Havak éve

I. 

Ahogy gyerekkoromból is a lakás üregei rémlenek fel a sátrak. 
Terítők függönyök camera obscurái fényporos titokteli fedezéke. 
Arra hasonlít ez olyan felidézni a nevetésed a fogaidat a szádat. 
Hangok előszobája volt megsüketít gondolnom arra az évre. 

Suttogó ruhák éve volt a hóé koraesti vak fellegekkel. 
Rövid karácsonyé lecsukott szemű lucskos év volt. 
A testé léleké feküdtem biztos voltam hogy nem kelek fel. 
Bordó takaró éve volt recés üvegen sárga fényfolt. 

Napja világított annak ki a sötétet nőni látta. 
Azt akartam, hogy hallj meg hogy meghalj egyszer azt is akartam. 
Csövek beszéde volt tapéta arca fények ágya. 
Forgószél éjszakáján hajjal kibélelt hosszú katlan. 

Meztelenül álltál a lépcsőházban ajtóban zuhany alatt a liftben. 
Sírás és rohanás éve volt kigombolt kabáté huzatos nagy lakásé. 
Azt hittem nem tudom lehet hogy tudtam és csak sose hittem. 
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé. 

II. 

Mint a kamaszkor ténfergései végtelen hólepte délutánok. 
Csöndje az átaludt rend bútorai a szürkületben. 
Éjjeli havazás kéklő halmai közt az árok. 
Ahogy a hold kering égő reflektorarc a testben. 

Keserű nedvek vándorolnak céltalanul hiába. 
Mondtad úgyis a lélek örök monológja. 
Minden szerelem képzelt beszéd a hang hiánya. 
Mikor egy kihűlt lángnyelv szavait visszamondja. 

Olyan régen esett meg minden a lépcsők geometriája. 
Idegen kert nyikorgó fái között a szelek malma. 
Kipirult hajlongó test salakos üres tornapálya. 
Közepén áll és láthatatlan kerekét hajtja hajtja. 

Az időnek mi dolga volt velünk micsoda év volt jézusom. 
Hosszú fagyoké sálé pilláké hallgatásé. 
Feleltem nem hiszem mostanra meg már nem tudom. 
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé. 

III. 

Csöndben sötétben fekve ülve várva aludva éveket. 
Éltem mintha a hó alatt mint egy lavinalepte házban. 
Távoli szobák lámpaláza idegen arcok villanya égetett. Mind ami nem vagyok álmoktól kongó üvegtest volt a házam. 

Függönyök jégzajlásakor lehető sorsok tükre minden este. 
Kigyúló ablak ahogy mozdulnak úsznak a falakon és szobákon. 
Át a parkon az olvadó föld a zápor színeivel elkeverve.
Jön a sötét megül a padon kukán a tetőn úton a kavicságyon. 

Hány éve már hogy itt lakom ezt láttam mindig minden ablakomból. 
A felhős varjúfoltos a tiszta dermedt vizű a fodros égen. 
Gyerekkoromból gerlehang a szürkületbe hogy szól. 
Balkon ködkürtje volt idáig hallom nem is értem. 

Honnan fúj az idő mikor volt az hogy telni kezdett. 
Fogyni kihűlni arc téli holdé szerelmesé baráté. 
Hogy volt előtte is befelé néző vaksi kezdet. 
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.

Megszólaló: 
Tóth Krisztina