Részlet A betondzsungel könyve című ifjúsági regényből

Felhő és Hold kacagva kirohantak a denevérházból. Nevetésük messzire szállt az éjszakában.

De nem jutottak sokáig.

Egy lángoló szemmel találtak szemben magukat. A másik szem csak egy sötét gödör volt.

Egyből tudták, ki áll előttük.

Láng volt az, a félszemű tigris.

– Nocsak, nocsak… Milyen régen éltek már nálunk, és csak most futottunk össze. Remélem, nem kerültök engem?

– De. Vagyis nem – hadarta Felhő.

Sarolta, az őrbagoly, egyből észrevette a bajt, és a farkasház felé repült hangtalan szárnycsapásokkal.

– Ez az állatkert egy dzsungel, barátaim, aminek én vagyok a királya. Nem az az ostoba, banánagyú majom – bökött állával a gorillák felé. – Apropó, majom. Volt egy kis tűz a gorillák kifutójában. Úgy hallottam, ti okoztátok. Lángnak hívnak, de ez csak egy gúnynév. A „balesetem” után ragadt rám. Nincs semmi a világon, amit jobban utálnék a tűznél.

– Mi sem szeretjük – bólogatott Felhő.

– Tudjátok, hogyan vesztettem el a fél szemem? Van egy kis időtök? Akkor elmesélem. Nem ma volt. Jó párszor lehullott azóta a hó. Abban az időben még koncerteket tartottak az állatkertben. Minden szombat este. Kibírhatatlan macskanyávogás volt, amitől nem lehetett aludni. De nem a zene volt a legrosszabb, hanem az emberek. Brrr! Pontosabban a vakarcsaik. Az egyik koncert közben két kamasz fiú felállt, és úgy döntött, más szórakozást keres. Ez pedig nem más volt, mint az állatok kínzása. Volt náluk egy csúzli, azzal lövöldöztek a röpdéikben ülő sasokra.

Aztán észrevettek engem.

Akkoriban még nem kifutóban, hanem egy szűkös ketrecben laktam. Nem volt egy királyi lakosztály, ami azt illeti. Kemény kavicsokkal kezdtek lövöldözni. De ez sem volt nekik elég. Az állatkert útjait a koncertek alatt fáklyák világították meg. A fiúk levettek két fáklyát, és bedugdosták a rácsaim közé. Megpróbáltam kicsapni a kezükből, de nem sikerült. Aztán feléjük ugrottam, hogy elijesszem őket és… az egyik égő fáklya a szemembe fúródott.

Azóta nem kedvelem a tüzet, és szeretnék bosszút állni egy fiún vagy egy lányon…

De nem tudok kijutni.

Napközben a kifutómban vagyok. Éjjel meg csak odakint járnak emberek. Kétségbeejtő helyzet, nem igaz? Hogy álljak így bosszút? Ezért örülök, hogy végre találkoztunk.

Nektek kártyátok van a ketrecekhez, és az állatkert kapujához. Nyissátok ki nekem a főbejáratot, hogy néhány órára kivadászhassam magam a városban! – kérte behízelgő hangon, aztán fenyegetőn hozzátette: – Ha nem teszitek meg, rajtatok állok bosszút.

Láng egy lépést tett feléjük.

Az ikrek összerezzentek. Hold Felhőhöz hajolt:

– Háromra futni kezdünk a farkasház felé…

Felhő bólintott.

Egy, kettő, három.

Rohanni kezdtek. Láng utánuk vetette magát. Ha nem dördül el egy fegyver, két ugrással utolérte volna őket.

Hold és Felhő hátranéztek. Láng bukfencezve felbukott, és hatalmas teste elgurult mellettük.

Valami megvillant az árnyékban. Egy fegyver csöve. Bagolyhuhogást hallottak.

– Köszönjétek Saroltának, hogy életben vagytok – szólalt meg Gólem a sötétből. – Ha ő nem riaszt engem, nektek befellegzett. Mit akart tőletek a tigris?

– Hogy engedjük ki – felelte Felhő.

– Szép kis pusztítást vitt volna véghez odakint.

– Megölted? – kérdezte suttogva Hold.

– Altatólövedék volt – felelte Gólem.

  Hold és Felhő a tigris testét nézték. Néhány másodperccel ezelőtt az életükre tört, most meg olyan magatehetetlenül feküdt előttük, hogy szinte megszánták.

 

(Holnap Kiadó, 2017)

Megszólaló: 
Acsai Roland