Megszólaló
Jajdul az ajtó sarka, félszeg
mozdulattal a benti pára
gomolyában lép hevenyészett
történetének színpadára.
Kilép a langyos menedékből,
s egycsapásra kirajzolódik
a világ, csattogtatja ég-föld
veszedelmes fémlobogóit.
Felrakta tükrös palotáit
a húszfokos zúzos fagy éjjel,
hogy minden lapja zeng-világít
tejfehéren tükrös fehérrel,
szilánkos szélben, a csikorgó,
kobaltkék hidegben a durva-
szemcsés szironyon meglapulva,
felcsapva sziszereg a porhó.
Megalvad, hegesedve ráforr
a hólyagos, meddő fehérje
a moduláló liberátor-
dorombolás szaggatta égre,
hánytorgó légörvényt sodorva
nyájakat lök a ferde síkra,
összetereli, széttaszítja
egy meglódult malomvitorla.
Azon a szikrázó lapályon,
szúrós angyalhajat zihálva,
tűnődik: várjon vagy ne várjon
megvilágosító sugárra.
Ha füst támad és emberarcú
sáskák a füstből, merre késnek
a védelmére íjat ajzó
szelídebb szívű jelenések?
S hogy nem jön bibliai hírnök,
lángbetűkkel írni a dermedt
egekre a helyzethez illő
igét a riadt sihedernek,
üres kézzel kell útra váljon?
Hogy lehet, hogy nem hagy ki mégse
ezen a puszta, puszta tájon
valószínűtlen szívverése?
(1977)