A tárgy leírása, részletek itt:
http://szimma.hu/keszady2/htmls2/R.75.21.html
Nem indult könnyen Csinszka élete, és a gyermeki lélek sérülései nem múltak el nyomtalanul. A Szeretném, hogyha szeretnének című Ady-költemény visszhangra talált, és a rokon érzések közössége megindította a félárva Boncza Bertát, aki svájci leánynevelő-intézetben töltötte magányos napjait; eltiltva anyanyelvétől, elszakítva a hazájától és a szeretett nagymama-nagynénitől, aki felnevelte. Boncza Miklós az unokahúgát vette feleségül, és nem tudta feldolgozni, hogy a szeretett fiatalasszony a szülés után néhány nappal, gyermekágyi lázban meghalt, és majdnem árvaházba adta a kis Bertát, amikor közbelépett a nagymama-nagynéni, Török Károlyné, Berta, aki gondjaiba vette Berta lányának kislányát, Bertukát. Az édesapa pénzt nem kímélve felépíttetett a birtokon a Boncza-kastély mellett egy kis házat számára, taníttatta, de szigorú és rideg „hétvégi apuka” volt. Kapcsolatuk mindvégig ambivalens. Házasságával Berta saját otthont teremthetett magának, ahol szeret s viszont szeretik, fontos valakinek. Mindkétszer 16 évvel idősebb férfivel kötötte össze az életét Csinszka, ez egyfelől apakomplexust mutathat, elsősorban azonban az intellektus vonzotta. Ady Endre bevezette a felnőtt, való életbe a naiv bakfist, Márffy Ödön érezte, a depresszióra való hajlamát „folyamatos pörgéssel kompenzáló” Csinszkának kell az erős támasz, a biztos háttér, amit korán bekövetkező haláláig (14 évig volt a festőművész felesége, amikor 40 évesen agyvérzést kapott) meg is adott neki.
„Az arcom mindég sápadt, a szemem körül pedig nagy, sötét karikát vont az élet. A szájam a legkevésbé sikerült, a felső ajkam egy kicsit keskeny, egy kicsit gúnyos. A szemem nagyon nagy, szláv szürke szem, amelyik mindig könnyes, zavaros, néha vad és sokszor szomorú, nevetni nem tud, mert csak sírni tanították.” – írta le önmagát első udvarlójának, Tabéry Géza írónak. Később Szentimrei Jenőnek jegyezte le a következőket:
„Nekem olyan volt az életem, hogy már akkor és azóta mindig egy szerepet kellett játszanom. Egyik barátnőmnek meghagytam: még a koporsómban is fessenek ki. Az igazi arcom egyedül rám tartozik, senki másra.”
A házasságkötése idején kezdte festeni magát Csinszka, a fényképek tanúsága szerint eleinte visszafogott sminket viselt, szépítkezési szokásai később azonban túlzóbbak lettek, erős sminket használt, ami visszatetszést kelthetett az I. világháború idején. Érezte, hogy bár mindenki kedves hozzá, de törékeny játék babának tekintik, gyerekként bánnak, gügyögnek vele. Ezzel kapcsolatban Csinszka egy versében találunk vallomást: „A páncélom bohócsapka, / két tág gyermekszemem alatta / némán panaszol könnyesen”
Csinszkát többféle szereppel azonosíthatjuk: az ábrándos várkisasszony, a nagyotmondó, gunyoros, szeszélyes leány, a hódító nő, a múzsa, a költőfeleség, a gondoskodó asszony, a nemzet özvegye, illetve, aki nem akart az lenni (csupán 24 éves volt!), az eltökélt, öntudatos modern nő, a merengő melankolikus; ez mind-mind ő volt, benne volt. Hogy melyik az „igazi” arca? A róla készült fényképeken is sokszínűnek mutatkozott, hol ilyen, hol olyan volt, azonban a szempár bús tónusa mindig ugyanaz. A szomorkás hangvételtől a játékosságon keresztül kisfiúsra vett figurában, olykor bohócszerű alakot ölve jelent meg (Márffy Ödön egy festményén ezt a Pierrot-jelleget ragadta meg: szemtelen, gúnyos, szertelen, egyszerre vidám és melankolikus, túlzó és karikírozó arcfestéssel, mégis bájos). Tudatos „képalkotásban” rokon Adyval. Valahol a „póz” és „szerep” mindkettejük esetében közös fogalom, kapcsolódási pont, ami legkevésbé sem a külsőségek talaján mozog. A sziporkázó és harsány „felszín” elfedi a személyiség mélyének szomorú, gyötrődő vagy magányos valóját, éppen azért, hogy kerülje saját belső feszültségét.
Nem elhanyagolható adalék, hogy ezidőtájt a fotográfiák műteremben készültek, hosszas előkészületeket követően, és a megkomponált fényképen a korabeli esztétika jutott érvényre, ami erőteljesen táplálkozott képzőművészeti előképekből.
Teljesen más karakter Csinszka és Léda, két kor nőideálja: a törékeny, fiús modern nő és a teltkarcsú nagyasszony, aki meglehetősen csípős jellemzéssel illette megérzett utódját: „sovány, mint az esernyőnyél, elöl-hátul szexuális duzzanatokkal.” A haladó szellemű Csinszka – bár a nagymamája, tehát egy egészen más generáció mellett nőtt fel, előkelő intézetben nevelkedett – nagy változáson ment keresztül az évek során, ahogy a női divat jelentősen változott a századforduló, századelő, valamint a 20-as és 30-as években. Jól követhető a folyamat Csinszka kishölgybeli, fiatalasszonyi öltözékét, majd a Márffy-házasságbeli ruháját és modern frizuráját látva.