Kenyércédulák, Csütörtök

Megszólalók, közreműködők

Megszólaló

Valahogy, mi volt, egyszercsak minden más,

ahogy kiléptem, amilyen már régóta nem,

és indultam haza, tőled, de most ez mit jelent,

ez is, mert itt már micsoda mit jelent,

hogy még sok minden ott van belőlem nálad,

könyvek, dolgok, mert hová is vihetném őket,

ha nincs semmi biztos, és amit mondunk,

az aztán főleg, sőt, épp az ellenkezője, vagy az sem.

És akkor ott nálad ittam valamit, úgy kezdődött,

vagy nem is úgy, hanem hogy most mi van,

de azt úgyis tudod, de ahogyan jöttem, az talán

mégis úgy, azt nem tudod, nem mintha most már

mindenről tudnod kellene, és nem is értem, ezt is miért,

de nem baj, ittam, nem is egyet, mert volt bőven,

és kellett, vagy jó, nem kellett volna annyira, de volt,

és csak egy kortyot persze, azzal álltam neki.

Először csak a napsütés, amikor kiléptem,

és magam mögött hagytam minden bizonytalant,

az a fényes káprázat volt kissé feltűnő, ahogy

libegett mindig előttem és fölöttem, és elfészkelődött

bennem is, vagy ha fölkaptam a fejem, szinte

beláthatatlan távlatokban. De ez még nem is érdekes,

mert már volt ilyen, inni kell hozzá és napsütés,

délelőtt, és jobb a nyár, és utána akármeddig alhatok.

Hanem aztán a folytatásban a villamoson,

amely máskor mindig óramű- és tehervillamos,

valósággal sugároztak a nők, némelyek, és a téren is,

ahol leszálltak és elrohantak előlem, mert érezték,

hogy különben addig zaklatom őket a járókelésemmel,

amíg csak egy zsákutca elején össze nem roskadok,

ott is felbukkantak mások, és inkább utánuk?

Vagy még egy utolsó ital? Élvezettel tétováztam.

Postára muszáj volt menni egy kis pénz miatt,

de az valami jutányos kegyelem folytán hamar megvolt,

de aközben is végig tisztában voltam vele,

hogyan sétálgatnak fel-alá egy ilyen nagy teremben

csupa olyan jólöltözött férfiak, akiknek hamis személyi

igazolvány lapul a zsebükben, és ezt a bejáratnál

megsúgja egy beépített ember az érkező közönségnek,

amely aztán ámuldozva elvegyül.

De jöttem ki onnan is, és a tűző napon a kolduló nő

kezében levő feliratos tábla már első pillantásra

újabb kirívó példája volt a személyazonosságnak

és a valóság egyetlen hitelesnek tekinthető,

mégis önfeledt leírásának, amelyre akár pénzt is

érdemes lenne áldozni, ha nem lenne a szigorú

beosztás. Mert az éteri gyógyszertárban én is

csak az olcsóbbik orvosságot vehettem meg

a saját gyermekem számára, hogy még maradjon

annyi, és tényleg, a majdnem útba eső kocsmában

ott várt az újabb hihetetlen élmény: az egyik asztalnál

együtt iszogatott egy vadnyugati kalapos,

egy baseballsapkás és egy napszemüveges, vak

férfi, egy másik asztalnál három, ártatlannak tetsző

asszony, miközben mögöttem egy játékgépből

tömegével potyogtak jól hallhatóan a söröskupakok,

előttem pedig, az ajtóban álló szarvas agancsai

között túlvilági fényt árasztott a vöröscsillag.

Most kell hazamenni. A lépcsős átjáróudvaron

hideg borogatás volt a fák mindent betöltő árnyéka,

hogy akármiképp, de mégis van valami otthon,

vagy legalább ilyenkor az ágy, mert ennyi mindent

már nem lehet közösségben elviselni, ehhez most

egy időre magára kell hagyni a könnyező világot,

ahol nincs izzó vasfüzet egy mesterséges éjszakára

és ezerféle jégpecsét, vagy hosszú üveglánc

egy szikrázó léghajóról, hogy ne érje a lábam

a közömbösek földjét, akik az ébrenlétből

akarnak kihozni élet vagy halált és pillanatot,

míg én megelégszem azzal, hogy csak kapaszkodom.

Vagy egy utolsó kis jel, hogy tovább, vagy inkább

vissza, de mindegy is, addigra már nincs nyoma.

*

Bread-stickers (Sell-by date) 

Thursday

Somehow what was is all at once something else,

as I stepped out, as I had not done for a long time,

and started homeward from your place, but what does that mean,

this too, for by now what does anything mean here,

that there is still a lot of mine at your place,

books, things, because where could I have taken them,

if nothing is certain, and what we say,

that most of all, indeed, quite the opposite, or that neither.

And then at your place I drank something, so it began,

or not quite so, but then whatever,

but you know that anyway, but how I came, that was perhaps

indeed so, you don’t know that, not as if by now

you should know about everything, and I don’t even understand why,

but whatever, I drank, not just one drink, for there was plenty,

and I needed it, alright, perhaps not so much, but it was there,

and just a shot, of course, with that I went to it.

First just the sunshine, when I stepped out,

and left behind me all that was uncertain,

this dazzling glimmer was a little striking, how

it always drifted before and above me, and nestled

inside me too, or if I raised my head, in almost

unfathomable dimensions. But this is hardly interesting,

such things have come before, one must have a drink and sunshine,

in the mornings, and better in summer, and afterwards I can sleep till whenever.

However then in the continuation on the tram,

which at other times was always a clockworks and cargo wagon,

the women, some, were radiant indeed, and on the square too,

where they got off and dashed away from me, because they sensed

that otherwise I would have stalked them with my strolling,

until I collapsed at the beginning of some dead end,

there too others turned up, and rather after them?

Or one more last drink? I hesitated with pleasure.

I had to go to the Post Office for some money,

but that was, due to some cheap clemency, quickly taken care of,

but it was all the while quite clear to me,

how in such a large room walked back and forth 

well dressed men whose pockets conceal 

false identity papers, and at the entrance

this was whispered by some informer to those arriving,

who then wearing looks of astonishment mingled.

But I came out of there too, and in the blazing sun the little sign

with its writing in the hand of the beggar woman at first glance

was a further striking example of identity

and the only credible, yet nevertheless self-forgetting 

description of reality, for which it would even be worth

sacrificing money, if there weren’t this strict

apportioning. Because in the ethereal pharmacy I too

could only buy the less expensive medicines

for my own child, that there would still be

enough, and indeed, in the bar that was almost on the way

another incredible event awaited: at one of the tables

were drinking a man with a wild-west hat,

one with a baseball cap and one with sunglasses, a blind

man, at another table three apparently harmless 

women, while behind me from a slot machine

dozens of beer-bottle tops plopped quite audibly, 

while in front of me, between the stag antlers standing in the door

the red star cast an otherworldly light.

Now time to go home. On the steps of the courtyard

the shadow of the trees, filling everything, was a cold compress,

that howsoever, but nevertheless there is something at home,

or at least at such times a bed, because so much

cannot be endured in company, for that

one must for a time leave the tearful world to itself. 

Where there is no glowing iron booklet for an artificial night

and thousands of ice-seals, or a long glass chain

from a sparkling airship, that my foot might not touch

the earth of the indifferent, who want to make 

wakefulness yield life or death and an instant,

while I am satisfied just to hang on.

Or a last little sign, that further, or rather

back, but all the same, by then there won’t be any trace.

Translated from the Hungarian by Thomas Cooper

Műfaj:  vers