Megszólaló
HARMADIK FEJEZET
amelyben találkozhatunk Tivadarral, kővé vált békákkal és békává lett kövekkel, sőt még egy kupac szőrrel is, aki beszél
Tivadar, a törpe bosszúsan söprögette odúja előtt a mókusszőröket. Tivadar nagyon szeretett az erdőben bódorogni, előfordult, hogy hétszámra nem tért haza, s ilyenkor a mókusok beköltöztek az odújába. Tivadar örökös harcban állt a mókusokkal. A mókusok voltak a fő ellenségei.
Nem elég, hogy nem győzöm őket kizsuppolni, amikor hazajövök, nem elég, hogy mindenem, a lábosok, a tepsik, az ágyam, a ruhásszekrényem dugig van mókusszőrrel, ráadásul telehordják tobozzal az odúmat, mikor tudhatnák, hogy ha van dolog a világon, amit utálok, az a toboz! – dohogott Tivadar. – Komolyan mondom, kiegyeznék ezzel a népséggel, odaadnám nekik a kisebbik szobámat, nem bánnám, ha egész éjjel ott motoznának, csak ez a rengeteg félig szétrágott toboz, ez ne volna!
Ekkor nagy surrogással három boszorka repült el a fák között. Elég nehéz dolguk volt, mert ahogy kanyarogtak a sűrűben a seprűikkel, időnként nekik csapódott egy-egy ág. Bosszankodtak a boszorkányok.
– Kár, kár! – károgta az egyik fekete, loboncos csúfság. – A hosszú süvegem megtépték az ágak, a boszorkánypalástom megszaggatták az ágak, büntetésből mindjárt kígyóvá változtatom mindet!
– Ne változtasd őket kígyóvá – kérte a másik boszorkány –, mert akkor még nem is marnak bennünket!
– Igen? Akkor édesvízi rákokat csinálok belőlük büntetésből, azok nem marnak!
– De csípnek! Csípnek az ollójukkal. Nézd meg, a seprűmből már így is majdnem az összes cirok kicibálódott! Hát, még ha csipkednének is ezek a gallyak.
– Az én seprűm is tönkrement. Ezekkel a vacakokkal nem repülhetünk már tovább.
A két boszorkány leereszkedett egy tisztásra, kicsit kifújni magukat. A hold szépen odasütött, éles árnyékot vetettek a földön. Leültek egy kivágott fa tönkjére, ott ültek és szuszogtak. Akkor az egyik észrevette Tivadar odújának a bejáratát.
– Oda nézz! Micsoda szerencsénk van. Itt lakik Tivadar, a gonosz erdei manó. Kérjük el tőle a seprűjét, aztán gyorsan lovagoljunk azon tovább.
– Úgyse adja ide. Mert Tivadar nemcsak csúf és gonosz, hanem féktelenül irigy természetű is. Ha az erdőben málnaszedő kislányra bukkan, jól megijesztgeti, csak mert a kislány szebb nála, pedig ez igazán nem nagy vicc, hiszen Tivadar amilyen kicsi, olyan nagy orra van, ráadásul tele bibircsókokkal. Ha favágókra bukkan, úgy intézi a dolgot, hogy a kivágott fa valamilyen csalános vízmosásba dőljön, ahonnan csak kínkeserves munkával lehet kivontatni, mert utálja a favágókat, amiért nagyobbak nála. A lovaktól irigyli a ragyogó sörényüket, ezért meghajigálja őket bogánccsal. Az őzektől a szép nagy fülüket irigyli, a nyulaktól a bojtnyi farkincájukat, a madaraktól a színes tollukat. Az őzeket megugrasztja, a nyuszikat megkergeti, a madarakra pedig csúzlival lövöldöz, még szerencse, hogy vaksi, így soha el nem találja őket a nyavalygás.
- Éppen boszorkánybarátnak való – bólogatott a feketébb képű boszorkány.
– Ide hallgass, még a mókusokat is utálja, pedig azok aztán igazán kedves állatkák! Ha valahol meglát egy mókust, rögtön kiabálni kezd. „Tobozevő! Szőrös tobozevő!” És már kapja is a csúzliját, hogy oldalba lője egy kaviccsal. Ettől a Tivadartól ugyan hiába kérnénk kölcsön a seprűjét! Legfeljebb nyelvnyújtogatást meg szamárfül-mutogatást kaphatnánk tőle! Persze neki is lehet rossz napja. Meglátjuk !
– Tivadar! – kopogtatott a két boszorkány a törpe odújának bejáratánál. – Add kölcsön nekünk a seprűdet, mert nagyon fontos dolgunk van, tündérre vadászunk!
– Tündérre? – álmélkodott Tivadar és kibújt az odújából. – Ne hiszen! Soha életemben hírét se hallottam még egynek se. Nem bolondok azok, hogy éppen a mi erdőnkbe költözzenek, ahol annyi a mókus, hogy még rágondolni is szörnyű!
– Tivadar! – fuvolázta az egyik loboncos. – Ha kölcsön nem adod nekünk a seprűdet, rögtön mókussá változtatunk büntetésből! – És bezárunk a tobozerdőbe! – tódította a másik. – Ahol csak tobozok vannak, hatalmas tobozok!
– Nemhiába boszorkány a ti nevetek – biggyesztette le az ajkát a kis törpe–, még kérni se tudtok szépen! Csak fenyegetőztök! Hát csak fenyegetőzzetek. Én nem ijedek meg. Visszabújok az odúmba, ott nincs nektek hatalmatok, hiába mesterkedtek!
Azzal sértődötten vissza is bújt az odújába, a két boszorkány pedig szomorúan visszahuppant a fatönkre. Ültek, néztek maguk elé mérgesen. Dühükben átváltoztatták a kavicsokat békává, a békákat kaviccsá, lett borzasztó zűrzavar, szegény békák moccanni sem tudtak, a kavicsok viszont ugráltak és brekegtek, de hiába, a seprűkön nem segített a ribillió, éppen olyan nyúzottak maradtak, mint voltak.
– Jaj, jaj – nyögdécselt a két banya. – Mit csinál velünk ezért büntetésből az ördögkapitány. Legközelebb biztosan belőlünk főzi a boszorkánylevest.
– Szerencsére én jó rágós vagyok – merengett el az egyikük –, legalább nem lesz bennem sok örömük.
– Engem ez nem vigasztal – hüppögött a másik. – Én nem szeretek fürödni! Se kádban, se levesben.
Ebben a pillanatban nyílt az odú ajtaja, és nem törődve a veszedelemmel, hogy esetleg mókussá változik, előbaktatott Tivadar, kezében lóbálva a seprűjét.
– Ne szipogjatok, ne nyafogjatok! – mordult. – Itt van, vigyétek, csak jól kapaszkodjatok meg ezen a cirokfarkú paripán, mert igen kicsi, aztán még lepotyogtok róla.
Megörült a két boszorkány, el se köszöntek, csak felpattantak, és surr! elrepültek. Persze kicsi volt nekik a törpe seprűje, folyton marakodtak, hol az egyik csusszant le róla, hol a másik billent le róla, ide-oda hintázott a kis seprű, billegve repültek, mintha nem is tisztességes boszorkány-járművön, hanem egy libikókán ülve kerülgetnék az erdőt. Mikor már jó messzi jártak, és belefáradtak a folytonos károgásba és veszekedésbe, és valahogy el is fészkeltek a Tivadar paripáján, mindegyiküknek jutott egy félfenéknyi hely, ültek és repültek a felázott szántóföldek felett némán, nézték, ahogy hátrahúzódik alattuk a táj, és akkor az egyik boszorkánynak hirtelen eszébe jutott valami.
– Te! – csípett bele a másik karjába. – Eszembe jutott valami!
– Ki van zárva, ahhoz ész is kellene – ellenkezett a másik.
– Nem is törődöm az undok megjegyzéseddel, nem is vártam tőled mást. Hanem ide figyelj! Miért szállta meg a gonosz kismanót hirtelen a jóindulat? Mi oka lehet, hogy így megváltozott?
– Csak nem? – kapta ijedtében a szájához a kezét az egyik boszorkány, persze azt a kezét, amivel fogódzkodott, le is pottyant rögtön, fejjel lefelé bele is fúródott a szántóföldbe, csak a két lába meredezett az égnek.
Társa óvatosan leereszkedett mellé, kikaparta a talajból, hosszan élesztgette.
– Nem érdemled meg, hogy segítsek rajtad, mert csak csipkelődsz, de mivel nélküled nem merek visszarepülni a Tivadarhoz, csak életre kell hogy pofozzalak!
– Jajaj, ne pofozz már, fáj minden tagom, bevertem az orromat, bevertem a derekamat, vegyél ölbe!
– Inkább megcsíplek, pattanj már föl, ne siránkozz! Gyerünk csak vissza! Mert ott kell lennie a tündérnek valahol a törpe közelében, különben mivel magyarázzuk Tivadar hirtelen jószívűségét?
Nagy nyögdécseléssel levegőbe emelkedtek, s szép lassan, óvatosan – hogy újra le ne bukfencezzenek a mélybe – elindultak visszafelé.
Tivadar közben végzett a rendrakással, épp az utolsó lapátnyi mókusszőrt cipelte kifelé.
- Mitől ilyen nehéz ez a mókusszőr, mindjárt földhöz vágom ! – mérgeskedett.
- Ne vágj földhöz, az nekem fáj – szólalt meg a mókusszőr.
- Hogyhogy, te tudsz beszélni ? Milyen szőr az ilyen ?
- Semmilyen – sírta a szőr.
- Hát ki vagy akkor ? – álmélkodott Tivadar.
- Ki lennék ? Én vagyok az a szerencsétlen, elkódorgott, pancser tündér, akire itt mindenki vadászik.
Műfaj: meseregény