A látogató, Meghívó, 1.

0:00
0:00
Holnap tehát, s vagy húsz esztendeig, mint tíz éve már, reggel fél kilenckor áttüremlek a vaskapun, a változékonyságában is örökletes, kémkedő portás és a motyóikkal is csak gondot okozó halottak emlékfala között, felvonatom magam az infravörös meleggel gerjesztett kartársi rokonszenv fülkéjében a negyedik emeletre, és ránehezedem a névtáblámmal megkülönböztetett hivatali szobám annyi maroktól tapadós kilincsére. A telő évek csak apránként elemzik szét a leltári jegyzékben feltüntetett berendezési tárgyakat, s mindazt, ami még a szobához tartozik, de a jegyzéken nem szerepel, az iratszekrényt és az iratokba merevített sorsokat, a törhetetlen Remingtont és arcom ereszkedő kötőanyagát, a bőrkanapét, a monarchia bürokráciájának e máig ép rugózatú mentségét és öblében lassuló eszmetársításaimat ügyfél és akta egyre gyanúsabb ismeretelméleti kapcsolatáról.
      Faggatok, magyarázok, bizonyítok, cáfolok, vigasztalok, fenyegetek, engedélyezek, elutasítok, kötelezek, jóváhagyok, jogerőre emelek, feloldok. Jogeszmék és jogszabályok nevében védem a jogrendet és jogbiztonságot, jobb híján éppen ezt. A rend, amit védek, durva, s mégis törékeny, kényelmetlen és rideg; lehetne néhány jobb ötlete, és valamivel jobb stílusa; nem mondhatnám, hogy szeretem. Kiszolgálom mégis, rend, működik, hasonlít hozzám, eszközére, ismerem már a szerkezetét. Egyszerűsítem, bonyolítom, lazítom és gyorsítom, igazodom hozzá, magamhoz igazítom, ennél a lassú mesterkedésnél többre nem vállalkozom. Kiiktatom magamból a mindent újra kezdés hőseit, tudákos ajánlataikkal és érzelgős látomásaikkal, tervrajzaikkal egy örökmozgóról, amit ideiglenesen, nem túlságosan soká, kurblival kell hajtani, szigorú felügyelet mellett. Kiiktatom magamból a magánüdvösség intézményesített szentjeit, az érdek feletti erkölcs szívpostásait, akik a részleges és közönséges felelősséget fölcserélik a világtörténelmi bűntudat formás elragadottságával vagy éppen az egyetemes szeretet szorgalmi feladataival. Kiiktatom magamból e vasárnapi szerepek balekjét és majmát, s helyükön – többre nem telik – megtűröm a hitetlen bürokratát. Szeretném, ha ez a közepes beosztású, jelentéktelen államhivatalnok – amennyire bírja – nyitott szemmel élne.
      Közben azonban felfúvódik a hasam, elvékonyul a lábam, szájam megtelik ezüsttel, kezem fején megfehéredik a szőr, s az emberi csődök tartóssága felhorzsol és elmeszesít. A rogyadozó halmazok között fel s alá csoszogok, fiókból fiókba, polcról polcra rakosgatom a feldolgozhatatlan ügyiratokat, porosodom, guggolok, kotorászom, kellemetlen, öreg hivatalnokká változom, amíg vizelni megyek, a pecsétnyomót elzárom, jogszabálygyűjteményemet nem adom kölcsön senkinek, bicskával szeletelt papírcédulákra mind apróbb betűkkel írok, koromra és tapasztalatomra hivatkozom, történeteimet és jó tanácsaimat ismételgetem, összetévesztem az ügyfeleimet, s amíg hallgatom őket, mind gyakrabban elnyom az álom, rámordulok a bőbeszédűekre, ha szavamba vágnak, felcsattanok, elhessegetem a panaszkodást, és ha valaki sírni kezd, olcsó és büdös szivaromon mérgesen cuppogok.
(...)
jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk. 
 
(A hangfelvétel 2011 júniusában készült.)
Megszólaló: 
Konrád György