(ng)

0:00
0:00

Egy kemény könyvet képzeltem el. / Habent sua fata libelli. / A könyvek bírják a végzetüket. / Nekem jobb fordítás. Nem tudni latin, mégis jobb; öreges és vagány egyszerre, végzet és bírják, mintha berúgnék a Batthyányn, és nem tudnám, hány benne az ipszilon. Különben soha nem vagyok biztos benne. / Kemény könyv, ez itt és nekem és most elsősorban a borítót jelenti, még nem volt kemény borítós könyvem, következésképpen elképzelhetetlenül és alig kifejezhetően irigylem azokat, akiknek van, vagy, illetve volt. / Körülbelül ötszáz köbcentiméter különböző állagú papír, papírtégla, rongyból, fából és enyvből, némi cérnaszálak még, vagy mik, amivel a lapok a gerinchez vannak rögzítve. / Kitinpáncél. Kinyitni egy állatot. Előre megfontolt szándék. / Nincsen bennem semmi gőg, sem félelem, tehát nem akarok túlzásokba esni. Fekete vászonkötés, olyan később-kicsit-bolyhosodós, semmi különös, talán valami jel, belenyomva a tábla közepébe. És kívül valami mélyszínű borító. Bordó, fekete vagy zöld. / Azt a jelet a nevemből csinálná valaki, de nem én, mondjuk fogna az a valaki egy részletet abból a macskakaparásból, amit levelek alján szoktam alkalmazni, és felnagyítaná, úgy. Amikor korrektor voltam, minden lapot alá kellett írni, ez volt a szabályod, megolvastad, aláírod, hogy az üres oldalról bizton lehessen tudni, hibátlan és nem olvasatlan. Ki az, aki kibírja, hogy háromszázhússzor le kell írnia a vezetéknevét. Rájöttem akkor, hogy legyen a monogram. Aztán, hogy az enyém, pontosabban az engéseké, a fonetikában egyetlen jellel jelölhető. / Kong, bong, fing, rang, satöbbi. Mediopalatális-nazális zöngés spiráns. Akkor legyen ez az a jel. Kicsi vonal, n-nek indul, de a g alsó hurkában végződik. / Az a könyv erősen ki volna takarítva, a sarkokból is ki volna véve a kosz. A jó könyvet egyáltalán nem kell elolvasni, ezért nekem itt és most egyáltalán nem kell nyilatkoznom arról, miről is volna szó benne. Kinyitod: mint egy tájkép. És látod, hogy jó. / „Hitványak lettünk: kitűnő ízlésünk van, történeti érzékünk elsőrangú, mindent megértünk, mindent elfogadunk, mindent a maga kora szempontjából értékelünk. Ám van-e bennünk oly mély bensőség, mint amennyi megértés? Összefér-e a vad originalitás ezzel a türelmes mindent megértéssel? A mai művészi szellem, jobban mondva: a ma élő néhány művész ezt a kétséget kelti bennem. Dehát ha nem is alkotunk semmi jót, legalább talán előkészítjük és fölneveljük azt a generációt, amelyben atyáink merészsége (keresek valami jobb szót) párosul a mi eklekticizmusunkkal. / Például. / Olajszínű volt a délutáni ég, mintha a szakadozott felhőrongyokkal hiába próbáltak volna feltörölni valamit. Ennyit állapíthattam volna meg, ha nem bírok amúgy könnyen csillapítható metaforaérzékenységemmel. Szar idő van, gondoltam valójában. A Pollack Mihály térről indultam, a Rákóczi utat a Puskin utcán át kívánva megközelíteni, hogy az Akácfa egy lehangoló darabján átgázolva jussak el végül a Wesselényiig. A Bródy-Puskin sarkon fölnéztem a sárga házra, egy márványtábla szerint itt működött a NÉKOSZ valamikor. / Miért pont most nézek föl. Mindig is akartam. / A szemem sarkából láttam meg a nőt, pontosabban a nénit, aki a túloldalon állt, szemben tehát az egykori NÉKOSZ-szal, mintegy megfelezve a kétkerékkel járdán parkoló kocsisor és a mocskos bérházfalak között húzódó, hozzávetőlegesen száztíz centiméter széles folyosót. / Kerülgették, mint botot a víz. / Bordó bársony sapka, nyolcvan év, negyven kiló, százötven centiméter. /Bevezetőnek talán ennyi. / Hirtelen volt a mozdulat, mintha kiesett volna a kezéből valami, amivel addig murclizott, és most fontos volna azonnal fölvenni. A bal combomban megmozdult egy izom, azt mondta, hogy segítsek azt a valamit megkeresni. De amilyen gyorsan lehajolt, úgy egyenesedett föl, már amennyire ezt fölegyenesedésnek lehet nevezni, a háta ugyanis valahol az ötödik csigolya körül derékszögbe görbült, ezzel a derékszöggel állt alig elviselhető ellentmondásban mozdulatának hajlékony rugalmassága. / Itt tartottam éppen, amikor meghajolt másodszor is, aztán fölegyenesedett, és mire fölfoghattam volna, hogy nem emel föl semmit, újra megismételte a mozdulatot. / Tíz métert haladtam közben előre, de most megálltam, és két parkoló autó fedezékéből lestem rá, remegett bennem valami, hogy ez az, tessék, csak csináld megint, csak csináljad, néni. / A sziluettje, mint a boszorkányé az Orros a törpében, vagy kis Mukké, vagy a kettő megható keveréke. Mérgezett kelkáposzták a ridikülben. Rembrandtsapka, mi van alágyömöszölve. Tíz másodperc telt el. És megtörtént az egész, elölről, megint, meghajolt háromszor a sárga ház felé, a homloka megérintette mindháromszor az egyenes térdét. / Néhány percig néztem, és magamban számoltam közben, meghajlás, felegyenesedés, meghajlás, felegyenesedés, meghajlás, felegyenesedés, egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő, meghajlás, felegyenesedés, háromszor. / Végül aztán megindult egy mondat, hogy mennyire keveset szabad tenni, tényleg, csak néhány mozdulatot, menni, bal láb a jobb után, lehetőleg menetirányban, egy indokolható menet irányában, bizonyos szavakat mondani bizonyos sorrendben, bizonyos, nagyjából jól meghatározható hangerővel, vigyázni, semmi különöset, semmit, ami lebuktathat, semmit, amire fölfigyelhetne valaki, hogy meghúzódva a parkoló autók védelmében rád irányíthassa a tekintetét, a tekintetet, amelyben nincsen, mert honnan lenne, se kegyelem, se irgalom, se megbocsátás. / Aztán végigmentem a Puskin utcán, hogy a Rákóczi utat elhagyva  és végiggázolva az Akácfa lehangoló darabján, végül a Wesselényiig jussak. Egészen az első mondatig abban a könyvben. „Mindent elölről kell kezdenem.”

 

Műfaj:  próza

Megszólaló: 
Németh Gábor