Megszólaló
Magányunkat, szorongásainkat a női perselybe
ejtjük. (Rendeltetési helyére
kerül a sperma.)
Boldogok vagyunk, ha elfogadják.
Pedig valahol pontosan tudjuk (előbb-utóbb
megtudjuk), hogy ezzel nem veszik el tőlünk
(nem gonoszságból nem, hanem, mert
erre még ők sem képesek).
Nálunk marad.
És mégis...
Majdnem olyan, mintha
sírt ásnánk a szelekbe. Tágasat, ahogyan
Celan mondja. Valami olyasmire vágyunk,
hogy tartson össze, de ne fojtson meg;
mi magunk is legyünk, de
váltson is ki önmagunkból;
legyen erősszárú növény, megingat-
hatatlan kőzet, de ruganyos
s melengető állati hús is.
Ölelése igazodjék
pillanatnyi szükségletünkhöz.
– Ennél kevesebbel, úgy érezzük,
nem érhetjük be, pedig szánalmasan kevés,
amit mindezért adni tudunk:
magányunk, szorongásaink
a női perselyben...
Majd pedig (s még ez a jobb: jobb, mint ha
szavakra próbálnánk váltani)
szégyenkezően-, esetleg dühödten-hálás tekintetünk.