Megszólaló
„vagy vedd példának a piciny fűszálat:
miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?”
(Babits Mihály: Esti kérdés)
A kihívó életre-ítéltségnek, a halál újrakezdésének a szubsztanciája. Ő a makacs ártatlanság, az öntudatlan létezés erőszakossága. Nyers vagy lankadt színe hullámokban csapódik a szemembe. Kamillás, kakukkfüves nyárként tolul orromba. Aztán szénául illatoskodik, dicsőül a jászolban. Éles fűcsomó a sziklás tengerparton. Tengeri fű, Seegras a karosszékekben, a matracokban. Fű az ereszcsatornában, járdarepedésben, fészkekben, árokszélen. A sétatér őszülő gyepe, a fényes gesztenyegolyókkal, sustorodó levelek beszórják. Egy díszpark nyírott pázsitja. A mezők felhőnyomta térségei. Földselyem, zöldpuha. Fűszál lóg a tehénszájból. Teafüvek.
Az alávetettség apoteózisa, a Föld simogatása, a széttaposhatatlan, gőgös alázat. A meghatározás markolni próbál.
Világértésem oszlopa a fű. A görög ligetekben, a fák közt, rövid szálú, sűrű, tömött. Nagy, füves terek, mint a tenger - így gondolom. Mohaszín ágytakaró a délutáni, mézszín fényben. Smaragd fű: opálneonos fényben vakító vad zöld, kiégeti a télben ázó retinát.
A régi Kolozsváron, a Főtéri Templom körül finom fű gömbölyödött. Meg az Agronómia kertjében, ott vártam, kisgyerekként, Anyámra. Brétfű - mondott egy varázsnevet, egy városrészét, Apám. Anyám piros masnit kötött a hajamba, kis selyemszoknyát adott rám. Elindultunk. Apám markában jól elbújt a kezem. Apám elköltözött tőlünk ugyanis, Brétfűre. Oda mentünk.
Kamaszkirándulás. Zöld fűnyomok a halásznadrágomon. Akkor még kimoshatatlan. Csikóhempergés zöld gyepen. Gyeptéglák az 1960-as években, a még betonfedél nélküli Malomárok partján. A fűzfák alatt tanulunk-forma. Füvön, könyvvel a szívben, szerelmesen.
A fű a legokosabb. Tavasszal – ezen megunhatatlanul ámulok – minden fűszál egyszerre bújik elő. Még hideg van, mégis. Honnan tudják, mikor kell? És hogy a szomszéd is akkor fog? Az egész banda, ijesztő, micsoda program ezekben a cérnuka számítógépekben!
A legzöldebb fű 1975 májusában nőtt a kolozsvári Rádióstúdió körül. Vakítóan, diszkósan zöld, tele pitypang-napocskákkal. Egy igazi életbenmaradás és feltámadás után, amikor a gyermekem meghalt és én is majdnem meghaltam egy műtétben, ez a fű mutatta: a világ él, és én is benne. Ilyen színű az, ami zöld, így süt a Nap, így fénylik a pitypang, ilyenek a nyírfák ebben a szélben, kint, az íróasztalommal szemközt. Minden nap ajándék ezután.
Fűleves. Ez jut eszembe, Visky András édesanyja főzte, mikor hét gyermekével kitelepítették a Duna-deltába. Fűleves. Fűcigaretta. Fűbe harapni. Füvet enni.
Apám sírján dühösen tépdesem a füvet. Fent van a Házsongárd tetején, betonlap fedi. Oldalt még kilóg a fű, kinő, apám anyagaiból nő, kis szakáll-bajusz a beton körül. Hiába tépem, a novemberek inasak, gyökeresek; seprek, irtok, gyújtogatom a gyertyákat, születésnap van, apám novemberi, a szél fújja el őket. Szőrösödik a sír kajánul. A zsidó temetőben akár be is nőhetné. halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen. A lelkiismeret kitéphetetlen gyomjai: nem szeretek temetőbe járni. Én nem itt tanultam diákkoromban, hanem a botanikuskertben. Ott aztán volt fű, mit mondjak, rogyásig. Az más, füvészkert, fűmúzeum. Fű, fa, füst. Verssorok és könyvek az otthonaim.
Walt Whitman könyvcímbe emelte: Fűszálak. És megmagyarázta értelmüket.
„Nem kizárni s elkeríteni, vagy
kiszemelni a rosszat félelmes
tömegéből (vagy akár csak
megmutatni),
Hanem hozzátenni, keverni,
növelni, kiteljesíteni –
és ünnepelni a halhatatlant és
a jót."
(Lator L. ford.)
Igen, vannak terek, amelyek otthonosak: az a tisztás Bálványoson a gombák boszorkányköreivel. Az a kis füves fennsík Uzonkafürdőn, a dinnyényi óriáspöfetegek fehér labdáival. Az a füves domboldal, ahol borókát szüreteltem, rózsagyökeret ástunk.
Nem tudom eldönteni, mit jelent a fű parktalanná, füvetlenné koszolódott és sivárult szülővárosomban. Egyszerre mutat életet és halált. Egy pohár fűben mindkettő benne van.
Negyvenhárom évesen jártam először azon a helyen, ahol a nagyszüleimet megölték. Oświęcimnek hívják a gondtalannak látszó lengyel falut. Hogyan bírtak, tudnak itt civil emberek élni? – ez lüktetett a félelmemben. Féltem a tábortól. Aztán bementem és jártam. És néztem. És megiszonyodtam. És nem bírtam szólni: elképesztett a dolog kicsinysége és kisstílűsége. Arrébb, a gyűjtőláger, Birkenau, az hatalmas; ez itt nem. Csak ember-méretű, igen, a gonoszságnak ilyen mérete van. Kézi szövésű apokalipszis. Házi sütés. Nem tudtam sírni, akkor megértettem végre, mi és hogyan történt; most értettem meg Anyámat, a beszédjét, a haláltól való félelmetlenségét. A szemem kapaszkodni próbált: ezek a fák nem lehettek akkor itt, túl vékonyak még; nem látni, nem szagolni. Aztán, már majdnem a táboron kívül egészen, egy gyepágy láttán öntött el a zokogás, hogy ez a fű! nem lehet, hogy ez a fű él, Ők meg por és kavics! és hol vannak, hol vannak. Térdeltem, tépdestem a földdel keveredett zöld szálacskákat, gyúrtam a zsebembe: elviszem Őket, elviszem, az enyém. Ez a gyógyíthatatlan zöld fű az enyém.
Brahms Német Requiemjének II. tétele mély, a mélységek fölött megnyíló kórus hangja énekli:
Denn alles Fleisch
es ist wie Gras,
und alle Herrlichkeit des Menschen
wie des Grases Blumen.
(Mert minden hús,
akár a fű,
és az, mi emberben nagyszerű,
akár a fű virága.
A fű mind elszáradt
és a virág szertehullott.)
Eddig a zene.
Ez a mélyből sarjadó hang tudatja, húsba itatja semmisségünket. De a hangtest, amely ezt mondja, a zenekar és a kórus tömött muzsikája fölszárnyaltatja a füvet és virágját. A pillanatnyi lét, a megszólaltatás gyönyörűsége örök lenyomatként virít-lobog ebben a zenében. A zene borostyángyantájában fű.
Tolnai Ottó egyik megismételhetetlen estjén mesélte el, hogyan próbált Amerikából hazatérvén, valahol a párizsi, majd a ferihegyi repülőtéren, a hazai földre hajolni, megcsókolás céljából, mert hálás volt, hogy van Európa, azaz van haza. De a csupasz betonra valahogyan nem akaródzott leborulnia. Később, már a jugoszláviai háború idején, a magyar és a szerb határ két sorompója közti senki földjén, amelyen órákat kellett, mindenünnen kizárva, töltenie, egy poros fűcsomóra lelt, amelyet végre hazaként tudhatott magához ölelni.
Arra a fűcsomóra gondolok.
Azt a füvet ölelem, csókoltatom.
Műfaj: esszé