Emléksorok egy szerelmes pékről

Volt az a szerelmes pék,
még a számítógép előtti korszakban,
amikor a szerzők gépelt kéziratokat küldtek postán,
vagy hoztak be személyesen a szerkesztőségekbe.
Egy délelőtt tizenegy óra tájban váratlanul
beállított a szerkesztőségbe egy fiatalember,
két karja mereven előrenyújtva,
felfelé fordított két tenyerén hatalmas,
lepkekönnyű fehér papírral letakart tálca,
tele frissen sült péksüteménnyel.
A szobát elöntötte a szerelem vanília-illata,
a rétesek és a friss túróspogácsák illata,
az örök boldogság őrült, bódító ígérete,
és az agyamon villámként átfutó sejtelem,
hogy a süteményekhez versek is tartoznak,
legalább egy tucat vers ennyi süteményhez.
A szerelem jön és megy, mint egy öntörvényű vadállat,
és versek tucatjait íratja szegény péklegényekkel,
akik nem tehetnek ez ellen semmit,
legfeljebb sütnek még egy tálca süteményt.
Elképzeltem egy kacér, lisztes képű lányt,
sűrű, barna haja kétoldalt copfba fogva,
mint egy-egy óriási, tömött diós kifli.

De az is lehet, hogy piszkafa a lába és pattanásos az arca,
csakhogy a pék mindezt nem látja, nem láthatja,
mert a szemét elvakítja a levegőben szálló porfelhő,
amit a szerelem küldött rá, és ami erősebb a hamszinnál.
Én voltam a versrovat vezetője,
én vettem át a tálca süteményt,
és a többire nem emlékszem, nem emlékszem,
a többire nem akarok emlékezni.
Még csak annyit szeretnék mondani,
hogy bárhogyan fordult is a szerelmes pék sorsa
ebben a gyorsan változó, kiszámíthatatlan világban,
amelyben a legtöbb dologról előbb-utóbb kiderül,
hogy nem pont olyan, amilyennek kezdetben mutatja magát,
más egy kicsit, vagy egészen más,
a költészet hatalma mégiscsak megkérdőjelezhetetlen,
akár szereti valaki a krémest, akár nem,
akár olvas verseket, akár nem,
és erre kár is több szót vesztegetni,
akár a diós a kedvence, akár a mákos.

Megszólaló: 
Kántor Péter