A Hold

0:00
0:00

A HOLD. Egy régesrégi nyári éjszakán szerelmes lett a Napba a Hold. Még sohasem látta a Napot, csak a melegét érezte, s a meleget kísérő furcsa illatot. Szerette volna közelebbről is látni azt, aki a meleget és az illatot maga 
után hagyja, de bármilyen korán indult is útjára,
sohasem olyan korán,
hogy találkozhatott volna vele.
Hosszú éjjeli sétáin, 
miközben lassan végigjárta az eget,
százféleképpen is elképzelte a Napot;
hol ragyogónak és kedvesnek,
hol kacérnak és kegyetlennek,
hol pedig szelídnek, csöndesnek.

 Akkoriban még nem voltak csillagok, a Hold nem tudott szólni senkihez, s őt sem vigasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg. A szelek ezért gőgösnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról, sem a folyókról és a tengerekről, melyeknek ők fodrozzák vizeiket. A Hold a virágokról sem hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, nem érzett még mást, csak azt a meleget és azt az illatot, amely oly különös módon borzongatta meg, de amiről azt sem tudta, hogy micsoda. Éjfélkor, amikor a legmagasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot. Ekkorra már a levegő is lehűlt körülötte, ő pedig szomorúan járta be az ég másik felét, hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban a másik oldalon útjára induljon a Nap.
 Az a Nap, aki sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni a hidegét, fölmelegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a széllel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak; üzenetet hoztak az erdőktől, a földektől, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugokat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, sosem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik. A Holdat ő sem látta soha, eszébe sem jutott neki, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő nincsen ott.
 Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltogatták egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott.
 Ezen az éjszakán a Hold
 megállt az égen, s el-
 határozta, hogy nem
 mozdul el onnan, míg 
 el nem jön hozzá a Nap.

 Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította, és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől-estig az eget, hogyan szórja szerteszét a sugarait. 
 A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre.
 A Nap szokásos időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, nehezen tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni.
 A Hold szilárdan állt
 a helyén, az ég leg-
 magasán, és akkor sem
 mozdult, amikor már
 elviselhetetlen hő-
 ség vette őt körül.

 Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, és igen közel került a Holdhoz. Közelétől a Hold kibillent egyensúlyából és sebesen zuhanni kezdett felé, húzta magához a Nap ereje.
 A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródott az égen sokezer apró, fényes darab.
 Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznak, egyikük biztosan elpusztul.
 Csak Amália tudja, mit álmából fölébredve megtudott, s amit rajta kívül nem is sejt senki más. Hogy ez volt a világon a legszebb szerelem, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok.

 

Műfaj:  mese

Megszólaló: 
Boldizsár Ildikó