Arra kértük önkénteseinket, hogy küldjék el egy olyan tárgyuk fényképét, amelyik a mostani helyzetben vált fontossá számukra. Ezeket a tárgyfotókat azután "kiosztottuk", a résztvevőknek pedig az volt a feladata, hogy keressenek kapott tárgyukhoz olvasmányokat, szövegeket a Digitális Irodalmi Akadémia gyűjteményében. A keresés mellett a tárgy fiktív történetét is megalkották. Így állt össze ez a különleges szöveg- és tárgygyűjtemény. A lenti galériában a tárgyakra kattintva megismerhetjük eredeti tulajdonosukat és valódi jelentőségüket.
Számodra milyen tárgyak váltak fontossá az elmúlt időszakban?
Milyen tárgy fejezi ki legjobban a benned zajló változást?
Melyik tárgy volt az, ami segítette a mindennapjaid?
Olvastál már úgy szöveget, hogy abban a tárgyakat is megfigyeled?
Vajon a te tárgyad milyen történetbe kerülhetne?
Íme a mi tárgyaink és történeteink...
Szöveggyűjtemény a hajtűhöz
Varga Emese gyűjtése
Párosíthatjuk hozzá a PIM gyűjteményéből Kaffka Margit nyakláncát
„Legelőször a hajtű gombja jelzi a változást: enyhén ellökődik a kontytól, és önálló fényponttá lesz. S ezt még az is erősíti, hogy jó hátteret kap Dax Titi zongoráján: épp annak a fekete foltjába esik bele. Nem valószínű, hogy az Öregasszonynak pontosan erről legyen tudomása, s talán nem is érzékeli, hogy a hajtűjével most történik valami. Csak a vonásai lesznek egyszerre élénkebbek. Mintha egy fokozódó átélés követelné a kendőzetlen mimikát, s a lányos fejrándítást, hogy a két tincset olyan erővel hozza lengésbe, ami még egy hajdani dús hajat is meg tudna mozdítani, hogy szellősebbé tegye a nyakát.”
(Mészöly Miklós, Film).
„A női fejfájást gyógyította ott az a forrás. Egy öreg fűzfa tövéből bugyogott. Kis öblöcske volt ott. Abba mosták meg az asszonyok a fejük. A hajtűt meg bele kellett tűzni a fűzfa puhájába. Egy boltra való hajtű volt ott. De senki egyet el nem vitt; azokban maradt ott a betegség.”
(Illyés Gyula, Naplójegyzetek [1977–1978]).
„A zsűri a lányt természetesen meg sem említette. Fodrászkellék, mint a fésű, hajtű, csatok, díszek.”
(Fejes Endre, A fiú, akinek angyalarca volt).
„LALI: csak mi illik csepp húgomra:
NEJ: melltű hajtű bross – kiskevés
LALI: (ej! …mi ez a gyüszmékelés?)
PALI: bársonydoboz tükrös csodás
LALI: (jaj!… mi ez a csipcsapkodás?)
PALI: púderillat illó kence
LALI: ajakrúzs-tál gyöngy szelence –
(Határ Győző, Surrancsárok)
„Mintha ébernek lenni se lenne mire,
elveszett grófnői hajtű a hímrigó csőre,
fekete gombolyagba tűzve,
legombolyított lábnyomát
hagyja maga után a fűben, kikötve
ül a fonál elején, vár, elgurul, megáll,
mintha nem lennék, nem is lenne.”
(Ágh István, Hibernákulum
„…és vonnám el figyelmét
a fehéres lila polipfától,
azonban ő még siettet is, én sírnék
a (közép) dramaturgia szerint, hajtű
szöget zár be a spanyol jegenyefenyő”
(Marno János, (kertmozi))
A hajtű fiktív története
Kislány korában sokat időzött a szomszéd Ági néninél, akinek a lakása egy igazi kincsesbánya volt. Szekrénye tele volt színes selyemruhákkal, díszes kalapokkal, kesztyűkkel, sálakkal. Ékszerdoboza soha nem látott, szebbnél szebb ékszereket rejtett.
Ági néni már nyolcvan éves volt, de minden nap kisminkelte magát, ezüstszínű haját kontyba fogta, földig érő ruhát viselt és vanília illatot árasztott. Nehézkes mozgását és remegő kezeit nézve nehéz volt elhinni, hogy ez az igényes külső saját kezűleg készül.
Ha átment hozzá, mindig kapott egy kekszet a soha ki nem fogyó teasüteményes dobozból, majd a karosszékben ülve hallgatta Ági néni fiatalkori történeteit a színházról, a fellépéseiről és a szerelméről, akit nem sokkal az eljegyzésük után el is vesztett.
Szerette, amikor Ági néni mesélt, megváltozott a tekintete, amikor a fiatalkorára emlékezett. Ezeknek a különleges tárgyaknak mind megvolt a maguk története, de a legjobban a hajtű történetét szerette, amit a vőlegényétől kapott, és aki sose tért vissza a háborúból.
Ági néni sosem mert férjhez és a hajtű jelképe lett élete legédesebb és egyben legkeserűbb történetének.
Mikor utoljára látta Ági nénit, gyengébbnek tűnt a szokásosnál, de nem panaszkodott, mint ahogy sosem. Akkor adta neki ezt a hajtűt, hogy őrizze meg az emlékeivel együtt.
Szöveggyűjtemény a lámpához
Mondok-Nikodém Vanda gyűjteménye
Társíthatjuk hozzá a PIM gyűjteményéből Szerb Antal lámpáját
„Lámpa van a szíved közepében,
Attól fénylik minden porcikád.
Lámpafényed bársonyosra szűröd,
Mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
Rózsaszínben földereng a szád”
(Nemes-Nagy Ágnes, Lámpa)
“Serfőző a konyhában üldögélt Bócz Verával. Serfőző ingujjban, jéger alsóban, Bócz Vera egy kifeslett, rövid pongyolában, meztelen lábfejét maga alá húzva. Este volt, ezek mégis úgy néztek ki, mintha nemrég ébredtek volna, lehajtott fővel, kelletlenül hunyorogtak. A lámpa fénye kimártott tányérokba hullott, Serfőző fehér tarkójára, Bócz Vera kemény, dúcos nyakára. A korai vacsora útját egyengették, nagy csöndben, amikor csöngettek. Serfőző kórházi köpenyt terített a vállára, és lassan indult az előszoba felé.”
(Bodor Ádám, Régi vendég)
“Ha ebben a tempóban dolgozom, én sem jutok fel a tetőre. Mindig is lassan lépegetett a tollam, de még soha ezzel a „ralenti”-val, mint mostanában. Jó, ha napi huszonöt-harminc sort írok, utána lebukom a falról, jó, ha éjjel az ágyban tizenöt oldalt olvasok, utána már nyúl a kezem s az agyam a lámpa kapcsolója felé, amely majd átkattint a pihentető nemtudomba. Pihentető? Koponyámban a szürke állomány tovább mocorog, persze többnyire üresjáratban, s ha mégis kiejt magából egy fél mondatot vagy akárcsak egy jelzőt vagy egy alkalmasabb kötőszót, gyújthatom fel megint a lámpát a füzetem vagy a magnetofonom fölé.”
(Déry Tibor, A napok hordaléka)
“Délelőtt, míg egyedül volt, megszagolta Labát Nagy levetett trikóját, most ugyanezt a szagot érzi. Néz ki a kemény fémkeretben. Szemben az ablak a harmadikon zárva. Háztetőkre nyílik kilátás, a szürkületben eső szemerkél, fényt az ostorlámpák adnak, és az ablakokból is jön a rest fény, a világítás miatt mindent síkba préselődve lát, ez utólag tűnik fel, az első tér-érzékeléskor, egy távoli tetőterasz és egy szép műhelytető hajlásszöge (ismerem a definíciót, mondja a szívében) egy nyitott tér-rész lehetőségét adja, rengeteg metszésvonal van, az elemek hatnak egymásra. Riasztóan nyirkos a levegő, mondja Ottó. Becsukja az ablakot, rosszul gumírozott pizsamanadrágját ráncigálja, a dimenziók pedáns játéka nyűg, a füst a földre száll. Az őrök főzeléket esznek, nadrágjukra csöppen a zsír. Ottó kis szünet után mondja, tegyük el magunkat. A kis szünet alatt fél. A harmadikon meg van ágyazva, az olvasólámpa fényének köre látszik. Ottó egyenletesen szuszog, vigyázom álmát.”
(Esterházy Péter, Bevezetés a szépirodalomba)
A lámpa elképzelt története
Svédországban született, de mire észbe kapott, Magyarországra költözött.
Szinte gyerek volt még, mikor először munkára. Mint minden, ez is új volt neki, így eleinte még élvezte. Akkor még sokat törődtek vele: simogatták, odafigyeltek rá.
Fiatal korában azt gondolta, ő az emberek életében a fénypont. Nyakcsigolyái elegánsan feszültek. Méltóságteljes volt.
Ekkoriban a bemutatóteremben kapott állást.
Egyszer aztán lecsukta a szemét este és mikor újra kinyitotta, már másik helyen volt.
Sose látott annyi szöveget egy helyen. Tulajdonképpen még szöveget se igen látott. Lassan-lassan új képességre tett szert: olvasó lett.
Volt, hogy éjt nappallá téve hódolt új szenvedélyének.
Aztán egyszer csak eltűntek a szövegek. Nem maradt semmi. A feje alázatosan előrebillent, egy pontra meredt a tekintete.
Szöveggyűjtemény a kesztyűbábhoz
Müller Dóra gyűjteménye
Dóri szöveggyűjtése rendhagyó. Már csak azért is, mert a tárgy képzelt története köré gyűjtött szövegeket, s a tárgy elképzelt történetével ezeket össze is fűzte számunkra.
Ez a tárgy ihlette Digili Mirella legfrissebb nagy sikernek örvendő könyvét, a Gombás Artúr hazatalál c. gyermekeknek szánt regényét (2018). A Gombóc Artúrra hajazó név nem véletlen, de nem is egyfajta Gombóc Artúr paródiával, sokkal inkább egy Csukás István előtti tisztelgéssel, munkásságának folytatásával találkozhatnak az olvasók, ahogy ez a mű első fejezetét nyitó Csukás-versből is sejthető:
Kétezer-száztíz kiló
egy megtermett víziló.
Ez a súly már nem csekélység,
reggelente nagy az éhség,
alig győzi három pékség,
még nézni is gyönyörűség!
(Csukás István, Víziló-mese)
A képen látható (több mint 50 éves!) plüssállatnak a valóságban is legalább olyan kalandos a története, mint a regény főszereplőjének, Gombás Artúrnak.
Eredetileg ugyanis egyszerű vízilóként látott napvilágot Stephanides Károlyné (szül. Diósy Éva) keze munkája nyomán. Az ismert tankönyvszerző, az ELTE BTK angol nyelvi tanszékének kedvelt tanára még kisgyermekeivel otthon töltött ideje alatt kísérletezett egzotikus állítok megformázásával, minthogy varrni mindig is szeretett. Természetellenesen sárga színének, furcsa öltözetének, és állatfaji hovatartozását tekintve nehezen beazonosítható idomainak köszönhetően azonban nem vált a kisgyermekek kedvelt játékává, hanem az egyetemi szemináriumok nélkülözhetetlen hangulatjavító segédeszköze lett. Stephanides Károlyné ugyanis a vízilovakért rajongó Hervei Géza kollégájának ajándékozta a képen látható filcterméket. Ennek nyomait megtalálhatjuk egy tanítványa, a Kossuth-díjas költő, író és műfordító, Gergely Ágnes Két szimpla a Kedvesben c. memoárjában:
"Mindig nagyon vártuk Stephanides Károlyné beszédgyakorlat-óráit. Stefi néni, ez a filigrán szépség, tömegével zúdította ránk az anglicizmusokat. Hogarth volt a kedvenc festője, behozta az órákra a züllött, nyomorult Londonról készített metszeteit. És énekelt velünk: I’ll be loving you always… Mindig szeretni foglak. De a tanszék szenzációja Hervei Géza volt, az angol nyelvészet tanára. Ősz sörényével, fehér köpenyben lobogott be a terembe, és lobogott az óra végéig. A leíró nyelvtan mellett fonetikát tanított, minden hangot külön-külön, főként a magyarban nem létező hangokat. Azt mondja az anyjának a kis víziló: – Mama, I can’t swim! Nem tudok úszni! – De csak annyit bír mondani: sw, és elsüllyed. Egész órán kis vízilovat játszottunk, mondogattuk az ajakkerekítéses dupla vét."
"Motsaras vidékek nagytestű jószágja az hippopotamus, mindközönségesen viziló, ki emlős az vastagbőrűek rendjébűl. Azonos az Behemót nevű őslényvel, kit a bibliai Jób remekműnek hí az Isten alkotásai közt. Mondván: fűvel él, hogysem az ökör, példás ereje az ő ágyékában és hasának izmaiban, farka mikép libáni czédrus, tsontjai ércz-tsövek, lábszárai hogysem az vasrudak. Eme súlyos és jámbor bőröndöt Eggyptomban szigonnal vadászták, másrészben nagy hasa folytán terhesasszonyként es ábrázolták s tisztelték. Thoerz Istennő két lábon álló viziló alakjában jelent meg, nagy kifürödött tsetsekvel. Szobrát, ha szülő asszony mellé állították, trónörökös született."
(Parti Nagy Lajos, A vak murmutér)
Szöveggyűjtemény egy fali képhez
Decsi Ibolya gyűjteménye
Kapcsolhatjuk hozzá a PIM gyűjteményéből Mednyánszky Berta virágcsokrát
"Tisztelt anyám, ma érkeztem Rómába – írtam, majd sietve megcímeztem a borítékot, hogy fél háromra odaérjek a Gellért Szállóhoz, mert Judit már negyedik hónapja nem küldött egy sort se, és végre került valaki, akit megkérhettem egy kágéesté-határon túli levél postázására. Egy Anetta nevű, humánorientált külkereskedő nő, aki élt-halt a mély kapcsolatokért, és meggyőződése volt, hogy ha egy férfi szívesebben beszélget a Lear királyról, mint arról, hogy hol lakik, akkor az egy mély kapcsolat. – Milyen kár, hogy nem jöhetsz velem Rómába, pedig te biztos annyi érdekességet tudnál mesélni. Meg éjjel a Colosseumban, ahol a korakeresztények meg a gladiátorok, az olyan dekadens lenne – én meg feküdtem a Hundertwasser-mintás lepedőn, és bámultam a Hollandiából hozott Van Gogh-nyomatokat, és vártam az alkalmas pillanatot, amikor úgy kelhetek fel az ágyból, hogy az ne legyen megalázó. Hiszen nem tehet róla, hogy coitus után a Colosseum arénájában is ugyanaz a semmi feszítené szét a mellkasomat, mint itt, a Bartók Béla út négyben, a Hundertwasser-mintás lepedőn. Nem tehet róla, hogy azért beszélgetek szívesebben a Lear királyról, mint arról, hogy hol lakom vagy mit csináltam tegnap délután, mert már van egy mély kapcsolatom:
- Holvoltálfiam?
- Csak sétáltam egyet, anyám."
(Bartis Attila, Nyugalom)
„– Tudja, diák úr, én egy vérbeli költő volnék. Valaha Itáliában dalokat szerzettem a holdvilágról, a lebukó napról. A hajnalról sosem, mert akkor mindig aludtam. Mért is ne aludtam volna, ha fél éjszakán át a legszebb hölgy erkélye alatt pengettem a lantot. Óhajtana róla meggyőződni?
Választ se várva, dalát a kocsikas fűzfavesszőin elpengette:
Virág leszek, tied leszek
virágok vitéze, virág,
de mondd, hogyan nevezzelek,
s hogy szólítsam paripád?
Rózsa vagyok, ha úgy akarod,
paripám Rózsafa-ág,
Rózsa leszek, tied leszek,
rózsák vitéze, virág,
veled bárhova elmegyek,
de melyik ország a hazád?
Virág-világ, ha úgy akarod,
a nagy Virág-világ.
Virág leszek, tied leszek,
virágok vitéze, virág,
de ha támad téli förgeteg,
megvéd-e ármádiád?
Melléd adok, ha úgy akarod
száz gránát-gránátalmafát.
– Gyönyörű! – álmélkodott a diák. – Ha én ilyent írhatnék! Ha én a királylány erkélye alatt szerzeményeimet énekelhettem volna!"
(Ágh István, Felekirály)
„A parkőr egy gyönyörű sárga rózsát – azt hiszem, nemes rózsa – tövestül kitépett a földből, és szagolgatja. Én biztos vagyok benne, hogy le fogják vonni a fizetéséből. Mert mi lenne, ha mindenki tövestül tépné a rózsát, ha meg akarja szagolni?
De nem elég, hogy megszagolta, hanem az egészet Oriza-Triznyák után vágta! Tövestül. Úgyhogy mennünk kell.”
Csukás István, Mirr-Murr, Oriza-Triznyák és a többiek
„Egy pillanatig csend volt, mindenki Sünit figyelte. Az asztalon állt egy váza. Süni révedezve egy picit arrébb tolta. Hát ahogy arrébb tolta, a váza finom hangon megszólalt, halkan muzsikált egy rövidet. Süni ámulva nézte. Nem hitt a szemének, illetve a fülének. Óvatosan kinyúlt, és visszafele húzta a vázát. A váza újra muzsikált, finoman, halkan. Süni ámuldozva suttogott:
– Muzsikál! Muzsikál a váza! Ha hozzáérek, muzsikál. Majd hangosan mondta a két duzzogónak:
– Röfi! Borzas! Muzsikál a váza! Halljátok?
Röfi mogorván válaszolt.: Nem hallok semmit!
Borzas is mogorván morgott.: Én se hallok semmit!
De Süni nem törődött a morgással. A csoda után nyomozott, a csodát próbálta megfejteni, áhítattal nézte a kezét, s így suttogott: Vagy lehet, hogy a kezem muzsikál?
Összeütötte a tenyerét, és fülelt. És csodák csodája, muzsikált a tenyere! Mintha finoman egy cintányér csendült volna! Süni ragyogó képpel suttogott:”
(Csukás István, Süni és barátai)
A dobozokat végre sikerült lefotózni. A kerek dobozokban főként varráshoz szükséges kiegészítők vannak, pl. pertlik, cipzárak, gombok, gumik.
Szóval ez a könyvjelző az, amiről csatoltam képet. Az első Margós élményemről származik és bár véletlenül hoztam haza magammal, most mégis nagyon fontos lett. Amellett, hogy ebben a nehéz időszakban a könyvek a menedékem és megmentőim, mindig jól esik ránézni erre a könyvjelzőre, mert eszembe juttatja azt a nyarat két évvel ezelőtt, és reményt ad, hogy lesz még Margó, lesz még közösségélmény és olyan gondtalan június, mint ami akkor volt.
Az én tárgyam egy nagyon szép kézműves kötésű könyv, a gerince bőr, vagy legalábbis bőr hatású, egyébként pedig papír anyag a mintás külső borítója is. Legalábbis nekem szép, mert nagyon szeretem a szép füzeteket, könyveket. Ennek üresek (nem vonalas, kockás) a lapjai, tehát ez az én naplóm, aminek jelenleg töltögetem a lapjait. 2007 óta vezetek naplót kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de a karanténnak köszönhetően most még inkább felértékelődött a szerepe.
Története: Budapesten, egy Országos Táncháztalálkozón, a kirakodóvásárban kaptam, kb. 2010 körül. Annyira gyönyörűnek találtam, hogy nem mertem beleírni. Arra gondoltam, hogy ha majd lesznek a lapokhoz méltó szép írásaim, akkor azokat gyűjtöm bele, de mivel ilyenek nem igazán születtek, végül számomra sokat jelentő/szimpatikus verseket kezdtem belemásolni. Aztán betelt a korábbi naplóm, így 2017-ben mégis elkezdtem gondolataimmal terhelni ennek lapjait. A verseket megtartottam olyannyira, hogy szinte minden bejegyzésem egy aktuálisan olvasott, többnyire az írás tartalmához is passzoló verssel, versrészlettel vagy regényrészlettel kezdem. :)
Nekem nagyon sokat jelent az írás, főként a naplóírás, a naplókat általában - bárkié is legyen - pedig mágikus erejű tárgyakként tudom csodálni a tartalmukkal együtt.
Sárával, a sárkánnyal 3 éve húsvétkor találkoztunk Hollókőn. Tulajdonképpen akkor kelt életre, lett neve, lettünk neki mi és nekünk ő.
Nyelvjárás-kutatásnak indult az egész kiruccanás. Miután megcsináltam az interjút egy kedves nénivel, megnéztük a húsvéti mulatságot Hollókőn: a hagyományos locsolást, misét, ettünk palóc levest és ahogy a macskaköves utcán sétáltunk, néztük a portékákat. Így vettem észre a filcből készült sárkány bábot az egyik kosárban. Megvettük, Sára lett a neve.
Most, hogy karanténban vagyunk egy 3 hónapossal, igazán sokat segít Sára. A három hónapos imád meséket hallgatni, így Sára újabb és újabb kalandokba keveredve varázsolja őt el. Közben repül, borzolja a haját a szél, beszél. A három hónapos pedig mosolyog, és ez mindenhez erőt ad nekem is.
Amikor a mostani szobámba költöztem a régi lámpámat elajándékoztam és sokáig terveztem, hogy újat veszek de hónapokig csak halogattam. Valahogy nem volt elég fontos az egész, a hosszúra nyúlt napok végén mindig csak esténként jutott eszembe a hiánya, amikor az olvasás és az elalvás között ki kellett kászálódnom az ágyból, hogy lekapcsoljam a nagylámpát. Sokáig vártam a jó fogásra valamelyik online piactéren, de végül az egyik IKEA körben megvettem ezt az egyszerűt. Pár héttel később kezdődött a karantén és így még jobban örülök, hogy minden este lett egy kis fényes, belátható kuckó. Sokan írják, hogy a térbeli beszűkülésben fontossá váltak az időbeli keretek. A kislámpa meggyújtása köré szerveződő rituálé - hogy mindennek kéznél kell lennie, minden más tevékenységnek le kell zárulnia nekem például ilyen, nagyon otthonos és megnyugtató mindennapi apróság.
A kért tárgy számomra a falon látható kép, Van Gogh egyik, íriszeket ábrázoló festményének reprodukciója.
Ez a kép nagyon emlékezetes volt nekem még gyerekkoromból, akkor kivehetetlenül absztraktnak találtam és féltem tőle, aztán évtizedekig nem láttam. Nemrég leltem rá a szüleim pincéjében. Most ennyi van jelen a családi múltból.
Ebben az időszakban sokszor nem sminkelek, nem figyelek oda annyira, hogy nézek ki az online óráimon, a hajammal végképp nem kezdek semmit (mondjuk azzal ezelőtt sem kezdtem túl sok mindent :D). De itt van ez a csat az éjjeli szekrényemen, sok más kacat között. Még két hete megakadt rajta a szemem, beraktam a hajamba, csak így itthon az online óráimra, és olyan furcsa érzés volt. Eszembe juttatta, hogy mostanában bizonyos szempontból mennyire „lecsupaszította” az életemet a járvány miatti karantén időszak. És már egy ilyen kis „dísz” is, ami máskor akár felesleges hiúságnak tűnhet, mennyire fel tud dobni egy napot. Vissza tudja hozni kicsit azt az érzést, amikor még 'volt hova, meg miért' figyelni az ilyen külsőségekre is. Így kicsit a „régi élet érzést”.
