Egyedül a Vogue teraszán

Egyedül a Vogue teraszán egy este,
fekete az ég, fekete a víz teste,
balra olaszok, jobbra talán dánok, talán svédek,
emlékszel? ültünk itt régi nyarakon, és csodáltuk az alkonyati kéket.

Pohár sörök, egy tál olívabogyó, forró, kerek lepények,
egy pók szőtte a korláton a hálóját, mosolyok csalinkáztak, nevetések,
és odaát a Szigeten a futók fehérre festett bábuk,
néztük, ahogy hangtalanul, gyorsan dobban a lábuk,
és kishajók jöttek-mentek, emlékszel? és kigyulladtak a fények,
alig észrevehetően ringott a hajó, és ringott velünk a teraszon az élet.

De ma nem várok senkit, és nem is jön senki, csak ezek a régi képek,
emlékszem, ültünk itt, és néztük, ahogy kigyulladnak a fények,
kishajók jöttek-mentek, kis csacska remények,
és felcsillantak és elillantak a percek, az évek,
és a hídon egy hosszú villamos, akár egy elnyújtott, hosszú ének,
és balra olaszok, és jobbra talán dánok, talán svédek.

Megszólaló: 
Kántor Péter