Medence

0:00
0:00
Klórszag, vízszag, almaborszag –  hogy alkonyodik!
Sápadt asszony ül a hintán, megkapaszkodik.
Meleg van, de mégis fázik, visszamenne már a házig,
megfogadta, már a naphoz nem ragaszkodik.
 
Attól fél csak, parókája az ölébe hull,
sovány lába kikandikál gyámoltalanul,
üres szeme messze réved, nézi-nézi az egészet,
úgy, mint aki könnyek nélkül búcsúzni tanul.
 
Hasa hetvenéves, benne émelygés forog,
hogyha feláll, csak vánszorog, lassan imbolyog,
azt mondaná meg az isten, miért kell elmennem innen,
nem zavarok, ülök csendben, meg se mozdulok.
 
Ez az este, ez a kert és ez a perc a ma,
medencében apa, gyermek, úszó kismama,
forgolódik a hasában, kettős súlytalanságában,
egy ki tudja honnan küldött, készülő baba.
 
Közeleg a gumicápa, vadul vicsorog,
hamm, elkaplak, oldaláról véres víz csorog,
elbújhatsz vagy lemerülhetsz, előlem nem menekülhetsz,
hamm, bekaplak, szól a gyermek, fröcsköl és morog.
 
Lassan száll a víz felé a vörös őszi nap,
az almák az almafákon még felizzanak,
és sugárterápiára, új tavaszra, nyárra vár a
rothadó hús közepén a cápaképű mag.
Megszólaló: 
Szabó T. Anna