Tamás Zsuzsa

Mit tud a kert
 
(Munkacím. Részletek)
 
                                     „Hát nem csodálatos, hogy egy
                                     hatalmas kakas hátán utazunk?”
                                                             (Rácz Zsófia)
 
 
A holtak birodalma
 
Sosem tudom, majd hová érkezem.

Nem botorkálok elnehezült lábon,

nem kelek át sínen, s nem is utazom.

Ha úti célom a Mester utca 1., hát

ott találom magam, s szűkölök, mert

megtanultam már, mióta halottaim

vannak, hogy az a régnincsen lakás

a holtak birodalma. Összefutok olykor

nagyanyámmal. Te élsz? – kérdem tőle

elborzadva, s fojtogat az ezüstízű

lelkiismeret-furdalás. Máskor épp azért

megyek, mert tudom, hogy halott, s

kínos kötelességem a lakást kipakolni.

A konyhából a szobáig rövid folyosó

vezet (gyereklábbal sem lehetett több

öt lépésnél): ha kint rekedek a cseléd-

szobában, s nincs lámpa, mely irgalmas

lenne hozzám, áthidalhatatlannak

tűnik a távolság, s én rettegek,

gondosan behúzva mégis a függönyt,

legalább avatatlan szem ne lássa

rettegésem. Így vagyok gyermek újra,

miközben a felvert párna gyűrődéseiből

arra következtetek, szoptattam nemrég,

hátam a támlának vetve. Lányom sehol,

egy üres kis köntöst szorítok magamhoz,

s ha elérem a benti szobát, falai megszűnnek

állni, s én hómezőt kémlelek, távoli nádast,

s egy pillanatra, míg fagyott tavat sejtek,

elfelejtek aggódni a csecsemőért, hogy aztán

annál kétségbeesettebben csúszkáljak vissza

érte, a falait vesztett, mégis meleg szobába.

Nem találom. És ti sem vagytok ott mindig,

halottaim. De megyek még, ne féljetek.
 
 
(hideg)
 
harminckilenc vagy nagycsütörtök elmúlt
   mindketten tudjuk túlvagy a felén
   nyújtsd a kezed miért vagy olyan kábult
társad-vezetőd most hadd legyek én
   ne félj semmit nem pokol ez csak álom
   ha szörnyű volna kapaszkodj belém
na lépjünk be ez tehát itt egy várrom
   egy elfeledett kert és alkonyat
   szokja szemünk a sötétet kivárom
farkasvakként is látom arcodat
   sápadtnak tűnsz de merészkedjünk beljebb
   csak botorkálunk lebukott a nap
a kövek között lépcső vezet lejjebb
   érzed te is a nedves föld szagát
   hideg van itt nem félted-e a lelked
hogy pinceszagú halál járja át
   nézd nekem mélyről ismerős a várúr
   csak áll csak áll de tartja még magát
ahogy meglát tekintetében láng gyúl
   farkasszemében szürke kárhozat
   körülötte gyerekcsapat vár úgy
hogy hang se hallik nincs egy mozdulat.
   akár egy fa épp olyan ez a férfi
   s belőle nő a gyerek-áldozat
egy fa mely életét lefelé éli
   föld alá szorult törzse s mind az ág
   a gyerekarcot napsugár nem éri
a földet fény nem gyökér töri át
   igen ők itt a meg nem születettek
   igen számukra sötét a világ
ki álmodhat szemet a gyerekeknek
   föld alatti fa körül csend-kéreg
   nem válaszolsz csak a rögök peregnek
hiába állsz csönded már nem véd meg
   látod sápadt arcuk akárha tükör
   ne feledd tekintetüket kérlek
sötét a létezés üres szemgödör
   és hideg hideg ragyog a hold a
   meg nem születettek csöndje tündököl
 
 
Mit tud a kert
 
Mit tud a kert a reményről?
Mondd, vajon emlékszik-e ránk?
Vagy úgy növeszti fája gyűrűjét,
hogy nem tudja azt a délutánt?
 
Diót törtél, s a reccsenés után,
ha hasadt az apró koponya,
óvatos, de bátor félkörívben
seregnyi madár gyűlt oda.
 
Aludt az első. Hűs szobában
meleg pára volt szuszogása,
tarkóján csapzott volt a haj,
s meg-megvonaglott gyönge lába.
 
Sűrűsödött a délután,
s mintha olajból lenne az ég,
fojtogatón terjedt a zöld, és
közelebb jött a messzeség.
 
Eshetne már, talán ennyit mondtál.
Vagy ennyit se? Sűrű délután.
Képzelem, hogy moccanatlan
szellő kapott szoknyám után? 
 
Nem lett vihar, s a nagy melegben
kínnal perdült egy falevél.
Aznap indultunk? Másnap?
Mindegy. Kő, kő, kifordult dióbél.
 
 
A hegy
 
Mit tud a hegy, a szemtanú?
Föléjük tornyosult bazaltorgonája,
és föl se szisszent a rég kihűlt láva,
mikor tolvajként három alak
surrant a néma kertek alatt.
 
Ez volt az — súgta az asszony.
Megkapaszkodott a kormányba,
s alig engedett szorítása,
csak mikor lánya nyúlt felé.
Hárman indultak fölfelé.
 
Valaki mintha várt volna rájuk.
A kapun a drót nem engedett.
Karmolt a rozsdálló szerkezet,
megkarmolta a kicsi lányt,
mikor az apja nyújtotta át.
 
Meg is maradt aztán a jel.
S valaki mintha járt volna arra:
nem is volt annyira elhagyatva,
a növények tövében felsötétlett
az életet adó föld. Az élet.
 
Szó sem kellett. Elmenekültek.
Tekeredett a kapun a drót,
s úgy maradt végül, ahogyan volt;
hátra se nézett a három alak,
úgy menekült a hegy alatt.
 
 
A titkos út
 
A konyhaablakból a titkos útra látni
(nem is olyan titkos, mióta kivágták a fákat).
Elnézem olykor a botladozókat. Hétköznapi
botladozás ez, araszolgatás a hóban, óvatos
léptek. Csúszik az út, csúszik a lejtő, csúsznak
a titkos lépcsőfokok. Elképzelem, ahogy
botladozom, mondjuk megránt a kutya, és
szitkokat sziszegek, vagy csak motyogok
magamban, vagy visszarántom a pórázt,
esetleg kutya nélkül csak jövök lefelé, és
úgy merülök a gondolataimba, hogy azt
hiszem, senki sem lát. Elfog ilyenkor
a szégyen, és úgy fordulok el, mint akit
meglestek.
 

 

Utána jobb
 
Szombat volt, s ahogy a naplómban látom
(amiben sokszor csak azt jelöltem, melyik oldalról ettél),
a gátsebet pénteken nyilvánították gyógyulttá.
Háromnegyed hét körül az asztal mellett ültem,
szoknyában, harisnyában és csöndben: aludtatok.
(Akkoriban még igyekeztem a megváltozott testet
a régi ruhákba bújtatni, s különben is, délután
látogatóink voltak.) A remegés nem a testemből
indult, és valószerűtlenül rázott meg mindent.
Felétek léptem (kikapjalak az ágyból?), és azon gondolkoztam,
mit jelent ilyenkor ajtókeretbe állni (mégis melyikbe?),
s hogy jobb volna-e az asztal alatt; hogy földszinten lakni
előnyös-e földrengés esetén (mert lejjeb nem esünk,
de ránk omlik a ház); s végképp nem tudtam, hány napig
lenne elég tejem, s meddig tartana a testem melege,
ha a téli hidegben napokig várnánk, hogy megtaláljanak.
„Hétkor fürdetés, utána jobb.”
 
 
Akkor sem
 
Gyors és rutinos mozdulattal mégiscsak rossz
gombot nyomtam meg: Ébresztő helyett
Ébredőt, de gondoltam, csak nem lesz baj.
Reggel szólt az óra (vagyis a telefon, hiszen
már rég az a vekker is meg minden), és én
egy új valóságban találtam magam, amelyben
nem voltatok sehol. Nem volt üres a világ,
csak nem jöttetek velem, s hiába néztem
a játszóteret, nem ültetek a homokozóban,
nem láttam a nagy hát szokásos ívét, sem
a kis testet, aki te vagy, és már sikoltani
tudtam volna, mert ennek így nincs értelme,
és akárhogy próbálkoztam, nem volt meg
az a kurva gomb, hogy visszacsináljam.
Pedig ilyen valóságra én nem akarok, soha
nem akarok ébredni, ha ez az egész csak álom –
akkor sem.
 
 
Megszokta?
 
 
Megszokja a szemünk a félhomályt,
bíztatlak esténként, amikor lámpaoltás
után a sötétre panaszkodsz. Összebújunk
ilyenkor, s valóban, lassan felderengnek
a tárgyak, előbb a formák, később még
színek is. Jóllehet, addigra te már alszol.
„Megszokta a szemünk a félhomály?” –
kérdezted egyszer. Alany és tárgy
fölcserélése egészen meglepett; hogy
mennyire igaz a feltételezés: akkor válik
újra láthatóvá minden, amikor a félhomály
felfedi titkait, s szemérmesen látni enged
először formát, később színeket. Jóllehet,
addigra te már alszol.
 
 
 
Iszony
 
Két éve már, hogy a híradóban
láttam: kétéves kislánnyal
koldult a kocsik közt.
 
Február volt, s a legnagyobb
hidegben egy szál kendőbe
csavarta a kislányt.
 
Később kiderült, alultáplált
testét verések nyomai
tarkították.
 
Te akkor alig kéthónapos
voltál, ma is felriadok,
ha azt hiszem, fázol.
 
 
Három asszony
 
 
M. mondja
 
 
Hálás vagyok, hogy nem kellett döntenem.
Már túl nagy volt, mire kiderült a baj.
Az orvos (hiszen annyi arcot lát) újra
és újra ránk csodálkozott: miért
ragaszkodnak ennyire hozzá? Első gyerek?
Hogy nem vették észre a rendellenességet,
hogy hónapokon át gép nem mutatta ki,
nem érthette meg. Második amúgy, de
hát nem mindegy? Hogyne ragaszkodnánk?
Ha almavirágnyi időre, akkor is: a miénk.
 
És egy örökkévalóság megérteni, hogy
csak kölcsön kaptuk őt.
 
K. mondja
 
 
Az én hitem örökre elveszett. Tanítani 
jött – mondta egy nővér. Hát engem ne
tanítson senki a gyerekem szenvedéseivel!
Az a kéz. Mikor az orvos már csak legyintett
az ágya fölött. Nem tudom neki megbocsátani.
Álmomban egyszer – miféle tréfa – nagylányként
láttam viszont: egyedül várt egy kórteremben.
Minden fal üveg vagy detektívtükör, fájdalmam lesi.
Nem tudok aludni a temetés óta. A tejem is apad,
pedig itt a másik; mit tegyek, sírva szoptatom.
 
Mi történik vele odalent?
Csak a kis testére gondolok.
 
É. mondja
 
 
Itt vannak velünk. Nemcsak a hamvak
(talán túlzás, hogy még nem temettem el);
de érzem, amikor kinyújtom a kezem.
Még nincs meg az a hely, még nincs meg
az a föld, azt sem tudom, én hol lakom.
Majd ha megállapodtam, akkor… Így
költözik velem, ha én is költözöm.
A pasimnak nem tetszik, de nem érdekel.
Már hatéves lenne, most menne iskolába.
Én? Most iskolába járok, nővérnek tanulok.
 
Itt vannak velünk. Érzem olykor, ha
lehunyt szemmel kinyújtom a kezem.
 
 
Szavak nélkül
 
                          A Rett-szindrómás lányoknak
 
Kezed hogyha tördeled,
tán szólítod az istened.
Kényszer ez vagy áhítat,
mely minden percet átitat?
Elválaszt tőlünk. Összeköt.
A hallgatásod is örök.
Mégsem lehetsz közelebb:
szavak nélkül értelek.
 
 
Sóhaj Majának
 
                        Balla Vivienne fotójára
 
amit leginkább mondanék
azt elmondja két halánték
összeérnek csendesen
 
úgy beszél kéz és tenyér
ahogy a szívvel összeér
az ember csak sóhajtana
 
úgy beszél lehunyt szemed
hogy aki rád néz, megremeg
s felejti, amit mondana
Maja, Maja, Maja, Maja
 
 
Egy pontpontvesszőcske arcvonása
 
A frissen hegyezett ceruza illata.
Törékeny emlék. Forgácslegyező.
Óvatosan söpörd tenyérbe.
Grafitszürke gyerekkor-levegő.
 
Fehér papírtáj színes hóhullása.
Egy pontpontvesszőcske arcvonása.
 
A frissen születő firka földszaga.
Semmi volt nemrég, mégis létező.
Óvatosan mászik kezedbe.
Felnőtt tenyér. Árok, bőrredő.
 
Vajon kinek lehet a mása?
Szívében színes hó hullása.
 
 
Ruhátlan
 
Az Apor Vilmos tértől a Gyöngyösi utcáig
a menetidő nagyjából harmincöt perc, és
ugyanennyi vissza, de a menetrendtől
eltérések előfordulhatnak; mi tagadás,
egy kör megvan vagy másfél óra.
Nem tudom, mióta ült ott az asszony
 
a gyerekkel: a kislányt először nem is
vettem észre, szinte elveszett a fűben.
Úgy ültek ott, mint akik valakire várnak.
Mikor szóltam volna, hogy ne ide szálljon,
a szemében láttam, hogy valami van;
megigazítottam az övem.
 
Egy babát kerestek, egy ruhátlan babát,
elhagyták valahol az Ugocsánál, mert
váratlanul döntöttek úgy, hogy leszállnak.
Nem az én buszom volt, ha alacsonypadlós.
A talált tárgyakat meg leadjuk a talált
tárgyakon. Akácfa utca.
 
A pihenőből aztán épp a padra láttam,
ültek tovább, és még vagy hatot vártak;
a kislány copfjából kicsúszott a gumi,
egyébként mintha állt volna az idő.
Fölszálltak, leszálltak, a tétova mosoly
az asszony arcáról kezdett lecsúszni.
 
És végül bőgött, de mintha ő volna
a kislány, mert meglett a járat, de
a baba eltűnt; félúton még megvolt,
a kolléga még látta, de  már nem ért
vissza a végállomásra. A kislány megijedt.
Egymást vigasztalták.
 
 
Csoda
 
 
Azt kérdezted a villamoson: „Hát nem csodálatos,
hogy egy hatalmas kakas hátán utazunk?”