Megszólaló
1997. május elsején
este felvonulok a szokásos útvonalamon,
a Dunaparton, a pesti oldalon,
éljen május elseje! – recsegi bennem
egy régi gramofonlemez, aztán elakad,
és csend lesz, jól kilépek, allons enfants,
ne maradjak le Mekhanik Sushkov mögött,
Mekhanik Sushkov két uszályt tol maga előtt a vizen,
az Árpád híd felé közeledünk fej fej mellett,
már izzadok, amikor eszembe jut a rövid nyelű lapát,
hogy hova tűnhetett el a télen,
hol lehet és felbukkan-e még egyáltalán,
nem mintha aktuális lenne, nem az,
a havat szoktuk ellapátolni vele a kocsi körül,
most meg virágzanak a fák, a juhar, a platán,
most bújik át Mekhanik Sushkov a híd alatt,
és megy tovább, lassítás nélkül,
én pedig visszafordulok, ennyi az esti távom,
a Margit hídtól az Árpád hídig,
tavaly télen még, vagy tavalyelőtt,
egyszer kettesben vonultunk itt apámmal,
illetve hármasban: a rövid nyelű lapátot
felváltva hol én vittem, hol ő,
és mikor ő, akkor én zsebre vághattam a kezem,
mert kesztyű persze nem volt egyikünknél se,
de az ő keze sose fázott,
ellapátoltuk a havat, és valahogy nem akaródzott
hazamenni – máris? –, jó volt együtt,
mint akik megbeszélnek fontos dolgokat,
holott nem beszéltünk semmiről se,
csak felváltva vittük a rövid nyelű lapátot,
ami a halála után olyan rejtélyesen eltűnt,
elsétált egymaga messze az Árpád hídon túlra,
úgyhogy jobb, ha nem is keresem; már visszafelé,
a Soli Deo Gloria mellett elhaladva,
épp csak érintve gondolatban közös sétánkat,
ahogy egy madár szárnya épp csak érinti a vizet,
és huss! huss, apa, huss, május elseje, huss!,
megállok egy pillanatra, mint rég az eredetiben,
a felvonulókkal zsúfolt harsogó Dózsa György úton,
amikor eleresztettem az első színes léggömböt,
és néztem, ahogy száll fölfelé és eltűnik a magasban.