Így adakoznánk mi

0:00
0:00

                            Magányunkat, szorongásainkat a női perselybe

                            ejtjük.  (Rendeltetési helyére

                            kerül a sperma.)

                            Boldogok vagyunk, ha elfogadják.

                            Pedig valahol pontosan tudjuk (előbb-utóbb

                            megtudjuk), hogy ezzel nem veszik el tőlünk

                            (nem gonoszságból nem, hanem, mert

                            erre még ők sem képesek).

                            Nálunk marad.

 

                            És mégis...

 

                            Majdnem olyan, mintha

                            sírt ásnánk a szelekbe.  Tágasat, ahogyan

                            Celan mondja.  Valami olyasmire vágyunk,

                            hogy tartson össze, de ne fojtson meg;

                            mi magunk is legyünk, de

                            váltson is ki önmagunkból;

                            legyen erősszárú növény, megingat-

                            hatatlan kőzet, de ruganyos

                            s melengető állati hús is.

                            Ölelése igazodjék

                            pillanatnyi szükségletünkhöz.

                            Ennél kevesebbel, úgy érezzük,

                            nem érhetjük be,  pedig szánalmasan kevés,

                            amit mindezért adni tudunk:

                            magányunk, szorongásaink

                            a női perselyben...

                            Majd pedig (s még ez a jobb: jobb, mint ha

                            szavakra próbálnánk váltani)

                            szégyenkezően-, esetleg dühödten-hálás tekintetünk. 

Megszólaló: 
Tatár Sándor