Kenyércédulák, Csütörtök

0:00
0:00

Valahogy, mi volt, egyszercsak minden más,
ahogy kiléptem, amilyen már régóta nem,
és indultam haza, tőled, de most ez mit jelent,
ez is, mert itt már micsoda mit jelent,
hogy még sok minden ott van belőlem nálad,
könyvek, dolgok, mert hová is vihetném őket,
ha nincs semmi biztos, és amit mondunk,
az aztán főleg, sőt, épp az ellenkezője, vagy az sem.

És akkor ott nálad ittam valamit, úgy kezdődött,
vagy nem is úgy, hanem hogy most mi van,
de azt úgyis tudod, de ahogyan jöttem, az talán
mégis úgy, azt nem tudod, nem mintha most már
mindenről tudnod kellene, és nem is értem, ezt is miért,
de nem baj, ittam, nem is egyet, mert volt bőven,
és kellett, vagy jó, nem kellett volna annyira, de volt,
és csak egy kortyot persze, azzal álltam neki.

Először csak a napsütés, amikor kiléptem,
és magam mögött hagytam minden bizonytalant,
az a fényes káprázat volt kissé feltűnő, ahogy
libegett mindig előttem és fölöttem, és elfészkelődött
bennem is, vagy ha fölkaptam a fejem, szinte
beláthatatlan távlatokban. De ez még nem is érdekes,
mert már volt ilyen, inni kell hozzá és napsütés,
délelőtt, és jobb a nyár, és utána akármeddig alhatok.

Hanem aztán a folytatásban a villamoson,
amely máskor mindig óramű- és tehervillamos,
valósággal sugároztak a nők, némelyek, és a téren is,
ahol leszálltak és elrohantak előlem, mert érezték,
hogy különben addig zaklatom őket a járókelésemmel,
amíg csak egy zsákutca elején össze nem roskadok,
ott is felbukkantak mások, és inkább utánuk?
Vagy még egy utolsó ital? Élvezettel tétováztam.

Postára muszáj volt menni egy kis pénz miatt,
de az valami jutányos kegyelem folytán hamar megvolt,
de aközben is végig tisztában voltam vele,
hogyan sétálgatnak fel-alá egy ilyen nagy teremben
csupa olyan jólöltözött férfiak, akiknek hamis személyi
igazolvány lapul a zsebükben, és ezt a bejáratnál
megsúgja egy beépített ember az érkező közönségnek,
amely aztán ámuldozva elvegyül.

De jöttem ki onnan is, és a tűző napon a kolduló nő
kezében levő feliratos tábla már első pillantásra
újabb kirívó példája volt a személyazonosságnak
és a valóság egyetlen hitelesnek tekinthető,
mégis önfeledt leírásának, amelyre akár pénzt is
érdemes lenne áldozni, ha nem lenne a szigorú
beosztás. Mert az éteri gyógyszertárban én is
csak az olcsóbbik orvosságot vehettem meg

a saját gyermekem számára, hogy még maradjon
annyi, és tényleg, a majdnem útba eső kocsmában
ott várt az újabb hihetetlen élmény: az egyik asztalnál
együtt iszogatott egy vadnyugati kalapos,
egy baseballsapkás és egy napszemüveges, vak
férfi, egy másik asztalnál három, ártatlannak tetsző
asszony, miközben mögöttem egy játékgépből
tömegével potyogtak jól hallhatóan a söröskupakok,

előttem pedig, az ajtóban álló szarvas agancsai
között túlvilági fényt árasztott a vöröscsillag.
Most kell hazamenni. A lépcsős átjáróudvaron
hideg borogatás volt a fák mindent betöltő árnyéka,
hogy akármiképp, de mégis van valami otthon,
vagy legalább ilyenkor az ágy, mert ennyi mindent
már nem lehet közösségben elviselni, ehhez most
egy időre magára kell hagyni a könnyező világot,

ahol nincs izzó vasfüzet egy mesterséges éjszakára
és ezerféle jégpecsét, vagy hosszú üveglánc
egy szikrázó léghajóról, hogy ne érje a lábam
a közömbösek földjét, akik az ébrenlétből
akarnak kihozni élet vagy halált és pillanatot,
míg én megelégszem azzal, hogy csak kapaszkodom.
Vagy egy utolsó kis jel, hogy tovább, vagy inkább
vissza, de mindegy is, addigra már nincs nyoma.

*

Bread-stickers (Sell-by date) 

Thursday

Somehow what was is all at once something else,
as I stepped out, as I had not done for a long time,
and started homeward from your place, but what does that mean,
this too, for by now what does anything mean here,
that there is still a lot of mine at your place,
books, things, because where could I have taken them,
if nothing is certain, and what we say,
that most of all, indeed, quite the opposite, or that neither.

And then at your place I drank something, so it began,
or not quite so, but then whatever,
but you know that anyway, but how I came, that was perhaps
indeed so, you don’t know that, not as if by now
you should know about everything, and I don’t even understand why,
but whatever, I drank, not just one drink, for there was plenty,
and I needed it, alright, perhaps not so much, but it was there,
and just a shot, of course, with that I went to it.

First just the sunshine, when I stepped out,
and left behind me all that was uncertain,
this dazzling glimmer was a little striking, how
it always drifted before and above me, and nestled
inside me too, or if I raised my head, in almost
unfathomable dimensions. But this is hardly interesting,
such things have come before, one must have a drink and sunshine,
in the mornings, and better in summer, and afterwards I can sleep till whenever.

However then in the continuation on the tram,
which at other times was always a clockworks and cargo wagon,
the women, some, were radiant indeed, and on the square too,
where they got off and dashed away from me, because they sensed
that otherwise I would have stalked them with my strolling,
until I collapsed at the beginning of some dead end,
there too others turned up, and rather after them?
Or one more last drink? I hesitated with pleasure.

I had to go to the Post Office for some money,
but that was, due to some cheap clemency, quickly taken care of,
but it was all the while quite clear to me,
how in such a large room walked back and forth 
well dressed men whose pockets conceal 
false identity papers, and at the entrance
this was whispered by some informer to those arriving,
who then wearing looks of astonishment mingled.

But I came out of there too, and in the blazing sun the little sign
with its writing in the hand of the beggar woman at first glance
was a further striking example of identity
and the only credible, yet nevertheless self-forgetting 
description of reality, for which it would even be worth
sacrificing money, if there weren’t this strict
apportioning. Because in the ethereal pharmacy I too
could only buy the less expensive medicines

for my own child, that there would still be
enough, and indeed, in the bar that was almost on the way
another incredible event awaited: at one of the tables
were drinking a man with a wild-west hat,
one with a baseball cap and one with sunglasses, a blind
man, at another table three apparently harmless 
women, while behind me from a slot machine
dozens of beer-bottle tops plopped quite audibly, 

while in front of me, between the stag antlers standing in the door
the red star cast an otherworldly light.
Now time to go home. On the steps of the courtyard
the shadow of the trees, filling everything, was a cold compress,
that howsoever, but nevertheless there is something at home,
or at least at such times a bed, because so much
cannot be endured in company, for that
one must for a time leave the tearful world to itself. 

Where there is no glowing iron booklet for an artificial night
and thousands of ice-seals, or a long glass chain
from a sparkling airship, that my foot might not touch
the earth of the indifferent, who want to make 
wakefulness yield life or death and an instant,
while I am satisfied just to hang on.
Or a last little sign, that further, or rather
back, but all the same, by then there won’t be any trace.

Translated from the Hungarian by Thomas Cooper

Műfaj:  vers

Megszólaló: 
Szijj Ferenc