Megszólaló
Hogy is van csak?
Nem tudok megbirkózni azzal a ténnyel, hogy ami velünk történt az egyetlen egyszeri és soha vissza nem tér. Tudom, hogy így van, bele is nyugodtam, hogy így van, de igazán elhinni, mégse tudom. És még kifejezni sem vagyok képes ezt a hitetlenségemet. „És nem lesz még egy ifjúságom? (…) // Visszafelé futnék erővel, / Acsarkodva hajadon fővel, / Vissza, de vissza, szembe az idővel” – írja Szép Ernő is.
Hát csakugyan így van? Hogy arról, ami elmúlt, csak álmodni lehet? Igen, így van. Fiatalkoromban, mikor Dickens csodálatos Karácsonyi énekét olvastam, amely épp ezt a kifejezhetetlen bánatot leheli, azt, amelyről a költő így nyilatkozik: „Hol vagy ifjúságom?”, s amelyet a nagyszerű Gogol így fejez ki: „Ifjúkoromban, az én visszahozhatatlan szép ifjúkoromban…” – minde nyilatkozatok hatása alatt is azt a megállapítást tettem hajdanában, hogy ez a misztérium olyasvalami, mint mikor az ember egy ajtót betesz maga után, s ez az ajtó visszafelé többé nem nyílik. Egy lépést se lehet visszafelé tenni.
Pontosan így vagyok egykori hazánkkal, a pesti New York kávéház karzatával is. Nincs többé sehol. Mert ez a mai már nem az többé, ami a régi karzat volt. Ha elsántikálok oda és leülök, lehunyom a szememet… Azt várom, hogy Karinthy toppanjon elém, vagy azt, hogy Kosztolányi Dezső érintse meg a karomat, vagy azt, hogy mialatt hunyt szemekkel tűnődöm, Tóth Árpád rajzoljon le engem egy zacskóra, amelybe a trafikosné bugyolálta Britannica szivarjait... – Hát szabad megint szivaroznod, Árpád? – kérdezném tőle. S ő megint azt felelné: – Roppantul élvezem a szivart, barátom. – Akkor ezt felelte, de most már semmit se felel. Ez a mai zaj is oly idegenszerű körülöttem. Kinyitom a szememet, csupa idegen arc vesz körül. Egyesek ezek közül jócskán meghajolnak előttem, nagyon meghajolnak. Nem azért, mintha ismernék munkáimat, hanem egyszerűen azért, mert megöregedtem.
Mi mind, egytől egyig nagyon szegények voltunk. Kivétel köztünk talán csak az egy Szép Ernő volt, akinek Karinthy szemrehányó szóval mondotta: – Könnyű neked, mert heti tíz koronád már biztosítva van a Fidibusznál! – Míg aztán ő is nem kezdett el tollasodni. Bejutott ő is a Fidibuszhoz heti tíz koronával. De reklámverseket is írt a Pálma kaucsuksarokról. És szigorúan eltitkolta előttünk, hogy miként jutott ehhez a keresethez, akárhogy kérleltük, hogy ajánljon be minket is annál a bizonyos vállalatnál…, nem tette. Így hát mi ketten, szegény Tóth Árpáddal hoppon maradtunk.
A szomszéd asztalok egyikénél Somlyó Zoltán rótta a papírt, hogy naponta egy-egy verset kisajtoljon magából, amellyel, mint saját ügynöke járja majd be a várost, a szerkesztőségeket... Mert hiszen mindennap el kellett adni egy verset ahhoz, hogy meg tudjon ebédelni. De Szini Gyulával is ilyesmi volt: egyszer fél éjszaka jártunk az Erzsébet körút baloldalán azon ábrándozva, és egymást azzal mulattatva, hogy milyen jó is volna és mi minden volna akkor, ha egy kétszáz koronás állást tudnánk szerezni a Fővárosnál. Közben belebotlottunk Tersánszky Józsi Jenőbe, akinek elmondottuk meddő reménységeinket. Ő erre így szólt hozzánk: – Ti azt hiszitek, hogy nem lehet irodalomból is nagyszerűen megélni és négylovas hintón járni a várost? Majd én megmutatom nektek! – ezzel elrohant.
Ugyanő, néhány év múlva nyomorában az egyik pesti hídról beugrott a Dunába. Szerencsére kimentették.
Így éltünk. Az itt említett jó társaim mindegyike halott már, kivéve Tersánszkyt. Ami pedig engem illet, ma már jobb sorom van, mint akkor volt, és mégis… Fájó vágyakozással gondolok ifjúságunknak e voltaképp szomorú idejére. Mit kívánok a sorstól? Szeretném-e még egyszer átélni a múltakat? Nem szeretném. Hát akkor mit akarok? Nem tudom.
*
Füst Milán szavait dr. Végh László rögzítette az író Hankóczy Jenő utcai otthonában. Miközben az író emlékeiről és az idő múlásáról beszél, szavait az antik asztali óra ütemes tiktakolása kíséri. A Pécsett 1962. január 22-én dr. Németh Antal rendező-színházigazgató bevezetőjével megtartott A Nyugat költői című irodalmi esten, amelyen Füst Milán betegsége miatt személyesen nem vehetett részt, magnószalagról e hangfelvételt játszották le a közönségnek. Szövege ezt követően a Jelenkor 1962. júniusi számában, majd a Nők Lapja hasábjain is megjelent. (Ld. még Füst Milán: Írni I-II., Cikkek, bírálatok, visszaemlékezések, útirajzok, alkalmi megnyilatkozások, szerk. Szilágyi Judit, Fekete Sas, 2014.)