*Szabadka

Egy projekt keretén belül a szabadkai Kosztolányi Dezső Gimnázium diákjai készítettek városfotókat szubjektív benyomásaik alapján. 

Négy perc

Egy csípős hajnalon ébredt fel, a szabadkai pályaudvar előtt. Szakadt, gyűrött nadrágját leporolta, majd felkelt az összefestett padról. Ujjaival megtörölte szemeit, és körbenézett. Először egy kopott vörös csillagot vélt felfedezni, a „Željeznička stanica“ felirat fölött, később pedig a száguldozó autók kerekei, és a durva aszfalt érintkezése által létrejött zajra lett figyelmes, ám a kocsik látványa  teljesen eltért az eddigi tapasztalataitól. Az a sok, légyként cikázó idegen inger egyszerre kápráztatta el, és rémítette meg őt.

Mély levegőt vett, de szúrta a tüdejét, így az elfojtott köhögés kaparta a torkát. Ekkor már a teljes rémület vette át az uralmat gondolatai felett. Erőlködött. Próbálta minél hamarabb megnyugtatni magát. Visszaült a padra, és a cipőjét nézte. Igyekezett csak arra az egy pontra koncentrálni, mivel az volt az egyetlen dolog, ami nem volt számára idegen. Sikerült megnyugodnia, és azt követően már tisztán tudott gondolkozni. Emlékei nem voltak az előző éjszakáról, csupán saját kilétével volt tisztában. Tudta, hogy szülővárosában van, hiszen felismerte a vasútállomás épületét, továbbá rájött arra is, hogy nincs messze attól a háztól, ahová a gyermekkori emlékei sovány madzaggal fűzik őt.

Gondolatait összeszedve elindult megkeresni a szülőházát. Megismerte a parkot is, a pályaudvar előtt, ahol egykor a turisták pihenhették ki a hosszú zötyögős utazást. De most nem látott egy turistát sem. A fák lombjai alatt fekvő padok erős alkohol szagot árasztottak magukból, a madarak egykori harmonikus melódiáit pedig felváltotta a nyüzsgő gépkocsik zaja.                                          

A parkon áthaladva már látta a városháza tornyát, ami meggyőzte arról, hogy jó irányban halad. Körbenézett. Ismerte az összes épületet, ám az azok földszintjén lévő reklámhirdetések, és kirakatok idegenek voltak számára. Nem érezte magát biztonságban. Igyekezett a lehető leggyorsabb, és legrövidebb úton hazajutni.

A városháza mellett elhaladva nagymamája házát vélte felfedezni, de ez már nem az a ház volt, mint amire emlékezett. A falai omladoztak, a színe kifakult, a bedeszkázott ablakait pedig ellepték a rovarok. A látvány olyan fájdalmas volt számára, mintha a legélesebb csőrű keselyűk támadtak volna rá, és tépték volna ki az életet elernyedt teséből,. Egy, a bal szeméből lehulló könnycsepp lemosta a poros párkány tetejének legpiszkosabb részét, és az, mint sártócsa, úgy folyt keresztül a régi ház napszívta falán egészen a betonig.

 Letörten haladt tovább, a gimnázium felé. Régi szobáját idézte fel maga előtt. Egykori barátait, és kuzinját szerette volna látni, hogy játszhasson, szórakozhasson velük, akárcsak régen. Még apjának is örült volna. A legboldogabb lett volna, még akkor is, ha mikor hazaér, apja mérgesen a karosszékben ülve fogadja őt, régi szobájában, és megbünteti a felelőtlen késése miatt. Mosolyogva, csillogó ártatlan gyermeki szemmel ölelte volna át édesapját, és csókolta volna meg őt ezerszer. Szapora léptekkel ment tovább az iskola falai mellett, és már látta egykori szobájának a sötét ablakát. Nagy lendülettel indult neki az iskola ajtajának, azonban az zárva volt. Próbálta régi kulcsával kinyitni a lakatot, de nem illett a zárba. Kétségbeesetten lekuporodott a bejárat elé, és ismét átadta magát a könnyek örvénylő tengerének. Órákat töltött ott, és a téli nap hűvös verítéket csurgattott le meleg sapkája alól a homlokára, ami később a könnyekkel keveredve végigfolyt arcán. Ekkor felnézett, hogy letörölje azt, de hirtelen a távolban egy ismeretlen mellszobor ragadta meg a figyelmét.

Felállt, és lassú léptekkel közeledett felé. Ahogy közeledett, a szobor egyre kevésbé volt ismeretlen. Amikor már közvetlenül előtte állt, nem hitt a szemének. A látvány hatására hirtelen mintha egy év alatt lecsapódott jégeső zúdult volna a hátára, annyira megdöbbent: ott volt előtte egy szobor, ami őt ábrázolta, és meredt tekintettel figyelte a járókelőket. Először azt hitte, hogy csak valami tévedés, de mikor már elolvasta a nevét, ami a szobor alatti táblára volt vésve, egyértelművé vált, hogy saját magát látja. Ekkor világosodott meg benne az is, hogy valószínűleg a jövőben van. Mégcsak homályos emlékei sem voltak a múlt éjszakáról, meg úgy általában a hétköznapjairól sem, és ezt az időutazás mellékhatásának magyarázta be. Tudta, hogy vissza kell mennie a pályaudvarhoz, hiszen ott ébredt fel, tehát valószínűleg ott van valahol az időgép is, viszont egyvalami még nem hagyta nyugodni. Valamit még látni szeretett volna. Érdekelte őt, hogy mennyit változott a varázsló kertje az elmúlt évek alatt.

Megindult hát a templom irányába, hiszen onnan nincs messze egykori törzshelye. A gimnázium utcájából kilépve már látta is a hatalmas tornyot, majd egy ismeretlen ronda emlékmű mellett haladt el, és csodálta meg azt. Az arra felvésett „1941-1945” felirat már teljes mértékben meggyőzte őt. Tudta, hogy a jövőben van. A varázsló kertjének utcájába fordulva még utoljára hátrapillantott, és ekkor egy hosszú repedést vélt felfedezni a templom falán, ami végigfutott a főhajó csúcsától egészen a hatalmas bejárat tetejéig. Egy kicsit felbőszült e miatt a látvány miatt, de izgatottságát nem lohasztotta le a düh.

Amikor már előre, az utca felé nézett, hatalmas csalódottságot érzett, és tépte szét a naiv izgatottságot. A házak, bár alacsonyak maradtak, és a város nyüzsgését felváltó megnyugvást még mindig lehetett érezni, a varázsló kertjének kábító virágillatát már nem, és a sűrű kerítés is le volt döntve. A kertben már nem voltak virágok, és emberek sem. Egyedül állt ott.

Ott állt négy percig, meredten. Csak ennyi idő elteltével vette észre azt, hogy a mellette lévő sarokban egy hajléktalan fekszik, összekuporodva. Ezen meglepődött. Csalódott magában, hogy eddig nem vette őt észre. Oda is lépett hozzá, megbökte a vállát, de az nem mozdult. Meg sem szólalt. Fejjel a fal felé volt fordulva.  Megpróbálta maga felé fordítani, ami egy idő után sikerült is.

Ekkor látta meg a hajléktalan arcát, ami az övé volt, és fehér volt, és fagyott. Ez már megmagyarázta, hogy miért nem emlékezett az előző éjszakára. Tudatosult benne, hogy ki is ő valójában, és boldog volt, hogy az utolsó álmát kedvenc írójának a bőrében élhette át.