Kényszerű szabadulás

0:00
0:00

(részlet a regényből)

Kollonich bíboros, miután kigyönyörködte magát az előtte álló ember félelmében (aki ugyanúgy úr volt, mint ő, csak éppen tized- vagy századannyira), egy székre mutatott, ahová Károlyi Sándornak végre szabad volt leülnie. Ekkor az történt, hogy a hajlongó ember kiegyenesedett, és megszólalt. Nem is volt olyan kicsi, mint amilyennek hajlongás közben látszott. És mint amikor vasfazékban forrni kezd a víz, úgy, hogy a felfelé tülekvő buborékok éppen akkorák, mint egy pisztráng szeme, éppen olyan sisteregve és pukkadozva bugyborgott fel a most még névtelen emberből a mondanivaló. Nem sokáig tart névtelensége, mert máris eláruljuk, hogy ő volt Liszkay Miklós.
Amit mondott, az nemcsak hihetően hangzott, hanem őt magát is kedvező színben tüntette fel. Hogy ő, mint neve is mutatja, Olasz-Liszkán született, Sárospatakon tanult, innét Andrássy uram alumnusaként eljutott a Hollandiában működő leideni egyetemre. Mikor aztán Andrássy uram bajba került (az is de régen volt már), ő nem akart sem hazatérni, mert a nagyurak botlását a szolgák szenvedik, sem a többi peregrinus magyar diákon élősködni Lugdunumban, hanem beállt a királyi nyomdába korrektornak. Ott megismerkedett egy könyvárussal, ennek egyik vásárlója volt az a Farrington Vilmos nevű kereskedő, akinek ő a kedvező ajánlat hallatán habozás nélkül szolgálatába állt. (Szép munka volt a korrektorság, de sovány és nehéz kenyér. Andrássy uram ösztöndíjából meg már kirongyolódtam.) Farrington úr javarészt szőnyeggel kereskedik, meg persze fügével, mazsolával és más effélékkel, úgyhogy az év egy részét rendesen Szmirnában tölti, én pedig úgy ismerem Szmirnát, akár a tenyeremet.
Mutatta is a tenyerét. Ez a magaslat itt a hüvelykujj tövében, ez a Pagos, vagyis Domb nevű domb. A hüvelyk- és a mutatóujj által formált karéj, ez a Szmirnai-tengeröböl, tetszenek látni milyen mélyen benyúlik. Ez a bőrszegély, ez itt a kikötő. Ez a mutatóujj felé futó redő, ez választja el a Törökvárostól a Zsidóvárost, egyik piszkosabb, mint a másik; itt meg, a középső ujjam tövében, a bazársor mellett, itt van a Frank-negyed. A muzulmánok ugyanis valamiért frankoknak hívják az északról jövő keresztényeket, azok laknak itt. (Az igazat megvallva, a Frank-negyed utcái is elég piszkosak voltak, legalábbis Liszkay Miklós tenyerén.) Ez a kis bőrkeményedés, tetszenek látni, ez itt a gazdám, Farrington Vilmos háza. Állítólag ebben a házban született Homérosz, a világtalan történetmondó, aki a Trója-regényt kitalálta. Jaj de nagy kár, hogy a végével adósunk maradt!
Ne tessenek türelmetlenkedni, most már csak a lényeget mondom. Na. A lényeg itt ez a szemölcs a Pagos és a kikötő között, a valóságban egy kicsit közelebb a kikötőhöz. Ez a szemölcs a szmirnai börtön, egyszersmind a kaszárnya is. Ez az egészben a legfontosabb. A Frank-negyedből, ha az ember nem akar elmenni a raktárak és a kikötői őrség előtt, a börtönt a Görögvároson át, majd az örmények lakta Felsőváros domboldalra futó keskeny utcáin keresztül lehet megközelíteni. Erről a két negyedről a gyűrűsujjam és a kisujjam tövében az előbb nem is beszéltem, pedig a város lakóinak legalább kétharmad része vagy görög, vagy örmény, ezt azért jó tudni. Mint érdekességet megemlítem, hogy a Melész folyó (itt van, tessék, a csuklómon ez a kanyargó kék vonal), tehát hogy a Melész folyó kanyarulata mögött vannak a Három Nővér-hegyek; a hagyomány szerint kővé váltak, és a nagy Szophoklész írt róluk szomorújátékot, amely azonban elveszett; milyen kár. Ez meg itt a Két Fivér-hegy; az egyik csúcsát úgy hívják, hogy Igaz Bátyám, a másikat úgy, hogy Hamis Öcsém.
Ebből Károlyi Sándor végre megértette (pedig hamarabb is megérthette volna), hogy Liszkay nem a vakvilágba nyújtogatja tenyerét: abba valamit rakni kell. Méghozzá nem is egy tallért, hanem inkább kettőt vagy leginkább hármat-négyet; és e gyümölcsöző felismerés nyomán Liszkay a pénzzel együtt zsebre vágta Szmirna városának szutykos alaprajzát is.
Idén tavasszal, hogy gazdámmal Szmirnába érkeztünk, többször is találkoztam a bazárban egy kolduló rabbal, kiért honfitársai, Rajna-vidéki német lévén, kezességet vállaltak, s így a tömlöcből egy-egy napra kijöhetett, hogy összegyűjthesse szabadulásának díját. Ő mondta nekem titkon, hogy senyved a tömlöcben egy magyar, ki egyedüli magyar lévén, kezesei nem akadván, eddig egyszer sem jöhetett elő. Pedig nagyságos úr az apja, s ha negyvenezer tallért kívánnának is érte, azt az ő rokonsága megadná, meg bizony. Mármost igyekezni kell, mondta nekem a rajnai koldusrab, mert a szmirnai pasa holnapután gályapadra ülteti a rabokat, hol a te kiéhezett és legyengült honfitársad napjai meg vannak számlálva. Sürgősen szabadítsd ki, ha meg akarod menteni az életét; én pedig (mármint a rajnai német) szerény díjazásért minden üzenetet a legnagyobb óvatossággal közvetítek.
Siettem gazdámhoz. Sírva kértem: szabadítsuk meg ezt a szegény embert, ha van rá törvényes mód. Mondta Farrington úr, hogy megpróbálhatjuk, ha az nekem annyira fontos, de csakis közvetítőkkel. Mert ha ő mint becsületes úriember a saját nevére kéreti, hiába ajánlana tízezer tallért is, meg nem szabadulna szegény magyar. Most is találtatik azon tömlöcben rab, ki bizony ötezer tallért is megadna, a szmirnai pasa mégsem ereszti. De bár ennek is csak a felét adná meg őnagysága szolgálatos fáradságomért, bizony meg volnék azzal is elégedve!
(Ehhez pedig olyan arcot vágott, mint aki mindjárt kézhez is fogja kapni az említett összeget. Közben fügét majszolt; egy tálról vette, amelyről eddig nem volt szó, és ezután sem lesz. Apró magok fröcsögtek szanaszéjjel.)
Úgy én akkor megkerestem az Örményvárosban egy jóakarómat, Morovján Pentheuszt és a Görögvárosban Kandavlisz Márciust; véletlenül tudomásom volt róla, hogy mindkettejüknek nagyobb összeggel tartozik Ibrahim pasa őnagysága. Na most őket kitanította az én gazdám, mit mondjanak és miről hallgassanak; így aztán elmentem velük a pasához. Mondja neki a görög meg az örmény, hogy vagyon itt valami magyar fogoly a tömlöcben, kivel én együtt szolgáltam egy urat, ki gyermekkorunktól fogva együtt nevelt bennünket, és kit aztán a törökök tizenegy esztendeje csatában levágtak; mi ketten pedig rabságba estünk. Mármost én koldulással hat esztendőkkel ezelőtt kiváltóztam a rabságból, papírom is van róla, tessék itt van; társam rab maradt. Itt Szmirnában szerencsésen egymásra találtunk; én úgy szeretem őt, mint édes testvéremet: hat esztendők óta fáradsággal kuporgatott pénzecskémet kész vagyok letenni érte.
Úgy tessék ezt hallgatni, vitézlő főispán uram, hogy ebből egy árva szó nem sok, annyi sem volt igaz. Ezt az egész történetet az én gazdám (aki nagyon okos ember), Farrington úr találta ki, Morovjánnak és Kandavlisznak pedig szóról szóra meg kellett tanulnia, mert másképp semmi reményünk nem lett volna, hogy kiszabadíthatjuk azt a szegény magyar foglyot. Kérdi tőlem a pasa: mi a neve annak a magyar fogolynak, és milyen a külleme? Mondom neki, hogy ilyen és ilyen a külleme, és az a neve, hogy Nagy Gergely; vagyis, mivel a becenevén emlegettük, inkább csak Nagy Geci.
Ne tessék csodálkozni, főispán uram: ez is így volt kitalálva. Mert ha én azt mondom, hogy a magyar fogoly báró Károlyi Pista, és hogy alezredes vagy mi a szösz volt Veterani tábornok seregében, és hogy nem is én vagyok a testvére, hanem a szatmári főispán: hát akkor vitézlő főispán uramnak a gatyája is ráment volna, hogy visszakapja hőn szeretett fivérét.
Namármost nagyságod biztosan azon töpreng: honnan tudhatta már akkor ez a szédelgő rongy ember (ez volnék én, vitézlő uraságod véleménye szerint), hogy az a magyar fogoly, aki a szmirnai tömlöcben sínylődik, csakugyan Károlyi István? Hát, azt pedig onnan tudom, hogy mielőtt elmentünk a pasához, jártam a tömlöcben és beszéltem kegyelmed bátyjával. Jó barátom az Ober-Tömlitzer (így hívják a szmirnai börtönben a felvigyázót): egy kis pénzért, ami tíz rénes forintra rúgott, beengedett. Mondta, hogy azt beszélünk, amit akarunk, ő úgysem tud magyarul. Vagy ha tudott is, azt már elfelejtette. Szegény magyar fogoly a fülembe súgta a nevét és hogy ő Károlyi László idősebbik fia. Elbeszélte, hogy tizenegy évvel ezelőtt részt vett Buda visszavívásában, majd a szegedi hadjáratban. És hogy Szeged alatt, Zentánál az egyik csatában előrelovagolván, az ellenség bekerítette. Ő vitézül forgolódott, és már majdnem sikerült az életveszélyből kiszabadulnia. Hegyestőrét egy reá támadó idősebb török tiszt oldalába merítette tövig, ám azt kihúzni már nem volt érkezése, mert lova megbotlott egy holttestben, ő egyensúlyát veszítette, s még ugyanebben a pillanatban egy szpáhi a mellébe döfte dzsidáját, úgyhogy ő az öreg törököt magával rántva a földre zuhant. Meg is mutatta nekem a sebhelyet: itt van a mellkasán, baloldalt.
(Mutatta Liszkay a saját mellkasát, ám hiába mutatta, nem akadt rajta semmiféle behegedt lándzsaszúrás. Olyan sima volt az, mint a szilágysági szalonna. Akkor már inkább a hátán látszott a nyoma valami régi korbácsolásnak.) A szerencsés végzet azonban úgy intézkedett, hogy uraságod bátyjának az a török aggastyán mentette meg az életét, akinek életét ő az előző pillanatban kioltotta; ugyanis amint zuhanás közben átölelték egymást, a holttest felfogta az élő testnek szánt újabb dzsidaszúrásokat és kardvágásokat. Méghozzá nem akárkinek a holtteste volt ez, hanem főember volt, nagy vitéz és a temesvári pasa rokona. Így aztán Dzsáfer pasa megparancsolta, hogy ne csak az öreg Szelim holttestét vigyék magukkal, hanem a keresztény testet is. Mivel pedig Károlyi István testében, ha útra készen is, benne lakott még a lélek, azért kegyelmed bátyja testestül-lelkestül török rabságba esett.
Dzsáfer pasa, amikor meghallotta, hogy az a fiatal keresztény, aki megölte a vitéz öreg Szelimet, még él, kegyelmed bátyját rögtön karóba akarta húzatni. Csakhogy azon a mocsaras tájékon, ahol táboroztak, sehol sem akadt karónak hegyezhető, egyenes növésű fa. (A fűzfákra pedig legfeljebb akasztani lehet, azt meg a pasa nem akarta.) Végül nagy nehezen találtak egy szép fiatal kőrisfát, amelyet az Isten is arra teremtett, hogy takarosan kifaragva keresztül verjék a vonagló emberi testen a végbéltől egészen a lapockáig. Tessék figyelni, mert hajszálon múlik, hogy nem ülhetünk itt a bíboros úr tudós könyveinek árnyékában, és nincs történet, amelyet elmondhatnék nagyságod bátyjának éppoly valószínűtlen, amennyire valóságos életben maradásáról.
Mert Isten, akiről az imént szó esett, úgy intézte, hogy legyen azon a fán egy madárfészek sipákoló, csupasz fiókákkal; Dzsáfer pasának pedig megesett a szíve rajtuk. Mondta, hogy ő csak azt bünteti, aki büntetést érdemel. Azzal megkegyelmezett a madárfiókáknak, és mivel másik fa nem volt, ráadásképpen kegyelmet adott nagyságod bátyjának is.
Ennyit mondott el vitézlő nagyságod bátyja. Mondott volna más dolgokat is, de az Ober-Tömlitzer, aki eddig is az ajtó mögött hallgatózott, most elkezdett hangosan krákogni. Tehát vagy be kellett fejeznünk a beszélgetést, vagy adnom kellett volna további tíz rénes forintot. Mondtam szegény rabnak: találjunk egy alkalmatos nevet kegyelmed számára, de gyorsan, mert Károlyi István néven soha innét ki nem szabadul! Olyan embertől kell a név, aki egy kicsit létezik, tehát vannak szülei vagy más rokonai Magyarországon; ugyanakkor hiányzik is, tehát nincs meg, és nem lehet pontosan tudni, hová lett.
Bíboros úrnak igaza van, ügyetlenül fejeztem ki magamat. Ha ügyesebb volnék, én is ilyen vastag könyveket írnék, mint amik itt sorakoznak a polcon, és akkor nekem is volna legalább egy aranycirádás gerincem. Csakugyan: olyan nincs, hogy valaki egy kicsit létezik. Vagy létezik, vagy nem létezik; ezt el kell dönteni egyszer- s mindenkorra. Na.
Mondta nekem vitézlő nagyságod bátyja, hogy: na jól van, szabadulásom reményében egy időre hadd legyek Nagy Geci. Kérdeztem tőle, miért épp Nagy Geci? Hát, mert hirtelen ez a név jutott eszembe. Nyalábvári gyerek volt, részeges naplopó; aztán elbujdosott, beállt katonának, így mondta kegyed bátyja. A jó Isten a tudója, hol és hogyan veszett el; én tehát (mármint kegyelmed bátyja) magamra veszem a nevét.
Mondom hát Ibrahim pasa őnagyságának, hogy a magyar fogoly neve Nagy Geci. Erre a pasa elneveti magát: na, ha már a neve nagy, legyen a váltságdíja is nagy! Na mennyi pénzed van, valld be szépen! Hány ezer rénes forintot lopkodtál össze hat év alatt, mióta kiszabadultál? Mondom a pasának: van száztíz tallérom, vagy talán százhúsz is megvan; de nem loptam én azt, hanem becsületes munkával kerestem, dénáronként ragasztgattam össze. Ő meg most már a hasát fogja a nevetéstől: elég nagy bolond vagy, ha tényleg nem loptál! Még bolondabb vagy, ha loptál, de csak száztízet vagy százhúszat; ám akkor vagy a legbolondabb, ha azt hiszed, hogy százhúsz tallér miatt szóba állok veled. Vakarodj el innét, ne is lássalak.
Olyan dühös arcot vágott, hogy meghűlt ereimben a vér. De akkor Morovján Pentheusz mondott neki valamit örményül, amit nem értettem; annyi azonban világossá vált, hogy igazából nem haragszik a pasa, csak ezt így szokás csinálni. Megint hozzám fordul Ibrahim őnagysága: hiába rimánkodol, ma reggel az összes rabot fölrakattam a gályára. Az a gálya most indul, ezekben a percekben, vagy talán el is indult már. Mit akarsz tőlem: a te koszos kis pénzedért küldjek gyorsnaszádot a gálya után? Fordítsam vissza a te kedvedért? A sors könyvében az van megírva, hogy a te Nagy Geci testvéred gályapadon fog megrohadni. Nem teljesítem kívánságodat, kotródj innét.
Úgy mondta ezt Ibrahim pasa őnagysága, mintha olvasni tudna a sors könyvében, vagy mintha éppenséggel ő írná tele a sors könyvének lapjait, saját kezűleg. Pedig ebben a pillanatban jött egy öreg hajós: ma reggel, midőn ellenőriztük a gályát, váratlanul kiderült, hogy valami szúbogarak vagy férgek vagy pondrók megrágták a főárboc tövét. Kívülről nem látszik semmi, csak egy kis liszt-forma fehér por, hanem belülről olyan lehet az, mint a szivacs, vagy mint a szuvas fog. Azért hát Galériás Mehmed, a kapitány és Kormányos Hasszán a legnagyobb tisztelettel kérdeztetik: nem volna-e helyesebb a gálya indulását egy héttel későbbre halasztani, mialatt a főárbocot kicserélnénk? Nahát, akkor láthatta volna vitézlő nagyságod, milyen az, amikor Ibrahim pasa tényleg haragszik.
Nem villámlott a szeme, nem is ordítozott, hanem egy kicsit szélesebb lett az orra, keskenyebb a szája. Ezzel a keskeny szájával egészen halkan azt felelte, hogy: ő annyi idő múlva, amennyi alatt ezek a keresztények megisznak egy pohár bort, kimegy a kikötőbe; és ha a gálya addig nem indult el, ő Kapitány Mehmedet és Kormányos Hasszánt hanyagságuk miatt a főárbochoz kötözteti, és ezzel a nadrágszíjjal meg ezzel a két kezével fojtja meg őket.
Akkor tényleg bort hozatott: hogy nem kell egy kortyintásra felhajtanunk. De ha meglátom, hogy húzzátok az időt, úgy a poharat is lenyomom a torkotokon! S miközben iddogáltunk, Ibrahim pasa őnagysága mondott valami szomorút és furcsát. Hogy volt őneki fiatalkorában egy ragyogóan szép felesége, akibe szerelmes volt mindhalálig. Így kell mondani, hogy mindhalálig: mert két gyermeket szült őnagyságának, egy fiút és egy leányt; és a leányka születésekor meghalt. Őt vissza nem kapja már; ám gyermekeiben, akiknek egyike napról napra szebb, másika napról napra erősebb, okosabb és bátrabb lett, vigasztalódhatott; csakhogy a fiát is elvesztette. Ahmed volt a fiú neve, és két évvel ezelőtt rabbá esett Lugosnál, ahol Veterani tábornok elveszett ugyan, tisztjei azonban számos török foglyot ejtettek. Ibrahim pasa őnagysága hiába küldött váltságdíjat, Ahmed nevű fiát nem kapta vissza.
Mi pedig ennél is nagyobb fájdalom: leányában sem találhat vigaszt, pedig annál kedvesebb jószág nem akadt a föld kerekén. Kártigám, ez volt a leány neve, és tizenegy évvel ezelőtt, Buda visszavívásakor tűnt el. Kérdi vitézlő nagyságod, hogyan került Budára Kártigám, aki akkor még csak hét vagy nyolc éves volt; hát úgy, hagy a pasának Bécs ostroma után viszketett egy kicsit a nyaka. Amikor Konstantinápolyba rendelték, nem tudhatta, mi vár rá; tehát kislányát, illő kísérettel és ajándékokkal, elküldte Budára, s aztán már nem tudta visszahozni. Azóta sem tudja, mi lett vele. Kérdi tőlem a pasa: visszaadod a lányomat, Liszkay? Ugye, hogy nem adod. Hát én sem adom vissza a testvéredet.
Addigra megittuk a bort; a pasa felállt, és már indult volna a kikötőbe. Na, gondoltam: vitézlő nagyságos báró úr, vagy inkább drága Pistikém, immár segítsen rajtad a jó Isten, mert én, úgy látszik, nem tudok segíteni. Ebben a pillanatban jött egy másik hajós, egy fiatalabb: hát, hogy a főárboc, amikor kezdték volna kibontani a vitorlákat, nagy recsegés-ropogással kidőlt, és agyonvágott kilenc embert, köztük Kapitány Mehmedet és Kormányos Hasszánt. Az előbb úgy menekült meg nagyságod bátyja, hogy Isten állva hagyott egy fát, amelyet emberi kéz ki akart vágni; most meg úgy, hogy Isten kidöntött egy fát, amelynek emberi számítás szerint állnia kellett volna.
Hát, akkor azért egy kicsit megszeppent a pasa. Talán rögtön vissza is kaphattuk volna kegyelmed bátyját, ha egy kicsit bátrabbak vagyunk. De Morovján és Kandavlisz annyira meg voltak rémülve, hogy engedelmet kértek távozni (szégyellték is magukat aztán). Én azt hittem, legalább egy hét, amíg egy ilyen hajót kijavítanak; de nem tartott az három napig sem. Nem is tudom, hogyan csinálták, mert még a közelébe sem volt szabad menni, pedig adtam az Ober-Tömlitzernek tíz márkát, aki megígérte, hogy elintézi, de aztán mégsem. Aztán letelt a három nap; az Ober-Tömlitzer azt mondta, hogy most már hagyjam őt békén. A gályát kijavították, indulófélben volt; immár végképp nincs menekvés. 
Hanem akkor mi történt? Jött egy ember; úgy hívták, hogy Gigász vagy Gégész, és a kezembe nyomott egy pecsétes iratot. Ő volt a pasa írnoka, és azért hívták így, mert irdatlanul sok bort leküldött a gigáján vagy gégéjén. Pedig az mohamedánoknak tilos. Ezért, hogy ne lássák, amikor iszik, eljárt Kandavlisz Márciushoz berúgni, s ha nagyon berúgott, olyankor ott is aludt Kandavlisz házában. Hát, amikor ez a huzavona volt a gályával meg nagyságod bátyjával, és Kandavlisz minden ízében remegve megy haza a pasától, egyszerre csak beállít ez a Gigász vagy Gégész, és azt mondja, hogy: bort! Feleli Kandavlisz: máris hozom a bort, édes jó Gigészem, hanem azt elhiszed-e, hogy az én feleségem a legszebb asszony a világon? Erre föl Gigász vagy Gégész: már hogyan hihetném el, amikor nálunk, igazhitű mohamedánoknál a nőket csak lefátyolozva lehet megpillantani.
Kandavlisz Március meg felkacag, mert addigra már mind a ketten jól berúgtak: nahát, Gügész, ha eddig csak lefátyolozott nőt láttál, akkor most az egyszer láthatsz meztelen nőt!
Azzal beviszi Gégészt a felesége szobájába, elbújtatja egy szekrény mögé, ő maga meg elvonul az árnyékszékre pipázni. Kisvártatva jön Kandavlisz Márciusné, teljesen gyanútlan. Egy darabig tesz-vesz az ablaknál, aztán behúzza a függönyt, kibontja földig érő haját, és tényleg, szép lassan vetkőzni kezd. Nézegeti magát a tükörben, hogy még mindig annyira szép-e, mint amilyen tegnap ilyenkor volt.
  Még szerencse, hogy csak a saját szépségére figyelt, mert az ostoba Gigász nem bírt magával; egész idő alatt izgett-mozgott a szekrény mögött. Végül akkorát sóhajtott, hogy azt nem lehetett meg nem hallani. „Ide hallgass, te nyomorult” — mondta neki az asszony, amikor előráncigálta a szekrény mögül —, „két lehetőséged maradt, válassz. Vagy kiszabadítod a gályáról Nagy Gecit (mármint nagyságod bátyját, Károlyi Istvánt), vagy magad is odakerülsz melléje!” Mit is tehetett volna szegény Gigante? „Hát jól van” — sóhajtja —, „megírom Nagy Geci szabaduló-levelét.” Azzal előveszi a ceruzáját, és szépen, gondosan írni kezd a kínálkozó hártyákra, közben háromszor vagy négyszer le is pecsételi. Hát ezt az iratot nyomta a kezembe; mert aztán otthagyta a félig ájultan heverő, kipirult asszonyt; beköszöntött az árnyékszékre, ahonnét még javában gomolygott a pipafüst; aztán rohant hozzám a becses okmánnyal. 
Gyorsan csónakba ültünk, mert a gálya már elindult, már az öböl közepe felé járt. Alig bírtuk utolérni. Igen ám, de valamire nem gondoltunk. Mégpedig arra, hogy a pasa is ott van a gálya fedélzetén. Hát persze; azért volt annyira mérges, amikor kibicsaklott a főárboc, mert ünnepélyesen be akart vonulni Leszbosz szigetére. Az itt van Szmirna mellett, alig egy köpés. (Mutatta is, mekkora köpésre gondol. Hát most már valóban közel van Szmirnához Leszbosz.)
Már kétszer lefűrészelték a vasakat nagyságod bátyjáról, de a pasa meggondolta magát, harmadszor is vasra verette. Közben órák teltek el, a messzeségben már látszottak a leszboszi partok; ha oda megérkezünk, soha többé ki nem szabadítom nagyságod bátyját. Mondtam a pasának, de közben nyújtogattam felé pénzmagtól duzzadó zacskómat, hogy: Leszbosz szigetén semmi szüksége nem lesz Nagy Gecire, ne tegye már magát nevetségessé. Láttam a szemén, hogy mindjárt én is odakerülök, vasra verve, nagyságod bátyja mellé. De aztán csak vállon veregetett, és harmadszor is kivágatta nagyságod bátyját a vasból. Előhozatta, megitatott egy pohár bort vele; végül nagyságod bátyjának becsületszavát kellett adnia, hogy soha többé nem harcol a törökök ellen. És akkor szabadok voltunk, mint a madár.

© Jelenkor Kiadó, Pécs

 

Műfaj:  regény
Szerzői jog:  Jelenkor Kiadó

Megszólaló: 
Márton László