És minden ünnep legalább három napig tart, még az egynapos is. Ha, mondjuk, vasárnapra esik, már pénteken elkezdenek koszorúzni, szőnyeg szélére állnak a kitüntetésre várakozók, bejelentik, hogy ki kivel hajlandó, illetve nem hajlandó együtt ünnepelni.
Az ünnepektől egyelőre megkímélt hétköznapok egyre fogyatkoznak, akár a téeszek földvagyona, újabb és újabb célokra sajátítják ki őket. Van már pedagógusnap, gyereknap, anyák napja, számtalan és különféle szolidaritás napja, sajtó napja, költészet napja, könyvhét, Budapesti Művészeti Hetek, legújabban Valentin-nap – mikor virágokat illik küldenünk egymásnak, vannak helyi ünnepek is, például Kisbéren minden vasárnap a választás napjának számít, és még folytathatnám.
Tudom, hogy most végképp hazaáruló hírébe keveredek, de akkor is bevallom: én unom már az ünnepeket! Illetve nem magukat az ünnepeket, ezek tulajdonképpen nem is léteznek, mert egy megélni vágyó magyar polgár ugyanúgy végigdolgozza őket, mint a hét többi napját, hanem az ünnepekkel járó felhajtást. A két-három napos tévékampányokat utálom, mikor óránként fel kell törölni a padlót a készülék alatt, mert a ládából patakokban folyik a malaszt, a mieink dicsőítése, az övéik legyalázása, már sokan eljutottunk odáig, hogy visszasírjuk a régi ismeretterjesztő román barlangfilmeket.Tovább