Arthur Koestlerrel beszélget Ignotus Pál (részlet)

(Elhangzott az Amerika Hangja 1967. december 20-i adásában)

(Most londoni munkatársuknak Ignotus Pálnak Koestler Arthurral, a budapesti születésű világhírű íróval folytatott beszélgetését hallják.)

 

I.P.: Koestler Arthur londoni házában üldögélünk, a nappaliban, szemközt a kandallóval és egy bögő tehenet ábrázoló szép Courbet-képpel a házigazda társaságában, meg egy barátunkéban, aki a beszélgetést Amerika Hangja részére hangszalagra veszi.

 

Nem kell bemutatnom, így illenék folytatnom, ha igaz volna, de nem igaz. Igaz, hogy Koestler Magyarországról indult világhírű író és aki tudja, hogy mi magyarok milyen görcsös kíváncsisággal tartjuk számon volt honfitársaink nemzetközi sikerét, fölteheti, hogy Koestler viselt dolgairól többet tudnak a budapesti FÉSZEK Klubban, mint akár itt Londonban, akár pedig abban a tiroli faluban, ahol a nyár javarészét tölti. Ez az ösztönszerű vagy beidegzett elképzelés a pestiek minden tudásáról azonban ez esetben tarthatatlannak bizonyul. Íróról mégsem tudhat sokat, aki a műveiről legfeljebb, ha harangozni hallott, s a magyar az a nyelv, amelyen Koestler Arthurnak egyetlen könyve nem jelent még meg, sem Magyarországon, sem pedig, mint megannyi más messzire szakadt magyar írónak, a Nyugaton. Be kellett érnie ötvenegynéhány más nyelvvel, ami azonban azt hiszem, fáj neki. Mert noha soha nem írt magyarul, mégis a magyart érzi anyanyelvének, s nagyon tudatában van annak, hogy a magyar kulturális közösségnek többet köszönhet, mint azt, hogy történetesen annak a táján született. Önának nem egy fejezete tanúsítja ezt. Most is erre irányul első kérdésem: Mondd volt-e a magyar életnek és a magyar irodalomnak valamiféle tartós hatása pályád alakulására és meg tudnád-e határozni, hogy micsoda.

 

A.K.: 9 éves koromig éltem Magyarországon, aztán a szüleim Bécsbe mentek. Emlékszem arra, hogy Ady volt az első igazi út, félig élet, vagy Ady volt az első irodalmi élményem, és magam is csodálkozom, hogy még tudok akármilyen rozsdásan magyarul beszélni, de nem tudom kifejezni a nüanszokat, de dacára annak, hogy fizikailag Magyarországon kívül éltem, a kontaktus mindig megmaradt.

 

I.P.: Aki téged személyesen ismer, az tudja, hogy magyarul nagyon folyékonyan beszélsz, ha időnként botladozol is benne. Hadd áruljam el itt azt a titkot, hogy mi ketten mindig magyarul beszélgetünk és azt hiszem, affektációnak éreznők, más nyelven beszélni, hogyha nincs valami más anyanyelvű személy jelen. Az az érzésem, hogy a későbbi kapcsolataid a magyar élettel, olyan hatást tettek rád, amelyek valahogy kiegészítve a 9 éves gyerek emlékeit mégis jelentettek valami külön színt. Az önodban egy különös hosszú névsora szerepel azoknak, akikkel kapcsolatba kerültél. Ilyenek, mint József Attila és Karinthy Frigyes, mint Hatvany Lajos és szegény agyonvert Havas Endre, és főképp, aki mintegy összekötőd volt a magyar kulturális élettel, Németh Andor.

 

A.K.: Annak dacára, hogy csak pár hónapot töltöttem ’34-’35-ben, próbáltam követni, hogy mi történik otthon, és ebben persze a Németh Andornak, a Németh Bandinak nagyon nagy hatása volt, úgyhogy az irodalom kritikát, az irodalom méltánylását nagy részben tőle tanultam.

 

I.P.: Azt hiszem, hogy érdemes volna egyszer magyarul egy könyvet írni arról, hogy ki mit tanult Németh Andortól: amiben valami érdekeset, szépet, furát fölfedezett, arra reagált. És azt hiszem ennyiben volt kalauza Koestlernek, József Attilának, kicsit Karinthynak, némelykor nekem, úgy éreztem én.

 

A.K.: De mennyire volt hatása az Attilára a Bandinak?

 

I.P.: Amikor a Szép Szót terveztük, igaz, hogy József Attila, noha nem akart az lenni, nagyon szeszélyes volt, de egyik pillanatában azt mondta; én legjobban azt szeretném, ha az egész Szép Szót elejétől végéig a Németh Bandi írná. Szóval voltak ilyen pillanatai is, az biztos, hogy rengeteget tanult tőle, és borzasztóan ragaszkodott hozzá. József Attilával te szintén barátságban voltál. Meg is örökíted az önodban. Érdekes az, hogy azt hiszem a te fordításaid, amelyeket Laurie Lee segítségével készítettél, voltak az első József Attila-fordítások, amelyek angolul megjelentek. Nem mondom, hogy kifogástalanok, de azt hiszem, hogy mindmáig a legjobbak azok közül amelyek megjelentek. Azonkívül, hogy szeretted József Attilát, el tudnád mondani, hogy mi vitt arra, hogy megpróbáld lefordítani, és hogy ez milyen eredménnyel járt?

 

A.K.: Hát én próbáltam, próbálkoztam, de én azt hiszem, hogy nem sikerült. Ischiában, Ischia szigetén a szomszédom a Wystan Auden volt, a költő, azt hiszem most Angliának a legjobb költője. Én elolvastam neki a fordításokat. Mondta, hogy egész szép, egész szép, lelkesedés nélkül, nagyon érdekes, nagyon érdekes. Aztán elolvastam neki a magyar eredetit, úgyhogy hallotta a ritmust, a mély magánhangzókat, és amikor elolvastam neki két verset magyarul, akkor azt mondta: dobd el, dobd el ezt, ez a muzsika nincsen benne. Az értelemből valamit megpróbáltam áttenni, megmenteni, de azt a ritmust azt lehetetlen angolba áttenni. Az nem valami hamis szerénység, hanem a magyar nyelvnek a struktúrája olyan, hogy a zene a fordításban majdnem teljesen elveszik. Amikor elolvastam az Audennak a magyar eredetit, az egyike volt közöttük a Város peremén, és amikor odajöttünk, hogy dübörögnek a tehervonatok, hát hallod a kerekeket, és ő hallotta a kerekeket, hogy dübörögnek a tehervonatok. És akkor mondta, hogy ezt nem lehet, hiába. Nem lehet, ugye? Ez olyan mintha az ember zenét szavakban próbálni leírni.

 

I.P.: Igen.Ez nagyon érdekes, csak kissé ijesztő azok számára, akik próbálkoznak József Attila fordításával, de hát tudomásul kell venni.