Tamás Zsuzsa

 

(Munkacím. Részletek)

 

                                     „Hát nem csodálatos, hogy egy

                                     hatalmas kakas hátán utazunk?”

                                                             (Rácz Zsófia)

 

 

 

Sosem tudom, majd hová érkezem.

Nem botorkálok elnehezült lábon,

nem kelek át sínen, s nem is utazom.

Ha úti célom a Mester utca 1., hát

ott találom magam, s szűkölök, mert

megtanultam már, mióta halottaim

vannak, hogy az a régnincsen lakás

a holtak birodalma. Összefutok olykor

nagyanyámmal. Te élsz? – kérdem tőle

elborzadva, s fojtogat az ezüstízű

lelkiismeret-furdalás. Máskor épp azért

megyek, mert tudom, hogy halott, s

kínos kötelességem a lakást kipakolni.

A konyhából a szobáig rövid folyosó

vezet (gyereklábbal sem lehetett több

öt lépésnél): ha kint rekedek a cseléd-

szobában, s nincs lámpa, mely irgalmas

lenne hozzám, áthidalhatatlannak

tűnik a távolság, s én rettegek,

gondosan behúzva mégis a függönyt,

legalább avatatlan szem ne lássa

rettegésem. Így vagyok gyermek újra,

miközben a felvert párna gyűrődéseiből

arra következtetek, szoptattam nemrég,

hátam a támlának vetve. Lányom sehol,

egy üres kis köntöst szorítok magamhoz,

s ha elérem a benti szobát, falai megszűnnek

állni, s én hómezőt kémlelek, távoli nádast,

s egy pillanatra, míg fagyott tavat sejtek,

elfelejtek aggódni a csecsemőért, hogy aztán

annál kétségbeesettebben csúszkáljak vissza

érte, a falait vesztett, mégis meleg szobába.

Nem találom. És ti sem vagytok ott mindig,

halottaim. De megyek még, ne féljetek.

 

 

 

harminckilenc vagy nagycsütörtök elmúlt

   mindketten tudjuk túlvagy a felén

   nyújtsd a kezed miért vagy olyan kábult

társad-vezetőd most hadd legyek én

   ne félj semmit nem pokol ez csak álom

   ha szörnyű volna kapaszkodj belém

na lépjünk be ez tehát itt egy várrom

   egy elfeledett kert és alkonyat

   szokja szemünk a sötétet kivárom

farkasvakként is látom arcodat

   sápadtnak tűnsz de merészkedjünk beljebb

   csak botorkálunk lebukott a nap

a kövek között lépcső vezet lejjebb

   érzed te is a nedves föld szagát

   hideg van itt nem félted-e a lelked

hogy pinceszagú halál járja át

   nézd nekem mélyről ismerős a várúr

   csak áll csak áll de tartja még magát

ahogy meglát tekintetében láng gyúl

   farkasszemében szürke kárhozat

   körülötte gyerekcsapat vár úgy

hogy hang se hallik nincs egy mozdulat.

   akár egy fa épp olyan ez a férfi

   s belőle nő a gyerek-áldozat

egy fa mely életét lefelé éli

   föld alá szorult törzse s mind az ág

   a gyerekarcot napsugár nem éri

a földet fény nem gyökér töri át

   igen ők itt a meg nem születettek

   igen számukra sötét a világ

ki álmodhat szemet a gyerekeknek

   föld alatti fa körül csend-kéreg

   nem válaszolsz csak a rögök peregnek

hiába állsz csönded már nem véd meg

   látod sápadt arcuk akárha tükör

   ne feledd tekintetüket kérlek

sötét a létezés üres szemgödör

   és hideg hideg ragyog a hold a

   meg nem születettek csöndje tündököl

 

 

 

Mit tud a kert a reményről?

Mondd, vajon emlékszik-e ránk?

Vagy úgy növeszti fája gyűrűjét,

hogy nem tudja azt a délutánt?

 

Diót törtél, s a reccsenés után,

ha hasadt az apró koponya,

óvatos, de bátor félkörívben

seregnyi madár gyűlt oda.

 

Aludt az első. Hűs szobában

meleg pára volt szuszogása,

tarkóján csapzott volt a haj,

s meg-megvonaglott gyönge lába.

 

Sűrűsödött a délután,

s mintha olajból lenne az ég,

fojtogatón terjedt a zöld, és

közelebb jött a messzeség.

 

Eshetne már, talán ennyit mondtál.

Vagy ennyit se? Sűrű délután.

Képzelem, hogy moccanatlan

szellő kapott szoknyám után? 

 

Nem lett vihar, s a nagy melegben

kínnal perdült egy falevél.

Aznap indultunk? Másnap?

Mindegy. Kő, kő, kifordult dióbél.

 

 

 

Mit tud a hegy, a szemtanú?

Föléjük tornyosult bazaltorgonája,

és föl se szisszent a rég kihűlt láva,

mikor tolvajként három alak

surrant a néma kertek alatt.

 

Ez volt az — súgta az asszony.

Megkapaszkodott a kormányba,

s alig engedett szorítása,

csak mikor lánya nyúlt felé.

Hárman indultak fölfelé.

 

Valaki mintha várt volna rájuk.

A kapun a drót nem engedett.

Karmolt a rozsdálló szerkezet,

megkarmolta a kicsi lányt,

mikor az apja nyújtotta át.

 

Meg is maradt aztán a jel.

S valaki mintha járt volna arra:

nem is volt annyira elhagyatva,

a növények tövében felsötétlett

az életet adó föld. Az élet.

 

Szó sem kellett. Elmenekültek.

Tekeredett a kapun a drót,

s úgy maradt végül, ahogyan volt;

hátra se nézett a három alak,

úgy menekült a hegy alatt.

 

 

 

A konyhaablakból a titkos útra látni

(nem is olyan titkos, mióta kivágták a fákat).

Elnézem olykor a botladozókat. Hétköznapi

botladozás ez, araszolgatás a hóban, óvatos

léptek. Csúszik az út, csúszik a lejtő, csúsznak

a titkos lépcsőfokok. Elképzelem, ahogy

botladozom, mondjuk megránt a kutya, és

szitkokat sziszegek, vagy csak motyogok

magamban, vagy visszarántom a pórázt,

esetleg kutya nélkül csak jövök lefelé, és

úgy merülök a gondolataimba, hogy azt

hiszem, senki sem lát. Elfog ilyenkor

a szégyen, és úgy fordulok el, mint akit

meglestek.

 

 

Szombat volt, s ahogy a naplómban látom

(amiben sokszor csak azt jelöltem, melyik oldalról ettél),

a gátsebet pénteken nyilvánították gyógyulttá.

Háromnegyed hét körül az asztal mellett ültem,

szoknyában, harisnyában és csöndben: aludtatok.

(Akkoriban még igyekeztem a megváltozott testet

a régi ruhákba bújtatni, s különben is, délután

látogatóink voltak.) A remegés nem a testemből

indult, és valószerűtlenül rázott meg mindent.

Felétek léptem (kikapjalak az ágyból?), és azon gondolkoztam,

mit jelent ilyenkor ajtókeretbe állni (mégis melyikbe?),

s hogy jobb volna-e az asztal alatt; hogy földszinten lakni

előnyös-e földrengés esetén (mert lejjeb nem esünk,

de ránk omlik a ház); s végképp nem tudtam, hány napig

lenne elég tejem, s meddig tartana a testem melege,

ha a téli hidegben napokig várnánk, hogy megtaláljanak.

„Hétkor fürdetés, utána jobb.”

 

 

 

Gyors és rutinos mozdulattal mégiscsak rossz

gombot nyomtam meg: Ébresztő helyett

Ébredőt, de gondoltam, csak nem lesz baj.

Reggel szólt az óra (vagyis a telefon, hiszen

már rég az a vekker is meg minden), és én

egy új valóságban találtam magam, amelyben

nem voltatok sehol. Nem volt üres a világ,

csak nem jöttetek velem, s hiába néztem

a játszóteret, nem ültetek a homokozóban,

nem láttam a nagy hát szokásos ívét, sem

a kis testet, aki te vagy, és már sikoltani

tudtam volna, mert ennek így nincs értelme,

és akárhogy próbálkoztam, nem volt meg

az a kurva gomb, hogy visszacsináljam.

Pedig ilyen valóságra én nem akarok, soha

nem akarok ébredni, ha ez az egész csak álom –

akkor sem.

 

 

 

 

Megszokja a szemünk a félhomályt,

bíztatlak esténként, amikor lámpaoltás

után a sötétre panaszkodsz. Összebújunk

ilyenkor, s valóban, lassan felderengnek

a tárgyak, előbb a formák, később még

színek is. Jóllehet, addigra te már alszol.

„Megszokta a szemünk a félhomály?” –

kérdezted egyszer. Alany és tárgy

fölcserélése egészen meglepett; hogy

mennyire igaz a feltételezés: akkor válik

újra láthatóvá minden, amikor a félhomály

felfedi titkait, s szemérmesen látni enged

először formát, később színeket. Jóllehet,

addigra te már alszol.

 

 

 

 

Két éve már, hogy a híradóban

láttam: kétéves kislánnyal

koldult a kocsik közt.

 

Február volt, s a legnagyobb

hidegben egy szál kendőbe

csavarta a kislányt.

 

Később kiderült, alultáplált

testét verések nyomai

tarkították.

 

Te akkor alig kéthónapos

voltál, ma is felriadok,

ha azt hiszem, fázol.

 

 

 

 

 

 

Hálás vagyok, hogy nem kellett döntenem.

Már túl nagy volt, mire kiderült a baj.

Az orvos (hiszen annyi arcot lát) újra

és újra ránk csodálkozott: miért

ragaszkodnak ennyire hozzá? Első gyerek?

Hogy nem vették észre a rendellenességet,

hogy hónapokon át gép nem mutatta ki,

nem érthette meg. Második amúgy, de

hát nem mindegy? Hogyne ragaszkodnánk?

Ha almavirágnyi időre, akkor is: a miénk.

 

És egy örökkévalóság megérteni, hogy

csak kölcsön kaptuk őt.

 

 

 

Az én hitem örökre elveszett. Tanítani 

jött – mondta egy nővér. Hát engem ne

tanítson senki a gyerekem szenvedéseivel!

Az a kéz. Mikor az orvos már csak legyintett

az ágya fölött. Nem tudom neki megbocsátani.

Álmomban egyszer – miféle tréfa – nagylányként

láttam viszont: egyedül várt egy kórteremben.

Minden fal üveg vagy detektívtükör, fájdalmam lesi.

Nem tudok aludni a temetés óta. A tejem is apad,

pedig itt a másik; mit tegyek, sírva szoptatom.

 

Mi történik vele odalent?

Csak a kis testére gondolok.

 

 

 

Itt vannak velünk. Nemcsak a hamvak

(talán túlzás, hogy még nem temettem el);

de érzem, amikor kinyújtom a kezem.

Még nincs meg az a hely, még nincs meg

az a föld, azt sem tudom, én hol lakom.

Majd ha megállapodtam, akkor… Így

költözik velem, ha én is költözöm.

A pasimnak nem tetszik, de nem érdekel.

Már hatéves lenne, most menne iskolába.

Én? Most iskolába járok, nővérnek tanulok.

 

Itt vannak velünk. Érzem olykor, ha

lehunyt szemmel kinyújtom a kezem.

 

 

 

 

Kezed hogyha tördeled,

tán szólítod az istened.

Kényszer ez vagy áhítat,

mely minden percet átitat?

Elválaszt tőlünk. Összeköt.

A hallgatásod is örök.

Mégsem lehetsz közelebb:

szavak nélkül értelek.

 

 

 

 

amit leginkább mondanék

azt elmondja két halánték

összeérnek csendesen

–

 

úgy beszél kéz és tenyér

ahogy a szívvel összeér

az ember csak sóhajtana

–

 

úgy beszél lehunyt szemed

hogy aki rád néz, megremeg

s felejti, amit mondana

Maja, Maja, Maja, Maja

 

 

 

A frissen hegyezett ceruza illata.

Törékeny emlék. Forgácslegyező.

Óvatosan söpörd tenyérbe.

Grafitszürke gyerekkor-levegő.

 

Fehér papírtáj színes hóhullása.

Egy pontpontvesszőcske arcvonása.

 

A frissen születő firka földszaga.

Semmi volt nemrég, mégis létező.

Óvatosan mászik kezedbe.

Felnőtt tenyér. Árok, bőrredő.

 

Vajon kinek lehet a mása?

Szívében színes hó hullása.

 

 

 

Az Apor Vilmos tértől a Gyöngyösi utcáig

a menetidő nagyjából harmincöt perc, és

ugyanennyi vissza, de a menetrendtől

eltérések előfordulhatnak; mi tagadás,

egy kör megvan vagy másfél óra.

Nem tudom, mióta ült ott az asszony

 

a gyerekkel: a kislányt először nem is

vettem észre, szinte elveszett a fűben.

Úgy ültek ott, mint akik valakire várnak.

Mikor szóltam volna, hogy ne ide szálljon,

a szemében láttam, hogy valami van;

megigazítottam az övem.

 

Egy babát kerestek, egy ruhátlan babát,

elhagyták valahol az Ugocsánál, mert

váratlanul döntöttek úgy, hogy leszállnak.

Nem az én buszom volt, ha alacsonypadlós.

A talált tárgyakat meg leadjuk a talált

tárgyakon. Akácfa utca.

 

A pihenőből aztán épp a padra láttam,

ültek tovább, és még vagy hatot vártak;

a kislány copfjából kicsúszott a gumi,

egyébként mintha állt volna az idő.

Fölszálltak, leszálltak, a tétova mosoly

az asszony arcáról kezdett lecsúszni.

 

És végül bőgött, de mintha ő volna

a kislány, mert meglett a járat, de

a baba eltűnt; félúton még megvolt,

a kolléga még látta, de  már nem ért

vissza a végállomásra. A kislány megijedt.

Egymást vigasztalták.

 

 

 

 

Azt kérdezted a villamoson: „Hát nem csodálatos,

hogy egy hatalmas kakas hátán utazunk?”