Az út vége

Megszólalók, közreműködők

Megszólaló

...A rettegések és lidércnyomások kora véget ér, bágyadt eső hull a kopasz fákra – nehéz, zsíros, őszi eső: elnehezülnek, de fénylenek a bokrok. És ha dadogva is és suttogva is, de újra kelnek a szavak.

   A ribillió után a Kerepeczky uradalom örökös jobbágyai, az életben maradt szerencsétlen flótások visszahúzódtak a birtokra, szótalanná váltak, lemondóan legyintettek, keserű és foghíjas mosolyra húzták szájukat, kerülték egymást, beleuntak az egészbe, besavanyodtak, mint a kapormártás, kellemetlen öregségszag lengte körül őket, a hátuk mögött összenevettek a fiatalok, akik büszkén viselték homlokuk közepén a zseni lángjegyét – a gúny mérgezett nyilai röppentek feléjük, de tűrtek, mint a barom, bár tekintetük gyémántos fénye megtört, és betegen vonszolták magukat e földi siralomvölgyben, és senki sem emlékezett egykori délceg, ruganyos járásukra, mert az ülepük megfonnyadt, derekuk meggörnyedt, szájuk végérvényesen és visszavonhatatlanul kicserepesedett, a fülkarimájuk pedig elvékonyodott, mikor aztán egyszer külön-külön, de ünnepélyesen megfogadták, hogy ez így nem mehet tovább, és elindultak újra a macskaköves úton, amerre a madár se jár, de addigra már annyira visszataszítóak voltak a kicserepesedett szájukkal és a savanykás öregségszagukkal – szálkeresztben imbolygó távoli alakok –, hogy pár bizonytalan lépés után megtorpantak, rádöbbentek a dolog képtelen voltára, visszafordultak, végleg felhagytak nagyratörő szándékaikkal, és hagyták a fenébe az egészet. 

   De a rettegések és lidércnyomások kora véget ért, bágyadt eső hullott a kopasz fákra – nehéz, zsíros, őszi eső: elnehezültek, de fénylettek a bokrok.

   Azóta pedig néptelen és elhagyott a macskaköves út: kihalt és elárvult és magányos és puszta és egyedüli és gazdátlan, mert a madár se jár arra, mert benőtte a dudva, a muhar meg az árticsóka, mert hang se hallik, szellő se pöffent, Nap se süt, és Hold se süt, ég se kéklik, de sötét se nincsen, és világos és szürkület se nincsen – mert nincs jelen, még csak nem is látszik, sőt még az se látszik, hogy nem látszik, elillant, mint egy öntudatlan, részeg pillanat, és nincs emlékezet, mely képes volna beszámolni róla.

   De a rettegések és lidércnyomások kora véget ért, bágyadt eső hullott a kopasz fákra – nehéz, zsíros, őszi eső: elnehezültek, de fénylettek a bokrok.

   Azóta pedig a török az úr a megyén. 

   Bár a székhelyen, a klastrom kertjében egybegyülekeznek a fiatalok, de soha nem gondolnak az ősi parancsra – ennek megfelelően a Vörös-tenger hullámai nem csobogják körbe lábikráikat, és hátrasimított, lakkfekete hajukba nem kap váratlan szélroham –, hanem mozdulatlanul és fenyegetően kólát szürcsölnek és pattogatott kukoricát ropogtatnak – mert szemetes a búza, ecetes a bor –; szemeikben túlvilági józanság, szép mosolyuk, mint a penge: hideg és metsző, és nem szólnak se dadogva, se suttogva; némaságuk örök és megfejthetetlen, mint az a pillanat, mikor a gyémántgolyó a homlokuk közepébe fúródik, az a soha nem múló, öntudatlan, részeg pillanat.

 

Műfaj:  próza