Megszólaló
Amikor kora reggel a mi környékünkön sütni kezd a novemberi napfény, csipkés hegyormokká válnak a háztetők, és mint egy természetrajzi oktatófilmben, előbukkan fölöttük a napkorong, és a csillogó felhők alól most már a térre is kiömlik a fény, sárga sugarak permeteznek a kopaszodó fákra, csupa apró, hangtalan robbanás az aszfalt, még nedvesen sötétlik, hiszen éppen csak magába szívhatta a hajnali ködöt, és a játszótéren a gyöngykavicsot sárga szőnyeg borítja, a lehullott levelek sárga repeszei, hiszen a zöld köpenyes seprőbrigád csak most tolja át az úttesten a ciroksöprűkkel megrakott kerekes kézikocsit, hogy aztán majd apró halmokba söprögessék a fák alól ezt a töppedt fényt, és körben a házakból sötéten bámulnak le az ablakok, ám tükröződik is bennük a tér, minden egyes ablakban ott remegnek a fák, külön-külön a sárga levélszőnyegek és a becsapódó napsugarak, miként a vizes aszfalton is tükröződnek a felhők és az ablakok, éppen úgy, mint ahogyan így reggelente a szobámban, az ágyam melletti szekrény tejüvegében is visszaverődik az ablak, kirajzolódik a szekrény keretében az ablak kerete s az ablak keretében a kinti világ, a felhők, az ablakok, a sárga levélrepeszek és a napsugarak, s nem lehet nem észre venni azt, hogy ez a sok keret miként szorítja rendbe a fényt és az árnyékokat, hiszen maga a mi terünk is olyan, akár egy kozmológiai gonddal megalkotott kert, amiben az életet kutatva a négy égtáj felé futnak az utak, a Tompa utcából a Balázs Béla utcába, a Mester utca és az Üllői út között, mint egy nagyra nőtt mandala, s mindennek végső okaként középütt a betoncsapból folyton-folyvást csorog a víz, s az élet teljességét bejáró ember a novemberi fényből lép be a lépcsőház hideg sötétjébe, a létből csusszan a nemlét felé, hogy aztán diadalmasan bukhasson a napfényre megint, maga mögött tudva a megtisztulást, ablakban a tér és a térben az ablak, hiszen mindennek kell, hogy létezzen valahol egy mása, egy égi, avagy földi párja, csak indulni kell és megkeresni, ugye, maga is így gondolja ezt?, meg lehet találni, ugye?, kérdezte odalent, a tér mellett egy rekedtes hang, nem tudom, jött kis gondolkodás után a tétova válasz, igazán nem tudom, és én láttam, hogy a Páva utcai építkezés kapuőre és egy esernyős öregúr beszélgetnek egymással, a kapuőr a rekedtes hang, nézze, én például ebbe a testbe vagyok zárva, mondja az esernyősnek, rossz a lábam, és ráadásul dadogok is, én meg csak sétálok erre, bólint az öregúr, pedig nekem se könnyű már az út, de sétálok, mert ha nem tudná, itt volt valamikor a pesti hitközség nyolc templomkörzetének az egyike, ez volt a Páva utcai körzet, s a Tűzoltó utca sarkára maga Baumhorn Lipót tervezte meg a zsinagógát, olyannyira, hogy a legkisebb falfestés is az ő rajzai alapján készült, ezt nem tudtam, kérem, válaszolja a kapuőr, de nézzen csak meg engem, rossz a lábam, nehezen járok, és beszélnem is nehéz, mindenki azt gondolja hát, hogy akkor ennek az embernek a fejében is zűrzavar van, mintha olyan egyszerű lenne ok és okozat a test és a lélek között, ó, zavar az időben van, például ott, a Páva utca hétben a Hungária Vegyészeti Gyár lerakata működött, ahonnan postai utánvéttel szállították ki a mindenkit meghódító Barbin-féle kés nélküli illatos borotváló port, az ortodoxoknak, akik nem engedtek kést az arcukhoz, s emitt, a harminckilences szám alatt meg a nőegylet szolgáltatott szeretetotthont, gyermekeknek napközit, tanoncotthont, vagy ha kellett, a zsinagóga kultúrtermében telt házas színielőadást, szóval maga most keres valakit?, kérdezi a kapuőr, mert én például mindig azt keresem, hogy kivel válthatnék egy szót, kivel, aki megérti, hogy a testemben én lakom, nem az, akit odaképzelnek, beszélgetni egy jobb emberrel egy jobb társaságból, hiszen a jobb emberek közt csiszolódva jobb emberré válok magam is, ott adhatom ki magamból a legjavamat, tudja, dolgoztam egy ideig egy könyvtárban is, na de kérdem én, hogyan beszélgettem volna az olvasókkal, s hogyan másztam volna fel a létra tetejére, hogyan hoztam volna le ölben a vaskos könyveket, legalábbis ezt vetették a szememre, amikor elküldtek, ó, nem keresek én semmit, emeli fel az esernyőjét az öregúr, nem keresek, csak nézek, ugyanebben az épületben volt aztán a toloncház, ahol a hatóságok a menekült zsidókat összegyűjtötték, mert áttelepítésre szánták őket Galíciába, az út azonban csak a Havasaljára vezetett, Podóliába, a kivégzőosztagok elé, mert hiába akarták a német katonák visszaküldeni az internáltakat, a magyar hadvezetés nem fogadta vissza őket, elintézték hát a felesleget a gépfegyverek, na hiszen, hát a nézés is keresés, én persze ezzel a lábbal katona se lehettem, pedig higgye el, mentem volna, engem mindig is érdekelt a technika, a legjobban a hi-fi tornyokat és az új autókat szeretem, az újságosnál nekem félre van téve a legújabb katalógus, tájékozottabb vagyok mint egy bolti eladó, olykor bemegyek egy hi-fi boltba, és csak élvezem, hogy elkápráztatom a tulajdonosokat is, házimozi, videokamerák és hangfalak, mindegyikben én vagyok a legjobb, persze csak a képekben, mert kinek volna pénze ilyesmire, és azt tudja-e, hogy itt meg, a Tűzoltó és a Bokréta sarkán a népkonyha működött, faasztalok és nagy, kerek lábosok, gőzölgött a kályha, és kabátban, felöltözve ettek az emberek, biztosan így van, ha maga mondja, jóllehet én egy kínai büfére emlékszem, még mielőtt elkezdődött a zsinagóga újjáépítése, persze, az működött itt, egy kínai büfé, most pedig már újra a kóser menza van a helyén, és a rendőrségi menza helyén állt az imaház, na látja, erről beszéltem az előbb, hogy akkor mindennek meg lehet találni a párját, talán egy kóser menza mellé a kínai büfé illik, s ki tudná eldönteni, melyik az égi és melyik a földi pár, mint ahogyan ez a novemberi napfény is olyan, mintha egyszerre jönne odafentről, a csillogó felhők mögül, s idelentről, a vizes aszfaltról, apró napsugarak a félresodort sárga falevelek, hegyormok a házak, egybeszorító keretek, ahogy vándorolunk köztük, én például kopogok is tovább, viszem az esernyőmet és viszem magamat, menjen csak, kérem, de jöjjön erre máskor is, jól esik az embernek jobb társasággal tölteni az időt, magányban a szellem, társaságban a jellem csiszolódik, igen, így adnám ki én is önnön magamból a legjavamat.
Műfaj: próza