A Margit hídtól az Árpád hídig

 

1997. május elsején

este felvonulok a szokásos útvonalamon,

a Dunaparton, a pesti oldalon,

éljen május elseje! – recsegi bennem

egy régi gramofonlemez, aztán elakad,

és csend lesz, jól kilépek, allons enfants,

ne maradjak le Mekhanik Sushkov mögött,

Mekhanik Sushkov két uszályt tol maga előtt a vizen,

az Árpád híd felé közeledünk fej fej mellett,

már izzadok, amikor eszembe jut a rövid nyelű lapát,

hogy hova tűnhetett el a télen,

hol lehet és felbukkan-e még egyáltalán,

nem mintha aktuális lenne, nem az,

a havat szoktuk ellapátolni vele a kocsi körül,

most meg virágzanak a fák, a juhar, a platán,

most bújik át Mekhanik Sushkov a híd alatt,

és megy tovább, lassítás nélkül,

én pedig visszafordulok, ennyi az esti távom,

a Margit hídtól az Árpád hídig,

tavaly télen még, vagy tavalyelőtt,

egyszer kettesben vonultunk itt apámmal,

illetve hármasban: a rövid nyelű lapátot

felváltva hol én vittem, hol ő,

és mikor ő, akkor én zsebre vághattam a kezem,

mert kesztyű persze nem volt egyikünknél se,

de az ő keze sose fázott,

ellapátoltuk a havat, és valahogy nem akaródzott

hazamenni – máris? –, jó volt együtt,

mint akik megbeszélnek fontos dolgokat,

holott nem beszéltünk semmiről se,

csak felváltva vittük a rövid nyelű lapátot,

ami a halála után olyan rejtélyesen eltűnt,

elsétált egymaga messze az Árpád hídon túlra,

úgyhogy jobb, ha nem is keresem; már visszafelé,

a Soli Deo Gloria mellett elhaladva,

épp csak érintve gondolatban közös sétánkat,

ahogy egy madár szárnya épp csak érinti a vizet,

és huss! huss, apa, huss, május elseje, huss!,

megállok egy pillanatra, mint rég az eredetiben,

a felvonulókkal zsúfolt harsogó Dózsa György úton,

amikor eleresztettem az első színes léggömböt,

és néztem, ahogy száll fölfelé és eltűnik a magasban.

Megszólaló: 
Kántor Péter