Mintha átvágnánk Tahitin

0:00
0:00
Hegy szelíd ölében lakom,         
s ahogy kikönyöklök az ablakon         
vagy munka közben kinézek,         
bár józanságra int az ablak-négyzet,         
ringok, mintha nagy hajó         
fedélzetén utaznék, és hull a déli-sarki hó,         
vagy éppen zöld nyár tombol odakinn,         
mintha átvágnánk Tahitin,         
s szemben a drótkerítés hajókorlát,         
s a tetőantenna büszkén tartja a vitorlát;         
lustán engedem magam s élvezem, miként         
játszik velem a régi kamaszkori kép,         
hogy néz s könyököl ki belőlem az a régi fiú,         
a rövidnadrágos Cook kapitány, a kacsatollas Winnetou,         
ő látja, persze, nem én, Tahitit s a Déli-sarkot,          
az ő hajója mindig csodás kalandok felé tartott.         
 
Nem is tudom, miért mondom el,         
nem tartozunk egymásnak semmivel,         
ő sosem gondolt rám, én pedig         
nem törődtem vele évekig,         
felnőni igyekeztem, dühödten nyújtózkodva, holott,         
most már tudom, magától is nő a csont,         
de azért csak tornáztam, lelkem csiholtam,         
nagyon-nagyon elszánt voltam,         
tömtem a fejemet, mint más a zsebét,         
nem is jutott mindennap ebéd,          
kerestem életem égi mását,         
és még sok hasonló szamárság         
volt, ami most a fülembe iázik,         
s lám csak annyi idő telt, míg ipiapacsban elszámolunk százig.         
 
Előjövök hát, az a régi bokor még reszket,         
mint akit a bújócskában felfedeztek,         
fölényes képet vágok, bár szorongva érzem,         
hogy onnan talán figyelnek, egy levélrésen         
követ a megtéveszthetetlen tekintet,         
s lehámoz rólam felöltőt, öltönyt, inget,         
forrón étet-itat vélem mindent, kávémat se hagyja kihűlni,         
megégeti számat, miatta kezdem kerülni         
a könnyed társaságot, mozdulataim, szavaim már akadoznak,         
pedig hogy tudnék örülni minden heccnek, rossznak,         
csatakos irhával minden pocsolyában meghemperedni,         
minden disznóólban zsírosan röfögni, nevetni,         
összekacsintani, összehunyorítani a többi görbe         
pillantással, hiszen nem végezzük máshol, csakis egy gödörben.         
 
Elhessenthetném, hiszen végül mindent nevetségessé tenne,
senki se kérné számon, ha elpusztítanám, nem lenne         
se tárgyalás, se ítélet, nincs arra se kódex, se kőtábla,         
hogy ki milyen rombolást csinál magába,         
sőt inkább zavaró, sőt inkább gyanús ez a megkettőzött         
távlat, élet, hogy amit a felnőtt főzött,         
kiönti egy kölyök, nem örül az összekutyult ízeknek,         
pedig azért most már egész jól fizetnek,         
lehetetlenné tesz minden alkut, kudarccá a pályát,         
ahogy makacsul összeszorítja a száját,         
ez a taknyos, aki azt hiszi, hogy már mindenbe beleszólhat,         
s szemtelenül kiüti a kezemből a tollat,         
és ha baj van, nem segít és nem féli az istent –         

Ó, maradj velem s kövess, becsaphatatlan tekintet!

Megszólaló: 
Csukás István