Kissé nehezen írom ezt a beszédet, mert egy „éppen annyira vagyok beteg, hogy ne kelljen iskolába mennem” gyerkőc ugrál rajtam, körülöttem. Örül, hogy szokatlan időben otthon van az apjával, örül annak, hogy egyáltalán otthon vagyok. És már megint lopom tőle az időt.
Ezt csináltam az elmúlt öt évben, loptam tőle az időt. Másfél éves volt, amikor majdnem napra pontosan öt évvel ezelőtt itt álltam ezen az emelvényen először vezetőként. A gyermek úgy vette nyiladozó értelmével birtokba a világot, hogy öt évig minden áldott nap hallotta azt a szót, hogy PIM. Oda megy apa, onnan jön, arról beszél, emiatt zargatják éjszaka, hétvégén, játszás közben, bármikor. És nem nagyon tudtam lefordítani az ő világára, hogy ez miért fontos, mit is csinálok tulajdonképpen. Mondjuk, leginkább koncertekre hoztam be magammal, ezért elég sokáig az is volt a meggyőződése, hogy apa olyan helyen dolgozik, ahol egy feszt zenélnek. Ezt az illúziót a következő években szükségszerűen le fogom rombolni. Úgy fog felnőni, hogy ha az iskolában megkérdezik tőle, hogy apád mivel foglalkozik, akkor azt válaszolja majd: múzeumigazgató. És nem tudom, hogy ez rossz lesz-e neki, vagy jó. De az biztos, hogy szükségszerűen varázstalanodik a világa.
Viszont nem is ez a lényeg, a világa mindenféleképpen varázstalanodni fog. Hanem az, hogy ha megkérdezik tőle, hogy pontosan mivel is foglalkozik egy múzeumigazgató, akkor mit tud válaszolni.
Erről szóltak az előbb látott képsorok. A werkfotók egy időkapszula elhelyezéséről készített kisfilm forgatásakor készültek a tegnap. Bonczidai Éva, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztő asszonya vetette fel az ötletet, hogy mi lenne, ha névadónk, Petőfi Sándor 200. születésnapját lezárandó a bicentenáriumi emlékév végén elhelyeznénk egy időkapszulát, amit a 300. születésnapon nyitnának ki a reménybéli örököseink. Ebbe az időkapszulába Petőfi köpönyegéből kibújt kortárs magyar költők verseiből szerkesztett antológiát helyeztünk el. Az antológia szerkesztésekor, amikor azt kerestük, melyik vers időtálló, az volt az egyik szűrőnk, hogy ez vagy az a vers nyomot hagyott-e egy másik költő lelkében. Az idei évben tehát rengeteg kortárs költőt kértünk meg arra, hogy javasoljon egy másik kortárs költőtől egy nagy verset. Akiket felkértünk a verstétek megtételére, nem tudták, hogy egy időkapszulába válogatunk, illetve megígértük, hogy nem tesszük közzé sehol, hogy ők személy szerint kiket ajánlottak - ezért lemorzsolódott róluk a megfelelni akarás és minden egyéb szakmai, emberi elköteleződés. Érdekes és izgalmas anyag gyűlt össze, mert a kortárs költők jelentős része nem csak az élvonalbéli kollégák ismert műveit ajánlotta. Ellenben tényleg nagy versekre hívták fel a figyelmünket, úgy látszik, hogy a kortárs lírikusok számon tartják ezeket. Sok olyan poémát olvashattunk, ami eddig elkerülte a figyelmünket, pedig el kellett volna olvasnunk. Ami nem csoda, nagy a termelés, és hát legyünk őszinték: születnek olyan versek, amiket nem olvasunk el és nem leszünk ettől szegényebbek. Aztán vannak azok az alkotások, amelyek belénk ivódnak, egyenesítik a gerincet, tisztítják a látást, erősítik a szívet, megtámasztják az ember lelkét határhelyzetekben. Ezekből a versekből állt össze a jövőnknek (így, többes szám első személyben!) címzett sokrétű üzenet. A főszerkesztő asszonyon és rajtam kívül senki nem tudja, nem tudhatja, hogy kinek a versei kerültek be a jövőantológiába. Nem fogja megtudni a fiam sem. Talán a gyermeke megéri, de a legvalószínűbb, hogy az unokája, vagyis az én dédunokám olvashatja ezt a válogatást először. Az a terv, hogy száz év múlva, 2123-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum akkori főigazgatója nyitja ki először ezt az időkapszulát, amit a Magyar Nemzeti Bank széfjében helyeztünk el - ezúton is köszönjük a Magyar Nemzeti Banknak, hogy vállalták e nemes feladatot.
Hát ez egy múzeumigazgatónak a feladata. Biztosítani az olvasnivalót a dédunokája számára.
Ráadásul papíralapon. Mert azt nem tudjuk, hogy száz év múlva milyen technológiával milyen tartalmakat fogyasztanak majd az utódaink, de abban biztosak vagyunk, hogy ha lesz még, aki olvas, vagyis értelmezni tudja a szimbólumokat, akkor az papíron el tudja és el is fogja olvasni.
Ezért vagyunk ma itt. Azért vagyunk itt, mert a Petőfi Irodalmi Múzeum, minden magyar múzeum, minden közgyűjtemény létének értelmét az a hit, jó esetben bizonyosság támasztja alá, hogy száz év múlva is lesz, akit tud magyarul itt a Kárpát-medencében. És ahogyan mi a 200 éve született Petőfi Sándor és Madách Imre soraiban ma is meg tudunk kapaszkodni, úgy száz év múlva is lesz versszerető magyar, aki az antológiánkat érteni és érezni fogja. Azért lopom tehát most a fiamtól az időt, hogy nyerjek az unokájának száz évet.
De ahhoz, hogy megnyerjük a következő száz esztendőt, még valamire szükségünk lesz. Hónapok óta mocorog bennem egy idézet, megtalálható a főigazgatói pályázatomban, de felolvastam a minap mindenféle kommentár nélkül a Nemzeti Kulturális Tanácsban és tegnapelőtt a Petőfi Kulturális Ügynökség vezetőségének is. Az idézet Klebelsberg Kunótól származik, 1930-ban jelent meg a Világválságban című művében, és így hangzik: „Magyarország a végig nem gondolt gondolatsoroknak a hazája. Az emberek a logikai következtetések fonalát csak addig a pontig vezetik le és követik, ameddig az ő felfogásuknak kedvez és nem mennek tovább, különösen akkor nem, ha a továbbvezetett konzekvenciák már egészen más képet mutatnak.”
A következő száz év megnyeréséhez tehát arra az intellektuális bátorságra lesz szükségünk, amivel végig tudjuk gondolni a gondolatsorokat, és ugyancsak Klebelsberget idézve: végig merünk menni a gondolat útján, vezessen bár vadonba vagy mocsárba.
Nem biztos, hogy ezzel nagyon népszerűek leszünk, vagy - ha már további öt évet itt fogok szolgálni, vállaljam fel a felelősséget - leszek.
De ehhez is van útmutatóm. Még csak terveztük a bicentenáriumot, amikor előkerült Petőfi Sándor előszava az Összes költeményekhez 1847. január 1-jei keltezéssel. Ebben írja a 24 éves, akkori fölfogás szerint éppen nagykorúsodó Sándorunk: „Hogysem tiz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget. Oh előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka; bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem koporsómba szemfedőnek…”
Az intellektuális bátorság és őszinteség mellé kell még egy harmadik komponens is. Ugyanebben az előszóban leír valami számomra lényegeset és irányadót Petőfi, ami talán a legszükségszerűbb a PIM és a magyar kultúra következő száz évéhez, és amit nem árthat ismételgetnünk itt a Károlyi-palota dísztermében: „… énszerintem a költészet nem nagyúri szalon, hová csak fölpiperézve, fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni”.
A tér ezek szerint egyfajta értelemben szakrális. Az idő is sajátos természetű ebben az összefüggésrendszereben.
Tudják, mi az időkapszulába zárt jövőantológiánk címe? „Az idő igaz”. És azt hiszem, hogy itt mindannyian folytatni tudjuk magunkban Petőfi sorait. Ez is olyan tudásunk, amit nem kell kimondanunk. Ebben élünk, mert ebben kell élnünk, így igazul meg a saját életünk: Istennel petőfidőben.
Áldott Karácsonyt és békésebb, tartalmas új esztendőt kívánok mindannyiunknak!
(Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeum adventi ünnepségén 2023. december 15-én)