Tíz éve, 2011. január 31-én hunyt el Botka Ferenc irodalomtörténész, aki több mint egy évtizeden át, 1982 és 1993 között megbízott, majd kinevezett főigazgatóként vezette a Petőfi Irodalmi Múzeumot.
Apám generációjához tartozott, hátrafésült hajviselete és öltözködése – öltöny világos inggel – is rá emlékeztetett. Sorsa középeurópai sors, Bácskában született 1929-ben, jómódú földbirtokos családba. A magyar mellett megtanult szerbül és németül is, de apja elkötelezett magyarsága miatt 1944-ben mindent otthagyva menekülniük kellett. Kiskunfélegyházán éltek, majd tanulmányait folytatva Budapestre került. A magyar–szerb–horvát szak után az egyetemen az orosz nyelvet választotta, a Bölcsészettudományi karon tanári diplomát szerzett. Baloldali világnézetűnek vallotta magát, fiatalkori tudományos érdeklődése is ez irányba vitte: a két világháború közötti magyar emigráció – beleértve a szovjetunióbeli vonulatot is – foglalkoztatta. Irodalomtörténész szeretett volna lenni, de titkon művészettörténész is. Az első – bibliográfusi és textológiai munkáiból fejlődően – sikerült, a másodikat végül csak hobbiként művelte. Módom volt külföldi szakmai utakra több alkalommal is elkísérni, s láttam, hogy minden megtakarított pénzét, napidíját a megfizethetetlennek tűnő, gyönyörű múzeumi, elsősorban képzőművészeti vonatkozású katalógusokra költötte. Mindez nem pusztán gyűjtőszenvedély volt nála, a katalógusokban foglalt „tudást” el is sajátította: a németalföldi művészetről, a német romantikus festőkről, s a kubista franciákról egyaránt vezetést tudott tartani. A PIM Könyvtárának 1970 és 1978 között volt osztályvezetője, talán nem véletlen, hogy éppen ő szorgalmazta a kiadványok képzőművészeti vonatkozásainak feltárását, az első kiadások gyűjtését, folyóirat-sorozatok teljessé tételét. Álmai között szerepelt egy Sajtómúzeum létrehozása is, ennek alapjait elméletileg lefektette, a gyakorlatban minden elfeledett sajtótermék felkutatása, feltárása a szenvedélyévé vált. Nevéhez számos unikális megjelenés felfedezése fűződik, ilyen például Kosztolányi Dezsőnek a Bácsmegyei Napló 1920-as évfolyamaiban névtelenül megjelent írásainak azonosítása, összegyűjtése és közzététele (Tere-fere. Bp.–Újvidék, Balassi–Forum, 2004). Könyvtárvezetőként, majd főigazgatóként is a múzeum feladatát a tudományos alapkutatások mind szélesebb körű végzésében jelölte meg: bibliográfiai füzetsorozatok, repertóriumok, kéziratkatalógusok, fotóikonográfiák születtek megbízásából. A ma már digitálisan rögzített adatokat az időben kockás füzetekbe, vagy cédulákra jegyzeteltük, ezeket rendszereztük. Az 1980-as években feltárt adathalmaz ma is nélkülözhetetlen támasza a kutatóknak (https://opac-adattar.pim.hu/hu ). A múzeum kapcsolati hálóját szélesítette, nyitott az emigráció felé, a határon túli magyar irodalom képviselői felé, s a német, orosz irodalmi muzeológiai fellegvárak vezetőivel is felvette a kapcsolatot, együttműködést, tanulmányutakat kezdeményezett. Az e kapcsolatok révén megszerzett hagyatékok, gyűjtemények (például a szamizdatkiadások, Ignotus Pál-, Cs. Szabó-hagyaték) a rendszerváltás utáni időszakban értékelődtek fel igazán. Vezetői stílusa szelíd volt és megengedő, támogató, lelkesítő, konfliktuskerülő.
1993-ban nyugdíjazták. Ezt előbb méltánytalannak érezte, majd egy új életforma indulásának lehetőségét találta meg a döntésben. Nagy erővel kapcsolt rá a már eddig is a nevéhez köthető Déry-kiadások számának gyarapításához. Déry Tibor hatalmas hagyatéka 1980-ban került a PIM-be. A gyűjtemény jó terepnek bizonyult Botka Ferenc számára, hiszen a több műfajban és stílusban alkotó író személyes életpályáján túl kapcsolati hálóját, családi életét is feltárhatta, műveit, hatalmas levelezését, fotóit, képeslapgyűjteményét publikálhatta. A valóságban is nyomába eredt Dérynek, elutazott Németországba, Itáliába, felkereste a legfőbb helyszíneket és levéltárakban kutatott. Az utazás másik fontos, jellemző hobbijává lett. Útjainak célt adva valamely hősét követte a külföldi helyszíneken hol feleségével, a kiváló bibliográfus, Lakatos Évával, hol unokája társaságban. Sajnos Arany János Toldi szerelmének valós és vélt itáliai helyszíneit képekkel, korabeli jegyzetekkel összevető munkája torzóban maradt.
Elmúlt már hatvan éves, amikor megtanult angolul, s nyugdíjasként a felsőoktatásban is szerepet vállalhatott: a Magyar Képzőművészeti Főiskola megbízott tanszékvezetőjeként dolgozott tovább. A Déry-archívumot évente egy-egy új kötettel gyarapította, legbüszkébb talán a jegyzeteivel gazdagon ellátott levelezéskötetekre volt. Sajnos maradt még elvégezetlen munka, többek között a „nagymonográfiát” sem sikerült befejeznie. Nyolcvanadik születésnapi ünnepén tíz évre szóló programot vázolt fel, legalább még hat-hét kötetet. Ebből már csak egy töredék valósulhatott meg, munkában fáradhatatlannak tűnő szervezetét betegségei legyűrték. Szerencsére arra még maradt ideje, hogy családja történetét kutassa, s a feldolgozott élményeket két kötetben megjelentesse (Emlék és emlékezés. Bp., Szerző, 1999).
Teljes életet élt. Emlékét irodalomtörténészek, muzeológusok, sok feljegyzés és a kis könyvtárat kitevő, Déry Tibor-életművét feldolgozó kötetei őrzik.
E. Csorba Csilla
