Megszólaló
Isten a sötétséget választotta rejtekül, és maga köré vonta a levegő felhőinek homályos vizeit. (Zsolt.)
Ha igaz, hogy volt Auschwitz,
ha igaz, hogy Temesvár vérben állt,
akkor a végsőtől egy ajtónyitásra,
a halál küszöbén,
a legbelső szobában.
Ahol törekvő vágyaink kihagytak,
paráznaságunkból nem fakadt vonzalom,
a harag főbűne nem gyötört,
lelkünk már kiszáradt,
Istenre fájdalommal gondoltunk,
elmélkedésünk szála folyton elszakadt,
a restség és unottság könyörgött helyettünk,
az öröm, remény és félelem elcsitult,
megfonnyadtak az érzékiség emlői,
nem táplált minket csak a csönd,
a szédülés utálatos szelleme a szorongás
átadta helyét a közönynek,
a falánkság belőlünk nem vett.
Felhalmozódott bennünk a Szentlélek
tizenkét gyümölcse.
Lelkünknek szárazsága jó volt.
Mint mikor a tűz megtámadja a fát,
a nedvességet kiűzi belőle,
a rossz tulajdonságok fekete foltjait.
Testünk kérgét a láng kikezdte
és csontunkig elhatolt.
Már-már a végső küszöbön beléptünk,
de mivel saruinkat nem oldoztuk le,
visszaparancsolt isten.
Az ág letörését nem éreztük,
de még a gyökér kitépése sajgott.
Lelkünk üres lett és homlokunk üres.
Leépülésünk a titkos
rendelés szerint beteljesedett,
hogy könnyűség fogott el.
Ha igaz, hogy volt Auschwitz,
ha vérben állt Temesvár,
ha a csapadék ezentúl véreres
ha városunkra száll,
Isten a sötétséget választotta rejtekül.
Műfaj: vers