Minden a húslevessel kezdődött mindig, kivéve néha nyáron, amikor hideg meggylevessel. De a húsleves volt az igazi, a gyöngyöző arany karikákkal a tetején, a nagy sárgásfehér, lomhán úszó grízgaluskákkal a méretes porcelántálban, és zúzával és májjal, és sárga- és fehérrépával meg zellerrel, és hússal is persze, marha- és csirkehússal. Igazi műremek volt, az alkotó álmainak méltó megtestesülése, s a nagymama állva, kipirult arccal, nagy ezüst merőkanállal merte sorban az aranytóból a porciókat – valaki nyújtogatta neki a tányérokat, másvalaki folytonosan gunyoros megjegyzéseket tett. Vagy a megjegyzések csak az első kóstolás után kezdődtek? Megvolt mindennek a rituáléja: a nagymama várta a dicséretet, az első kanalazás után elhangzott a „Hogy ízlik?”, és mi egymás után feleltünk neki, ki-ki a maga módján, hogy jó, jó, csak egy kicsit sótlan, és nagy kár, hogy a hús olyan rágós, vagy inkább mállós, és a répa, hát az talán túlfőtt, de egyébként príma. Jöttek a válaszok pattogva, mint a pingpongban a feladott labdára a lecsapások, és a leves szerzője úgy fogadta mindet, mint a legmélyebb hódolat jelét, hiszen maga is beavatott volt, egyszerre hőse és céltáblája is a játéknak, amelyben csak megdicsőülnie lehetett, ám ehhez nélkülözhetetlen volt, hogy előbb végigjárja a kigúnyoltatás stációit. Ha csak szimplán megdicsértük volna a főztjét, éppoly csalódott lett volna, mint egy színész, aki játék nélkül jut tapshoz. Mert minden vasárnapi ebéd előadás is volt egyben: a darab csúcspontján tányérok teltek színültig, és a függöny az előszobában, az ajtó előtti búcsúzkodáskor gördült le, addig pedig mindnyájan igyekeztünk a legjavát kihozni a szerepünkből. Vagy csak nekem tűnt úgy? Tovább