Apagyilkosság (Párhuzamos történetek)

Megszólalók, közreműködők

Megszólaló

Még abban az emlékezetes évben, amikor a híres berlini fal leomlott, nem messzire Louise királynő elszürkült márványszobrától hullára bukkantak. Ez néhány nappal karácsony előtt történt. 

A hulla ötven körüli, jól ápolt férfi volt, s mindaz, amit rajta vagy nála találtak, amolyan finomabb holminak számított. Első pillantásra egy tekintélyes úriember, bankár vagy menedzser. Lassan szállingózott a hó, de nem volt olyan hideg, hogy megmaradjon, a park útjain azonnal elolvadt, s éppen csak a fűszálak élén akadt fenn. A helyszínelők az előírásoknak megfelelően jártak el, s az időjárási viszonyok miatt valamelyest igyekeztek. A környéket lezárták, a területet az óra járásával egyirányban, spirálisan befelé haladva szabályszerűen átkutatták, hogy biztosíthassák és rögzíthessék a nyomokat. A hullát egy fekete plasztikból rögtönzött paraván mögött óvatosan levetkőztették, ám idegenkezűségre utaló jelet nem találtak. 

A tetemet egy fiatalember fedezte föl, aki minden hajnalban itt futott. Ő volt az egyetlen, akit kikérdezhettek. Teljesen sötét volt még, amikor futni indult, s majd minden napon azonos úton, azonos időben. 

Ha nem így lett volna, ha nem minden rutin és megszokás, ha nincsen minden kő és árny külön a szemébe írva, akkor valószínűleg fel sem fedezi a hullát. A távoli lámpák fénye alig hatolt el idáig. A padon heverő, félig lecsüngő testet azért vette mégis észre, magyarázta izgatottan a rendőröknek, mert ezen a sötét kabáton valamennyi hó megmaradt. 

S amint egyenletesen futott, mintha oldalról villanna bele a szemébe, mesélte túl hangosan. 

Miközben beszélt, a kordonon belül egyszerre több férfi tevékenykedett. Ideálisnak mondható körülmények között dolgoztak, hiszen ebben az órában rajtuk kívül egyetlen lélek sem időzött a parkban, nem voltak kíváncsiskodók. Egyikük villanófénnyel fényképezett valamit a csupasz és felázott földön, amit a két bűnügyi technikus előzőleg már sorszámmal jelölt ki. 

Miközben harmadszor belekezdett, a fiatalember idegesen észlelte, hogy immár minden nyom sorszámmal van kijelölve, s ennek láttán olyan szorongás fogta el, mintha nem is ő fedezte volna fel a hullát, nem is ő jelentette volna be, hanem ő lenne a tettes, és rögtön szembesítik a bűnjelekkel. 

Olyan volt, mint egy él, de nem tudta volna megmondani, hogy minek az éle, talán penge vagy a gondolat hidege, erről azonban nem beszélt. 

Valójában az volt az első gondolata, hogy a saját apját gyilkolta meg. Nem tudta mire vélni, miért gondol ilyesmire, miért kívánja ennek az embernek a halálát, ám erről sem beszélt a rendőröknek hangosan. 

Alig maradt valami, amiről hangosan beszélhetett. 

De nem figyeltek rá nagyon, jöttek és mentek a civilruhás, meg az egyenruhás rendőrök, néha pedig olyan mondatokat mormogtak egymásnak vagy önmaguknak, amit nem érthetett. 

Nem tartóztatták többé, hiszen az adatait már másodszor is bediktálta, s jegyzőkönyvbe vették, hogy később kész a tanúskodásra, ám elmenni sem tudott. 

Váltották egymást körülötte a rendőrök. 

Ha fut, akkor valójában soha nem néz semerre, semmire, ismételte izgatottan a beszámolót, nem gondolkodik. Pszichikai szempontból az egyenletes futásnak ez a lényege, magyarázta. De amint mintegy húsz perc múltán másodszor is elfutott a padon heverő test előtt, mégis eszébe jutott, hogy csak kihűlt tetemen ülhet meg így a hó. 

Valahol olvasott ilyesmiről. S akkor állt meg, hogy megnézze közelebbről. 

A berlini Tiergartenben, azaz a Vadaskertben, igazán sok minden megtörtént már, helyesebben alig történhet olyasmi, ami már ne esett volna meg. A rendőrök elég egykedvűen hallgatták a beszámolót, az egyik feltűnés nélkül odább is állt a plasztik zacskóival, hogy folytassa a munkát, majd kisvártatva megállt mellettük egy harmadik, s ezt aztán magára hagyták a többiek. A fiatalember azonban nem tudott megnyugodni. Ennek az új embernek is úgy beszélte el a történetét, mintha minden részletnek lenne száz másik részlete, minden mondata magyarázatra szorulna, s minden magyarázatával égbekiáltó titkokat fedne fel, miközben elhallgatja a maga titkait. 

Nem fázott, mégis egész testében reszketett. A civil ruhás rendőr felajánlott neki egy plédet, terítse már magára, ám ő olyan ingerült mozdulattal utasította el, mint akit saját testének állapota, holmi várható nátha, vagy az idétlen és kínos reszketés most a legkevésbé sem érdekel. Bizonyára valamiféle idegláza volt, ami a hatósági emberek számára nem ismeretlen. Nem lehetett tisztában azzal sem, hogy milyen hatást kelt. Nem tett rájuk jó benyomást, ezt valamennyire maga is érezte, ami arra késztette, hogy még részletesebben adjon elő mindent. Ez a rendőr ellenben kedvtelve, csaknem szeretettől eltelve figyelte a feldúlt arcvonásait, sőt az egész alakot, egyenként a tagjait, a gesztikulációját, mérlegelt magában, kolerikusnak vagy inkább aszkétikusnak tartsa-e, átlagon felül intelligensnek, érzékenynek, vagy egy közönséges városi idiótának, aki saját magán kívül mással nem foglalkozik. 

Mint aki annyira ki van éhezve a beszédre, hogy most aztán holnapig nem fogja tudni abbahagyni. Mint akivel soha nem történt meg semmi, de most aztán belebonyolódott, itt a nagy kaland. Mint akire nem kevesebbet bíztak, mint a világegyetem titkait. 

Szánalmat keltett, némi aggodalmat. Végül már csak ennek a rendőrnek beszélhetett, ezt azonban valósággal foglyul ejtette a lázas szavaival, a heves, ám a fegyelmezettségtől mindig tört mozdulataival, a nehezen besorolható lelki alkatával. 

Ez a rendőr, miután tekintetével igen módszeresen bejárta a fiatalember testének és öltözetének különböző felületeit és pontjait, minthogy oly átlagosnak tűnt a külleme, hogy első látásra még a szociális helyzetét is nehéz lett volna megítélni, megkérdezte, valójában milyen egyetemre jár, mit tanul, s igen alattomosan még azt is hozzáfűzte, hogy nem hivatalosan, amúgy magánemberként érdeklődik. Ilyen kérdést elvileg nem lenne joga feltenni. Az volt a tapasztalata, hogy néhány ártatlan szóval olykor föl lehet tartóztatni ezeket az értelmetlen és beteges áradásokat. Idegenek halála valóságos hisztériát vált ki még piknikus alkatú emberekből is. Ugyanakkor nem formális kérdésnek szánta, érdekelni kezdte őt, hogy a fiatalember egy ilyen ártalmatlan kérdéssel mennyire terelhető, mennyire eltéríthető az önimádatától, vagy éppen mennyire megfogható vele. Mennyire kezes ember. Azon alaposan képzett nyomozók közé tartozott, akik többnyire elkerülik, hogy tévútra vezesse őket egy váratlanul mély benyomás vagy a szövevényes képzelet, de nem tudta megállni, hogy legalább egy felhívó kérdés erejéig kísérletet ne tegyen. 

Az egyensúlyt azonban, akár így, akár másként, akár a vizsgálat első óráiban, amit a rendőrség tolvajnyelvén „körbekérdezésnek” avagy „első bevetésnek” neveznek, akár a vizsgálat csúcspontjain, mikor is az eredmények elég billenékenyen ugyan, de összeállnak, nem lehetett legalább időlegesen nem elveszíteni. Néha kis csapdákat állított. Mert az olyan típusú nyomozók, mint amilyen ő volt, a saját ötleteiket mégis csak előbbre valónak tartották, mint azokat az általános bűnügyi tapasztalatokat, amelyekből bátortalanabb kollégáik merítettek. Az előbbiek ötletesek voltak, módszereik azonban olykor önkényesek. A szakma nyelvén szólva a szillogisztikus eszközök rovására részesítették előnyben a heurisztikus eszközöket, s ez utóbbiaktól vezetve olykor még a törvényeket is megsértették. 

A fiatalember a részvétlen vizsgálódás hatása alatt meg is akadt a mondatával; filozófiát és pszichológiát tanul, válaszolta meglepetten. Miközben azonban válaszolt, azon gondolkodott, hogy a rendőrhivatalnok vajon mit figyel vagy mit vett észre rajta. 

Gondolhattam volna, mondta a nyomozó egykedvűen. 

A nyakán mit figyel, vagy mit vett észre a trikóján, most meg a melegítőjén. 

S mindettől aztán elakadt a szóáradat. Mintha arra ocsúdott volna, hogy mindaz, amiről ő beszámolhat, valójában senkit nem érdekel. Nem csak a többiek, hanem még a nyomozó is más szinten vagy más fekvésben foglalkozik a részletekkel. 

Nem vele, vagyis a beszámolójára sem figyel. 

Jó ideje fényes és szoros kis nadrágocskákban futott, sárgában vagy pirosban, s ennek a nyomozónak a tekintete a combján, főleg az ölén folytatta a vizsgálatot. 

Ami oly durva volt, velőig hatott, hogy végre észrevette és fölmérte magát az embert, aki előtte állt ebben a csupasz hajnali parkban, miközben körülöttünk a hó igazán békésen szálldigált. A nyomozó ajkát, a szemét, a feltűnően sűrű, magasra futó szemöldökét, mindazt, amit eddig is látott, a homlokát, az őrülten csigás haját, a békés kedélyét. Egy ember, aki oly áthatóan, csaknem bánatosan nézte őt, akárha mindent tudna róla. Visszamenőleg és előre egyenként számba venné a legrejtettebb titkait, és még részvéttel is lenne iránta. Pedig a nyomozónak nagy szórakozottságában csak az jutott az eszébe, amit néhány nappal korábban egy fogorvosi váróban üldögélve valamilyen ostoba magazinban olvasott, miszerint Németországban évente tizenhétezer diák iratkozik be filozófiára és huszonkétezer pszichológiára. Ami azt jelentené, hogy egy emberöltő alatt mintegy tízmillió foglalkozik a szellem és a lélek mechanikájával, mégiscsak nagy szám, habár kereskedelemmel, pénzügyekkel és hadviseléssel ennek a sokszorosa foglalkozik. 

A fiatalember elhallgatott, megérezte, hogy a nyomozó lebecsüli őt, nem tartja sokra a tudományos érdeklődését, az átkozott teste azonban tovább reszketett az átizzadt melegítőben. 

Amivel kiszolgáltatja önmagát. 

A rendőr pedig, aki talán tíz évvel lehetett idősebb és jogi végzettsége volt, a hirtelen beállt csöndben gyorsan megkérdezte, hazavigyék-e, s még gyorsabban hozzátette, hogy igazán szívesen megteszik. Ha már a plédet nem akarja. Nem szeretnék, hogy megfázzon az egyetlen szemtanú. Úgy használta a többest, mint a pajzsot, nem ő beszél, nem ő teszi az ajánlatot, hanem a testület. Ám a testület oltalmából mégiscsak ő pillantott ki rá ilyen áthatóan. Mintha bűnügyi szempontból gyanús területeket kutatná át. Vagy szakmája fedezékéből kitekintve most aztán jól megnézné magának a másik tömegembert. 

Nem csoda, hogy a fiatalember a felajánlott szívességet nem fogadta el. 

Ez a férfi valamit észrevétlenül megtett vele, felmérte és besorolta, és akkor a következő pillanatban tán bármit megtehet. Látott egy tiszta homlokot, csigás, sötét hajzatot, ami valamiként megfogta a tekintetét, nagy, duzzadt, puha ajkakat. Résen kell lennie. Egyetlen mozdulattal, tulajdonképpen igen bárdolatlanul hárította el az ajánlatot, innen el, gondolta közben, ám a hangjával már uralkodni tudott a kedélyén. 

Annyit mondott, hogy amennyiben még szükséges lenne, akkor az ünnepek alatt semmiképp, de az ünnepek után ismét a rendelkezésükre áll. 

Ez azonban a rendőrt láthatóan nem érdekelte. Bár szívesebben vette volna, ha nem utasítja vissza az ajánlatot. Adatait felvették ugyan, a bejelentéssel együtt a hangját is rögzítették, de a személyazonosságát nem volt mivel igazolnia. Közvetlen gyanú híján nem is kérhették volna tőle. 

Holnap haza kell utaznia, tette hozzá a fiatalember zavarában. 

Immár elért a füléhez, hogy a foga minden szavával összekoccan. 

Ezek szerint Berlinben él, jegyezte meg kíméletesen a nyomozó, de másutt van az otthona. 

Nem értette, hogy az embert a saját teste miként hagyhatja cserben és alázhatja meg.

A nyomozó talán még ebből is megértett valamennyit, megköszönte a diák igazán körültekintő segítségét, majd kölcsönösen biccentettek. 

Berlin csupán ideiglenes lakhelyem, tette hozzá a diák a fogaira ügyelve, mint akinek ennyi megértést azért meg kell hálálnia. 

Mintha valamiért nem tudtak volna leválni egymásról. 

A szüleim Pfeilenben élnek, magam is ott születtem. Igaz, a várostól távolabb. 

Ilyen nevű város, kérdezte a rendőr, és egy ideig elég bizalmatlanul figyelték egymást. 

Északon, s az ujjával mutatta is ,mondta, Niederrhein. 

Soha nem hallottam, ami biztosan az én hibám. 

Régtől fogva van ott egy tanyánk, de a szüleim benn laknak a városban. Jelentéktelen hely, nem is kell ismernie. 

A fiatalember előzékenyen mosolyogni akart, ami inkább olyan lett, mintha vicsorogna. 

Nem lehetett tudni pontosan, hogy melyikük nyújtotta a kezét először. Mindenesetre kezet fogtak, s a kézfogás alaposan zavarba hozta mindkettőjüket. 

A rendőr közben bizonytalanul bemutatkozott, doktor Kienast vagyok, mondta. 

A doktorátus maradt meg köztük a levegőben. Csupasz tenyerük érintkezésében, a kölcsönösen érzékelt domborulatokban volt valami túlzottan testies. A doktorátusnak inkább a gyógyításhoz volt köze. Mintha erre vonatkozó ígéretet tenne. Meg ahhoz volt köze, hogy ő mégis létezik a beláthatatlan embertömegben, amelynek mindketten egyformán jelentéktelen részei. A fiatalember ennyi személyességtől viszont végleg megfagyott, és nem viszonozta a szemérmesen tétova és ígéretes bemutatkozást. 

Ha a másik ember éppen tudni akarja, akkor nézze meg az adatait a jegyzőkönyvben, amelyet az imént egyenruhás társa vett fel. Aztán abban a hiszemben, hogy minden további nélkül folytathatja a megkezdett futását, nekilódult. 

Végül is nem történt semmi. 

Néhány lépés után rá kellett jönnie, hogy megint rosszul mérte föl a helyzetét és a képességeit. Megint többet föltétezett önmagáról, mint amennyit teljesíteni tudott. Hiszen valami végzetes történt, olyan dolog, amin nehéz lesz túllépnie. Ha egyáltalán sikerül megúszni szárazon.

Műfaj:  regényrészlet