A festő, akit Simonnak mondanak

Megszólalók, közreműködők

„Jó lenne egyszerűen elmenni Ferenc”,

mondta Simon öregen tántorogva, mosolyogva,

szőrösen, mint egy piros bogáncsvirág,

mint egy nyúlszőr-kalap, galaxis-ág,

tüskevázként a hideg szélben imbolyogva,

nyaka alatt, jobb vállán a mindenség-gyémántkereszttel.

S előtte kúszott súlyos árnya, mint egy meggörnyedt, néma,

lila indigópapírból gyúrt szárnyas gyík, az elmúlás hagyatéka.

S előtte támolygott, bukdácsolt, szájában hab-ecsettel,

véresen, leköpdösve, lehúgyozva, összeverve,

a megfeszítés felé lökdösve, a fény felé gyűrve, keverve

akit a tenyésző bűn-jaj emberiség aranyingként sose vett fel,

s fején a töviskorona, mint egy csillagkoszorú rendszer,

s ide-oda billent a vér-rojtos rács-arcú fej,

mint a szamárkóró, a sárga gyapjúszőr sapkás kutyatej.

Simon, Simon: hát így fogunk elmenni?

A világpokol csak ennyi, csak ennyi, csak ennyi?

A kereszt-hurcoló kapott-e bőséget inni, enni?

Izsópon véres fogsoráig fölnyújtott ecetes szivacsot.

És semmi elmúlást, semmi igét, semmi holnapot.

Így lesz tajtékzás-őrület, akár a vihar-bagzás tenger,

így lesz emberből az Isten, Istenből az ember.