Egy kor

                                Gaál Imre emlékére,

                                aki 1964. május 14-én reggel meghalt

                                 a Dohány utcában, a Bástya mozi mellett

 

Tudom én, tudom én,

hogy veled egy kor tűnt le!

Amit úgy nevezünk, hogy negyvennyolc kerület.

Amit úgy nevezünk, hogy a vékony Slim hamarosan követett.

Amit úgy nevezünk, hogy ifjúság.

Amit úgy nevezünk, hogy Lacháza és mind a négy emelet.

Amit úgy nevezünk, hogy megkölykezett az Isten.

Amit úgy nevezünk, hogy Dunaparton kibírható a nyár.

 

Ajtónkon aktedron és cigareta – egy té-vel.

És hiába horkolunk a moziban,

mert a jegyszedő felráz, mint a Fagifort.

Aztán tíz fröccs: és áll mán

a félszemű Kálmán.

Amit úgy nevezünk, hogy hosszú combokkal boldog a Margit.

Élénken rágjuk a blázt, és lefejtjük a blúzt.

Mire való ez, őrült? – Milyen szép feneked van! –

És ceruzával dundi lányokat tolni parázna majmok elé.

Előkapni hirtelen sárga, kék és zöld meg okker festékeket.

Miseruhában választékosan viselkedni:

de alatta legyen egy fecske.

Karolát, a macskát szecskává aprítani –

de lehetőleg este, mikor mindenki hallja,

hogy ordít Karola, a szerencsétlen macska.

 

Bekapni öt deka kolbászt és tépni az állomásra,

mert pénz nélkül utazunk Mendére Győrbe Esztergomba, öcsém!

Amit úgy nevezünk, hogy beváltom fenyegetéseimet;

és nem leszek többé szerelmes az életbe,

nem csapok kerek fenekedre,

és kívánom, hogy szűkösen állj majd abból,

aminek én bőviben vagyok!

 

És nem lessük többé szemeiteket,

amiknek metszését oly jól ismerjük.

Amik ugye mandulavágásúak, amik ugye zöldek;

az örökkön imbolygó ibolyaszín fellegekkel.

Hitemre: imáitok lazák és likacsosak és elfújom őket.

És előállok hét nagyapámmal, kik kezökben

kardot tartanak és engem ölelnek és szomorúság mindőjük vállán.

Amit úgy nevezünk, hogy hitemre: hiába vártok étlen-szomjan

vörösödő vén füzek alatt.

Nem teszem többé lábam a partra,

bárha szívem szakadna belé.

Amit úgy nevezünk, hogy hiábavaló. Meg ló – és még valami,

ami a lóval szorosan kapcsolatos.

 

Királyok hátán lovagol a ló,

és lózongorák és lómelódiák.

És lóiskolába jár a lódiák,

és lóvezér és lótitkárba rúg.

Jön a vén marhák veresége!

Ránk feni fogát a miniszter felesége,

és falovacskánkat elrágta a szú.

 

Amit úgy nevezünk, hogy vigyázz: mert kilenckor jön a Jenő!

Elszántan, mint a díjbeszedő;

és hatszáz méterről szél ellenében

megérzi a granadirmars szagát,

és elég neki egy lábmosásnyi idő,

hogy kedves könyveddel elszeleljen.

Picasso elfér a zsebében!

És egysmás szélhámosságban tökéletesnek véli magát;

és akit Gaál mégis úgy átrázott,

hogy a szeme káprázott!

És Kovács Palival egymás vállára borulva sírtak

az Anyák szobra előtt.

És Jenő anyja nyaggatta Jenőt:

hol van Margaret Mitchelltől az Elfújta a szél?

Amit először rám kent,

végül azt mondta, hogy: elfújta a szél.

Amit úgy neveztünk, hogy atyával elmegyünk Sümegre.

Amit úgy nevezünk, hogy a megtréfált prépost fut a vonat után.

Amit úgy nevezünk, hogy ez a pofátlan Gaál senkit se respektál!

Amit úgy nevezünk, hogy lesz szél is, mely fütyürész,

úgy füttyöget.

Amit úgy nevezünk, hogy te szeplős körte!

Amit úgy nevezünk, hogy belövöm magam bánatosra.

Amit úgy nevezünk, hogy viccből

nem adunk borravalót a széntrógereknek –

de levetkőzünk félmeztelenre:

lássák, hogy leng a deltánk.

És öten festünk egy békegalambot Reháknak, a házmesternek;

és metszetben oktatjuk a fő szerelmi figurákat Csillag Tibinek.

És Ernő öt percenként elalszik a klozeton –

de zsebe teli van régi sírfelirattal,

és körberókázza a Népstadiont.

Amit úgy nevezünk, hogy tudatalatti szép szavak.

 

De ráhajtunk a mennyiségre, mert elvégre

mi szükség van a fékre Károlynál? Koszból, porból

kanyarog és kártyázik hat figura.

Végre – mivégre? – bor rum rumli köpés kula.

A szomszédban egy lányiskola.

Mennyi kis kurva! Mennyi copf és térdharisnya;

milyen szag a tantermekben!

Letüdőzi Rátkai Endre. És elgondolja száz alakban

sétabotos szentantalként

a rózsás-seggű megkísértést.

De tanári fizetését mégse költi nőkre:

inkább vásárol egy igen szar cipőt

és abban koslat a Csarnok-téren.

Amit úgy nevezünk, hogy naivitás szexuális téren.

Amit úgy nevezünk, hogy semmi kétség!

 

Amit úgy nevezünk, hogy Aranycsillag és Aranybárány

és Víghajós és Bajtárs és Lucullus és Zöldbéka.

Aztán a Flum-kert meg a Rubesch-kricsmi,

de a Határt sem lehet kihagyni.

Aztán pontosan hetvenhét pince,

és még egy, a MÁV kórháznál.

A Bakáts téri az nem is pince,

és elég közel van Erzsébethez:

ez szempont, hogyha Ricsi balhét rendez!

 

Amit úgy nevezünk, hogy megártott a filozófia.

Amit úgy nevezünk, hogy minden szál szőr egy győzelmi trófea.

Amit úgy nevezünk, hogy hangulatom zöld színű üvegben tartom.

Amit úgy nevezünk, hogy értékelem benned a csontot.

Amit úgy nevezünk, hogy szürke férfibánat.

Amit úgy nevezünk, hogy szegény Büky Géza megmosta a lábad!

Amit úgy nevezünk, hogy borosan kibőgheted magad.

Amit úgy nevezünk, hogy te ostoba: ki előtt szégyelled magad!?

Amit úgy nevezünk, hogy akkor; és: azelőtt; és: midőn.

És kell valaki, aki kimegy ajtót nyitni elétek,

és bátran letagad.

Aki sejti valahonnan, hogy hányadán is állunk.

De eltűri garázdaságainkat, és igyekszik

életünket széppé tenni.

Akit egyszer-egyszer megpofozhatunk,

ha bosszant a nagy ünneplés,

vagy a postás a pénzeslevelekkel.

 

Akinek nagy a szája – akinek édes a mája.

Aki elnök – és aki ülnök.

Aki kövér, de nem kevély. – Aki ledér, de álma mély.

Aki néger, aki stréber, aki bimbós, aki barna.

Aki éber, és aki Weber, aki Mozart, aki Wagner.

Aki éjszaka felmászik a falra –

és csak mászkál jobbra-balra.

Tűzre-vízre nem érzékeny. – Aki elalszik a széken.

Aki szelíd, aki pajzán. – Aki zoknit hord a bajszán.

Aki felhajtja és lehúzza. – Aki sírom megkoszorúzza.

Aki harminc és aki negyven. – Aki kinyalja a seggem.

Aki rajzol a vakolatra. – Aki lemegy a Patyolatba.

Aki megfigyelő az ENSZ-ben. – Aki gyilkost lát Szent Ferencben.

Diadémes. – Diafilmes.

 

Tömör hölgy, remegve kérdem:

délies derekad ugyan mit ad?

De leng a lábad, de kaszál!

A kaszáspók ijedten megáll.

Melleddel két kád megtelik:

– jaj, mi lesz velem reggelig?

Te bula. Te némber. Te mázsalábú,

te hűvös lábú céllövőnő.

Rengeteget hülyültem veled;

betöltötted éjjelemet és életemet!

 

Elefánt elefántot,

szarvas bika szarvastehenet.

A vésnök veséje eltörött:

most búsul a vésnök!

 

A kalauz nemhiába cifra elme,

kérvényét a kormány keresztbeverte.

Kéri kedves fiát az anyja: sírva,

mert ez az egy szem gyereke.

Kéri kedves fiát az anyja,

mert gyanús neki kedves gyereke.

Kéri kedves fiát az anyja,

mert gyün is meg nem is kedves gyereke.

Kéri kedves fiát az anyja,

mert meghalt a kedves egyszem gyereke.

 

De mégis. Sírba leeresztik a fiút,

és májusban ez nagyon furcsa!

De mégis. Voltak egy páran, akik körülállták a gödröt,

ahol aludni fog ő: Kiskovács, Kamil,

Slim, Balzám, Maróti és Jenő.

A frász azt a szomorú beszédet,

amitől senki föl nem éled!

A koporsó tetején, apró ablakon

lehetett látni az arcod.

Mondják: látszott a horzsolás,

és nagyon megnyúlt az orrod.

Én nem akartalak már holtan látni téged, jó Gaál Imre!

Tudtam, hogy veled egy kor tűnt le.

 

Már megszelídítjük farkasmosolyunkat,

már megszenteljük régi virágainkat.

Már megszólítjuk szomszédainkat,

már megmásítjuk szándékainkat.

Már eltereljük a szót,

már eltüzeljük a lasszót.

Már eltűnődünk és elvacakolunk.

Már messzebb vannak a kocsmák.

Már Jenő is dolgozik.

Már csalódunk a csibészségben is.

Már nem tetszik a körte alakja,

már nem tetszik a kifli alakja.

Már kirúgjuk az ügynököt,

már kerüljük az ügyvédet.

Már körülüljük a gödröt –

már körülálljuk a hantot.

Már játékainkat eltakarítjuk.

Már nem rebbentjük a nádi alvót.

Már eltesszük a cserfalevelet.

Már emlékeket forgatunk fejünkben.

Már nem futunk meztélláb a hóba,

már nem vetünk kavicsot a tóba.

 

Ami ma van, az megint más –

ami ma van, az megint más.

Az a gyanúm: ez nem ugyanaz.

Ez nem ugyanaz!

Ez nem az a bor – mert ez inkább por

és halotti tor.

 

És tetem tárul elénk – de megfagy a velőnk.

Magamat látom a Holdban:

mint részeg, szíven lőtt vadkan a völgyben,

elhörgi még tajtékos bánatát

és visszasírja vállad vonalát.

Te

halakkal és felhőkkel teli hajjal és összeszorított szájjal

de sokáig tündökölsz; de régen és de messze,

és de hangtalan jajokkal!

Hisz lomhán lepnek a hollók meg a varjak.

Csak a gyors és fiatal szitakötő

cincál egy acélkék sugarat szemedből

a mindig egykedvű ég alatt:

amíg a távoli erdőt el nem éri,

ahol sötét levél alatt nem fél az éjszakától.

 

És Isten, mint vén Matisse:

virágokat és nőket rajzol!

 

Megszólaló: 
Juhász Sándor