Megszólaló
1. Látogatás
„Megmondjam neked, mi a kompozíció, fiúúú?”
Egy hatalmas, félhomályos szobában
íróasztala mögött lobogott, görnyedt,
s olykor nagyot köpött egy bádog köpőcsészébe, amit
az íróasztal egyik fiókjából vett elő.
Én a Mesternek akkor műveit betéve tudtam, és
ő a szívébe fogadott. „Ez a fiúcska, látja,
be van avatva” – mondta hitvesének,
aki bejött egy percre, hogy tájékozódjék
a vacsora felől. Majd búcsúzóul: „Ide meg vagy híva, fiacskám,
egyszer és mindenkorra, jól jegyezd meg:
generál meghívás! Ott, arra menj ki,
és szólj, hogy hozzák a levest.” Egy fél év telt bele,
amíg föl mertem újra hívni. Őszutó volt,
sötét utcákon loholtam a Pasarétre,
elkésve, mert soká nem jött a busz,
vagy eltévedtem... Mindenesetre tíz vagy
tizenöt perccel a megadott időpont
után értem a házhoz: néma volt,
sötét, rejtelmes és meg nem nyilatkozó.
2. Álom
...S fölkerekedtünk mind, hogy lássuk őt, fiúk és lányok is,
erdőn, tisztáson át, s egy műhely szerszámai közt – házának
mintegy előcsarnoka volt az –
megoldott saruinkat a fal mellé sorba letettük...
Hol s hogy jutottunk színe elé végül is, már nem tudom,
se hogy miként is történt meg találkozásunk,
csak azt, hogy eltévedtem, elvesztettem társaim,
bolyongtam és kijáratot keresve óvakodtam
alagsori, boltíves folyosón... s ott ért a szörnyű látvány,
melytől vérem megfagyott: a pincebarlang
nyirkos kövén, egy benyílóban, hófehér
hálóingben feküdt az agg Mester, titáni
tar koponyája hitvese ölében,
ki azt fölébe görbedvén kezébe fogta,
s nagy falatokat harapott belőle!
A költő vinnyogott, akár egy bőregér...
Kővé meredten kapkodtam szemem,
hogy merre volna menekülni út,
ám észrevett. Fölpattant és felém iramodott!
Én futni többet úgy már nem fogok,
de ő váltig nyomomban, s szörnyű átkok
bugyogtak ajkán, mígnem végképp elhagyott erőm... és utolért,
és tenyerébe köpvén, nyálát széjjelkente hátamon.