Megy a világ előre

0:00
0:00

Elég jól meg volt kötve, de most valahogy eloldódott, és erről mindössze annyit lehet tudni, hogy ugyanaz oldozta el, mint amelyik annak idején lekötözte, ennél többet nem, legalábbis mondani, megjeleníteni, kategorikusan megnevezni nagy ostobaság volna, az erőt, az erőnek éppen ezt a kioldódását ugyanis, a felmérhetetlen, az áttekinthetetlen rendszert, a valóban felmérhetetlent, a valóban áttekinthetetlent, vagyis: az elkerülhetetlen véletlen számunkra örökre érthetetlen működését tehát, melyben mi törvényeket kerestünk és találtunk, voltaképpen egyáltalán nem ismertük meg az elmúlt és hősies évszázadok alatt, amiként biztosak lehetünk benne, hogy megismerni az eljövendőkben sem fogjuk semmiképp, mert megismerni csak ennek az elkerülhetetlen véletlennek a következményeit voltunk és vagyunk és leszünk képesek, azokat a rettenetes pillanatokat, amikor csattan az ostor, csattan az ostor a hátunkon, és valahogy csattan az ostor e világnak nevezett véletlen univerzumban is, és eloldódik, ami meg volt kötve, azaz amikor – mint most – elszabadul újra, rászabadul a világra az, amit mi, emberek folyton és ismételten egyre csak újnak és soha nem tapasztaltnak nevezünk, noha az sem újnak, sem pedig eddig nem tapasztaltnak aztán igazán nem nevezhető, hisz itt volt ő a világ teremtése óta, pontosabban fogalmazva velünk együtt érkezett, még pontosabban: általunk, és mindig így, hogy érkezését csak visszamenőleges értelemmel voltunk és vagyunk képesek felismerni, már itt van, amikor megértjük, hogy itt van újra, mindig készületlenül talál, noha tudnunk kellene róla, hogy jön, hogy megkötözöttsége csak időleges, hallanunk kellene, ahogy súrlón lazulnak a láncai, ahogy szisszenve oldódnak a csomók az addig szoros kötélzeten, belső érzékenységünknél fogva TUDNUNK kellene, hogy elszabadul, s ennek így kellett volna lennie ezúttal is, tudnunk kellett volna, hogy így lesz, hogy jönni fog, de már csak arra eszméltünk föl, ha föleszméltünk egyáltalán, hogy itt van, hogy baj van, megállapítottuk, hogy tehetetlenek vagyunk, amivel csak azt akartuk mondani, hogy tehetetlenek is voltunk, mert azok vagyunk – ha őróla van szó – öröktől fogva, tehetetlenek és védtelenek, és belegondolni éppen ebbe a baj bekövetkezésének első óráiban annyira nem akaródzott, hogy elkezdtünk azzal foglalkozni, hogy felderítsük, mi történt, hogy hogy történt, hogy kik vannak itt meg ott, és miért, elkezdtünk azzal foglalkozni, hogy hány méter előre és hány méter hátra és hogy ki állítja meg azokat, akik nekiindultak, s hogy megállíthatják-e őket egyáltalán, elkezdtünk azzal foglalkozni, hogy hol az igazság, hogy erre-e vagy arra, pedig foglalkoznunk elsősorban azzal kellett volna, amiképpen mostanra már aztán tényleg azzal is kell, hogy felfogjuk végre: ami valójában történt, nem értjük, és ez egyébiránt nem is olyan nagy csoda, hogy nem, hisz annak a jelenléte, aki eddig eléggé jól meg volt kötve, de most valahogy eloldódott, mindig, kivétel nélkül azt jelzi, átléptünk egy újabb nagy világkorszakba, azt jelzi, hogy a réginek vége, s elkezdődött egy új, és minket erről nem kérdezett senki, sőt észre se vettük, mikor történt az egész, még el sem tudtunk kezdeni „fordulatról”, vagy „nagy korszakváltásról” beszélni, amikor a fordulatnak és a váltásnak éppen a fordulatszerűségét, azaz időbeniségét nevetségéssé téve azt látjuk: egyszeriben csak egy új világban élünk, egy gyökeresen új korszakba kerültünk át, és nem értünk belőle semmit, mert mindenünk a régi, régi a beidegzettségünk, amivel egy folyamat lényegét igyekszünk felfedezni, hogy „ez az egész” onnan vezetett „tehát” idáig, régi a meggyőződésünk, hogy tapasztalatainkra hivatkozzunk, a józan észre, hogy azokra nehezedve kereshessük meg az okokat és a bizonyítékokat, hogy tényleg megesett velünk, nem létező, vagy számunkra meg nem közelíthető okokat és a bizonyítékokat, hogy átkerültünk egy vadonatúj korszakba, egyszóval itt állunk most, csupa régi ember mindegyik oldalon egytől-egyig, aki mind olyan régi módon pislog most körbe, harciasságával árulván el régi bizonytalanságát, egy ostoba harciassággal, mikor még félni sem kezdett el igazán, még hazudik, hogy nem, szó sincs gyökeres fordulatról a világban, szó sincs arról, hogy a világ egy korszaka véget ért, és ez itt most már egy másik, csupa-csupa régi ember, és köztük persze én is a lehető legrégibb vagyok, régóta nem érzett közösségben a többivel, régi tehát, és tulajdonképpen a lehető legmélyebb értelemben szótlan is, mert tegnap hajnalban, ahogy vakon bámultam kifelé az ablakon egyszercsak belém villant, mint egy fizikai fájdalom, hogy uramisten, milyen régi is a nyelvem, amin most beszélni tudhatnék, milyen istentelenül régi, ahogy fűzöm, ahogy csűröm-csavarom, ahogy húzom-vonom előre, ahogy nyaggatom és haladok az egyik régibbnél régibb szóból fűzve a másikat, milyen haszontalan, milyen tehetetlen, milyen otromba is a nyelv, ami az enyém, és hogy milyen gyönyörű is volt, milyen ragyogó, milyen hajlékony és milyen találó és megrendítő, ami mostanra az értelmét, az erejét, a tágasságát és a pontosságát mind maradéktalanul elvesztette, s aztán tegnap hajnal óta mindvégig ezen tűnődtem az előző percig, próbálgattam, vajon tudnék-e, vajon képes volnék-e valami másféle nyelvet most hirtelen megtanulni, mert anélkül teljesen reménytelen, ezt azonnal tudtam, néztem az égő, a magukba omló épületeket, figyeltem a katonai bemutatókat, ahogy egy bámulatos szörnyeteg valamit célba vesz, eltalál, hallgattam a hátborzongató magyarázatokat a tökéletes pusztítás technológiájáról, aztán visszagondoltam az összes égő és magábaomló épületre, amit láttam, visszagondoltam az összes katonai bemutatóra, amelyen egy mindenkori bámulatos szörnyeteg valamit célba vett és eltalált, visszagondoltam az összes hátborzongató magyarázatra a pusztítás racionalizmusáról és egészen belekábultam, mert tudtam, hogy egy vadonatúj nyelv nélkül ezt a vadonatúj korszakot, amiben hirtelen a többiekkel együtt mostanra benne találtam magam, képtelenség megérteni, tűnődtem, tépelődtem, kínoztam magam tegnap hajnaltól kezdve, amikor is aztán egyszercsak be kellett vallanom, hogy nem, nincs mód számomra egy új nyelvet most hirtelen megtanulni, ahhoz én, együtt a többiekkel, túlságosan is a foglya vagyok a réginek, így hát nem marad más, gondoltam, mint feladni a reményt, azt hogy érthetem, ami zajlik itt, csak ültem nagy komoran az előző percből küzdve magam a mostani felé, néztem kifelé megint az ablakon, odakint újra és újra egyre csak égett és omlott és égett és omlott, aminek égnie és omlania kellett, ültem, néztem kifelé, és a régi szavakkal nekikezdtem, hogy leírjam, mit látok én, együtt a többiekkel, ebből a mostani világból, nekikezdtem, hogy leírjam, mit érzek, hogy nem érthetem, és már kezdett lemenni a régi nap a régi világban, már kezdett a régi módon besötétedni a régi szobámban az ablak előtt, amikor valami rettenetes félelem kezdett rámtörni lassan, nem tudtam, melyik irányból támad bennem, csak azt éreztem, hogy nő, egy félelem, mely egy darabig nem tudatta, miféle, csak annyit, hogy van és erősödik, s én csak ültem a legteljesebb tehetetlenségben, figyeltem, ahogy nő bennem ez a félelem, vártam, hogy majd csak sejteni fogom, minek a félelme ez, ám nem így történt, egyáltalán nem így, ez a félelem, miközben egyre csak erősödött, nem árult el magáról semmit, egyszerűen nem közölte a tartalmát, és én érthető módon még külön szorongani is kezdtem tőle, hogy akkor most mit csináljak, nem ülhetek itt végestelen végig ebben a tartalmát rejtő félelemben, de csak ültem dermedten az ablak előtt, odakint csak égett és omlott, aminek égnie és omlania elrendeltetett, amikor egyszeriben megütötte a fülemet valami súrló zaj, mintha egy tekervényes lánc csörögne a messzeségben valahol, megütötte a fülemet egy súrló nesz, mintha erősen megcsomózott kötél csusszanna lassan széjjel – csak a súrló zajt és azt az ijesztő neszezést hallottam, a magam régi nyelvére gondoltam újra, a teljes némaságra, amibe belezuhantam, ültem, és néztem kifelé, s csupán csak egyben lehettem biztos a teljesen besötétedő szobában: hogy már elszabadult, hogy már közeledik, hogy már itt is van. 

Megszólaló: 
Krasznahorkai László