A kommunista sajtó Márai-képe (1945–1948)

Reichert Gábor

A kommunista sajtó Márai-képe (1945–1948)

 

Tarján Tamás emlékének

 

 

Alig három hét telik el a második világháború európai harcainak befejeződését követően, amikor a Magyar Kommunista Párt immár legálisan megjelenő napilapjában, a Szabad Népben megindul a sajtóhadjárat a „polgári”-nak bélyegzett művészet legkülönbözőbb irányzatai ellen. Horváth Márton Babits halotti maszkja című cikke az egyik legkorábbi olyan, komoly publicitást kapott sajtóbeli megnyilvánulás, amely híven példázza a kommunista kultúrpolitika távlati – bár a „népfrontpolitika” jegyében aztán ideiglenesen félretett –[1] elképzeléseit. Horváth az absztrakt képzőművészettől Molnár Ferenc színházán keresztül a „nyugati polgári demokrácia veteránjai”-ig lényegében mindent és mindenkit a „múlt kísértetei” közé sorol, amelyek és akik nem képesek a kor valódi művészeti igényeinek kiszolgálására. Ennek a szerinte provokatív módon a múltba révedő magatartásnak Babits Mihály válik a szimbolikus alakjává, az élők közül pedig Márai Sándor kapja az elsőszámú bűnbak szerepét. Horváth már ebben a cikkében szót ejt az íróról:

 

A polgári írók legöntudatosabbja, Márai Sándor már nyilatkozik. Ígéri, hogy kiszáll az elefántcsonttoronyból és megírja az Egy polgár vallomásainak harmadik kötetét. Hibátlan mondatokat mond a Dunába zuhant hidakról és az Alagút halottairól, akiknek ég felé mered a szemük. Szavai és mondatai szépek, mint a zöld és aranyló legyek, amelyek rászállnak a hullákra.[2]

 

Ez a néhány mondat lényegében magában foglalja a kommunista kultúrpolitika 1945 és 1948 közötti Márai-ellenes sajtókampányának központi motívumait. Az „elefántcsonttorony” mint az író arisztokratizmusának és a néppel szembeni megvetésének bizonyítéka például már itt megjelenik, ahogy a „polgári író” kifejezés dehonesztáló értelmű használata is. (Márai egyébként nagyon pontosan ír erről 1945-ös naplójában: „»Polgár« – mondják, diadalmasan, mint egy vérvádat, mintha ezt mondanák: »Rablógyilkos.« Egyebet nem is tudnak mondani; de forradalomban egy vádirat anyagának ez is elég.”[3]) Ugyancsak jellemző az esztétikai szépség, a „hibátlan mondatok” megalkotásának bűnös cselekedetként való felemlegetése – persze ez nemcsak Máraival szemben alkalmazott eljárása a korabeli kommunista kritikusoknak. A háború áldozataival szembeni teljes érzéketlenség motívuma azonban – mint látni fogjuk – specifikusan Márai-ellenes vád lesz a koalíciós időszak kommunista pártsajtójában.

Érdemes utánajárni, milyen „nyilatkozat” és miféle „hibátlan mondatok” háborítják fel Horváthot, amelyekre cikkében hivatkozik. Az 1945 májusában újrainduló Magyar Nemzet május 13-i száma riportot közöl Márai Sándorról, amelyben az író a művészi szerepvállalás szükségességéről és mikéntjéről, ezzel összefüggésben pedig az Egy polgár vallomásai lehetséges folytatásáról is nyilatkozik:

 

A l'art pour l'art irodalom ma nem lehet program, az írónak részt kell vennie a nemzet vajúdásában, hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a nemzet tisztán lássa helyzetét, a követelményeket, amelyeket az új idők támasztanak vele szemben, és a belső erőket, amelyekkel ezeknek a követelményeknek megfelelhet. Első feladatunk bizonyára analitikus jellegű. Meg kell mutatnunk a magyar társadalom minden rétegének, milyen hibákat követtünk el a múltban, és ezzel meg kell indítanunk az annyira szükséges belső revíziós folyamatot.[4]

 

Márai itt megfogalmazott célkitűzése nem sokban tér el attól, amit Horváth Márton is elvárna az „új idők” irodalmától: a megváltozott kornak való megfelelés, az elkövetett hibák felülvizsgálata, a „l’art pour l’art irodalom” elutasítása. Kezdettől nyilvánvaló tehát a Márai-ellenes állítások koncepciós jellege: az író nyilatkozata és elgondolása saját hivatásáról láthatóan nem sokat számít a neki szánt szerephez képest. Ez még feltűnőbbé válik, ha a kultúrpolitikus által említett „Dunába zuhant hidakról és az Alagút halottairól” szóló „hibátlan mondatok” nyomába eredünk. Ezek a Magyar Nemzet május 20-i számában közölt – ugyanebben az évben a Verses Könyvbe is felvett – négy rövid Márai-vers első két darabjában lelhetők fel:

 

Egy

 

Ez volt a híd. Itt mentél teleholdkor.

– Félúton a konflis lefékezett –

Clark Ádám építette s a reformkor.

Sirályok lengtek ívei felett

A korláton sok öngyilkos hajolt át

Vízben hever most öngyilkos, s a korlát

Az Alagúton hűs szél szalad át

Tapogatja a halottak haját.

 

Kettő

 

Vigyázz, itt vérbe lépsz, ez itt a sáros

Bástya, a hullák még az égre néznek

A melyből füstjel üzen fel az égnek

[…]

 

Azon persze nem érdemes meglepődnünk, hogy Horváth nem elégedett a fenti passzusokkal, azon viszont annál inkább, hogy látszólag nem vesz tudomást az ugyanitt közölt negyedik versről, amely mintegy utólagos magyarázatot ad az előző darabok naturalisztikus városleírására, és amely – persze egy kevésbé elutasító közeg számára – akár harcos írói hitvallásként is értelmezhető lenne:

 

Négy

 

Ne csittulj, szív! Ne feledj! A bocsánat

Híg levében ne oldjad föl e vádat

Ne tűrd, hogy langy közöny és nyomorúság

A kénsavat szenteltvízzé hígítsák

Égj, mint olajtorony, őrült, szökellő

Láng, melyet nem olthat el sunyi szellő

Pattogj, szikrázz, maradj izzó parázs:

Nem-engesztelt, forró, vad jeladás.[5]

 

Márai bűnbak-szerepe már ekkor eldöntött tény, amin a legkevésbé sem változtathat, hogy nyilatkozatával és verseivel éppen az ellenkezőjét sugallja mindannak, amit Horváth cikke ezeknek az írásoknak tulajdonít. Ugyanebben az évben újabb Horváth Márton-cikk foglalkozik Máraival: az 1943/1944-es naplóról szóló kritika a Szabad Nép 1945. december 2-i számában olvasható. Itt már az elefántcsonttoronyba vonulás és az áldozatok iránti szolidaritás hiánya képezik az érvelés alapját, ehhez pedig jó apropót ad az időszak, amelyben a Márai-szöveg keletkezett:

 

Márai új könyvének témája éppen 1943 és 1944: ezeréves történelmünk két legsötétebb éve. Ezeken a heteken és hónapokon mutatja meg, hogy méltó tud lenni – önmagához. Utazások emlékét és szépségét, a könyvek csendjét állítja maga és a világ közé, amely végpusztulással fenyegette a nemzetet. Legalább ebben akar Goethéhez hasonlítani, aki a medencében cikázó halak piros pikkelyében gyönyörködött, miközben a francia forradalom csatazaja odahallatszott Verdun felől.[6]

 

Megvan tehát a sorvezető: az elkövetkező időszak Máraival foglalkozó írásai az elefántcsonttoronyba zárkózó, sznob értelmiségi képét festik le a kommunista lapok olvasóinak. Márai naplói – amelyek újabb bejegyzéseit a Magyar Nemzet rendszeresen közli 1945 és 1947 között – pedig állandó támadófelületet biztosítanak ehhez a bírálók számára, akik jellemzően a horváthi gondolatmenetet variálják írásaikban.[7] Ennek szemléletes képi ábrázolását adja Hauswirth Magda a Pesti Izé című vicclapban, amelyben két, egymástól független naplóbeli idézet kap közös illusztrációt:[8]

 

 

 

A karikatúra élét egy nyilvánvalóan manipulatív (egyébként jelzett, hiszen az idézetek oldalszámai fel vannak tüntetve) eljárás, az eltérő témájú bejegyzések azonos kompozícióban való megjelenítése adja. A karikatúra pontosan tükrözi azt a törekvést, amely nem annyira Márai művészi, mint inkább emberi hitelének megkérdőjelezését célozza. Erre is találunk példát már Horváth kritikájában:

 

ha ismerjük 1943-ból a Mesternek azokat az írásait, amelyeket nem íróasztala rejtekfiókja számára, hanem a Pesti Hírlap százezres példányaiba írt, akkor mind a távolságtartás, mind az írói előkelőség kevésbé meggyőzővé válik. Vigyázzunk, hogy minden golyó az ellenség szívébe találjon! – így üvöltött egy vasárnapi Pesti Hírlap cikkében, hogy a Magyarság is megirigyelhette volna.[9]

 

Az idézet pontatlan, és – ahogy a Márai-cikket felkutató Nyerges András egy írásában rámutat – az 1943-as datálás sem állja meg a helyét, hiszen a citált mondat egy évvel korábban, 1942-ben jelent meg.[10] Horváth figyelmen kívül hagyja a szöveg kontextusát is: Márai Az eltévedt golyó című jegyzete egy rákospalotai elmebeteg lövöldöző esete kapcsán íródott, akit ugyan ártalmatlanítottak a kiérkező hatóságok, de a tűzharc során egy eltévedt golyó az egyik próbarendőrrel is végzett. Nem a háború adja tehát a cikk kiindulópontját, Horváth azonban nem csúsztat azt illetően, hogy Márai gondolatmenete – meglehetősen erőszakolt és szerencsétlen módon – a cikk végén irányt vált, és a szerző a veszélyben lévő nemzet nevében biztat a harcban való helytállásra. A szöveget záró, inkriminált mondat valójában így hangzik: „Legyen az katonai, gazdasági vagy szellemi muníció: a fegyver ez időkben egyetlen célpontra célozhat csak, a közös ellenség szívébe.”[11] Horváth tehát fogást találhatna Márain, a későbbiekben mégsem az író 1944. március 19. előtti, valóban nem makulátlan Pesti Hírlap-beli publicisztikai ténykedése[12] határozza meg a róla sugallt képet. Sokkal nagyobb hangsúly esik passzivitására, a közéletből való önkéntes kivonulására a német megszállást követően. Rónai Mihály András például egy 1947-es, Márai nagy vitát kiváltó Eupalinos című írására[13] reagáló cikkében személyes emlékeit idézi fel ennek érzékeltetésére:

 

Eszembe jut az a szerkesztőségi este, amikor két ifjú kartársam búsan futott be a városból a hírhedt törvény ellen tiltakozó manifesztummal, melyre aláírásokat gyűjtöttek: Bartók aláírta, Kodály aláírta – Márai nem írta alá. Eszembe jut a keserves éjszaka, amikor a „századkörletben” egy költőtársammal arra gondoltunk, hogy szabadlábon lévő, koszorús írótársaink tán szót ejthetnének értünk, s amikor erre másnap kiszöktem a körletből s meglátogattam Márai Sándort. A koszorús írótárs megértően fogadott: megindító hangon ecsetelte, hogy illetékes helyen mennyire nincs foganatja a szavának, ellenben – mindenesetre – felajánlott némi pénzt. […]

Mindebből azonban – úgy gondolom – kiviláglik, hogy Márai Sándor fasisztának nem volt ugyan fasiszta (ettől már csak ízlése is megóvta, valamint az a pontos érzéke, mely a német megszálláskor a katharzisig is eljutni látszott, írói minőségében egy bátor gesztussal szinte osztentatíve némulván el): ám kiviláglik az is, hogy nem morális ihletű vezére, csupán megbízható íródeákja és hűséges kifejezője volt annak a polgári középosztálynak, melynek véréből szakadt és lelkéből lelkedzett.[14]

 

Az utolsó mondat rávilágít egy újabb, a korabeli cikkekben Máraival szemben gyakran felhozott vádra, mégpedig a „polgári középosztály” múltbeli bűneihez való asszisztálásra. Az író személyén keresztül valójában maga a „polgárság” fogalma, és a fogalomhoz társított kultúra, gondolkodásmód, életforma kerül a támadások kereszttüzébe. A Lukács György által megalapozott korabeli realizmusfogalom, a kollektív bűnösség elve és a polgársággal kapcsolatos propagandaszólamok sajátos összekapcsolását figyelhetjük itt meg: Márait, mint minden magyar alkotót, elsősorban az osztálykorlátai határozzák meg, így nem tehet mást, mint hogy osztályának „hűséges kifejezője” legyen. (Ez a „gúzsba kötöttség” – amely bizonyos tekintetben áldozatszerepbe is helyezi az írót – egyébként szintén gyakran előkerül a cikkekben: „Márai – most is Márai s ezen nincsen csodálni való” – írja Horváth Márton;[15] „Igen, az egész világon úr írt, s ezért éppen úgy nem hibáztathatjuk az írókat, mint ahogyan nem haragudhatunk a gombákra, hogy egy gombatenyésztő-telepről kikerülve gombákká lettek” – érvel Úr ír című cikkében Pálóczi Horváth György.[16]) A „polgári középosztály” hatalomból való diszkreditálása azonban a hivatalos kommunikáció szerint egyenértékű annak teljes megszűnésével, vagyis a Márai által megszólítani és „képviselni” kívánt osztály immár egyáltalán nem, vagy csak a múlt káros maradványaként létezik. Nagypál István ekképp foglalja mindezt össze az 1943/1944-es naplóról értekezve – azzal a kiegészítéssel, hogy szerinte polgárságról nemhogy a jelenben, de a múltban sem beszélhettünk:

 

[Márai] Egy nemlétező magyar társadalmi réteg, a művelt, hagyományőrző patrícius polgárság képviselőjeként lép fel; az általa kívánatosnak hitt patrícius életforma azonban legföllebb egyénekben vagy kicsiny csoportokban volt meg Magyarországon, s ezek is fokozatosan felszívódtak a középosztályba vagy az uralkodó osztályokba. Csupán Márai illúziójában volt tulajdonképpen eleven ez a társadalmi képlet; összetevő erőiből hiányzott a legfontosabb, ami egy társadalmi réteget osztállyá emel: az osztálytudat. Márai hosszú külföldi tartózkodása alatt teremtette meg a magyar nagypolgárság illúzióját, s visszatérve azt kellett megtapasztalnia, hogy ez a réteg nincsen meg, szerepe tehát nem is lehet.[17]

 

Horváth Márton A magyar demokrácia irodalmi életének mérlege című előadásában ugyancsak a polgárság kimúlásával – sőt, magyarországi létezésének kétségbe vonásával – indokolja Márai időszerűtlenségét:

 

Nagypolgárság a szó nyugati értelmében kevéssé volt Magyarországon s ma alig van, de irodalma, helyesebben írója akad. Márai nosztalgikus vágyódása a kulturált és nyugalmas polgári élet felé utópikus jellegű, s nem is a csökevényekben létező nagypolgárságnál talált visszhangot és támogatást, hanem azokban a kispolgári és értelmiségi rétegekben, amelyek épp oly utópikus és épp oly nosztalgikus vágyódással fordulnak a nyomorúságos álmaikban elképzelt Nyugat felé, mint Márai.[18]

 

A „régi világ” felszámolásából tehát szükségszerűen következik annak az alapnak a végleges megszűnte, amelyről Márai korábban megszólalhatott, és amelynek az „új világban” sem aktualitása, sem realitása nincs. A korabeli naplók bizonyos bejegyzései arról tanúskodnak, maga Márai is hasonlóképpen gondolkodott erről a kérdésről, vagyis a háború utáni időszak társadalmi átrendeződésében saját írói megszólalásának fedezet nélküliségére ismert rá:

 

Szerepem ideje lejárt Magyarországon, a műveltség, melynek egyik munkása voltam, leáldozott az osztállyal együtt, amelynek ideje lejárt, és amelyhez tartozom […] Könyveim belehullanak az idő lomtárába, életem munkája raktárba, talán a szemétdombra kerül… de megsértődni nem szabad, mert talán ezzel az áldozattal tartozom, hogy a magyar nép elinduljon egy úton, amely egy új műveltség felszabadulásához vezet. Mert más nem tudja felszabadítani ezt a népet, csak a műveltség. Az én osztályom sokat alkotott, de ezt – a magyar nép egészének a műveltség erejével való felszabadítását – osztályérdekből elmulasztotta. Ezért fizetni kell. Hát fizetek.[19]

 

Figyelemreméltó, hogy Márai itt lényegében elfogadja és maga is gyakorolja kritikusai osztályalapú érvelését. Annál is inkább lényeges momentumról van szó, mivel éppen ez a gondolkodásmódbeli hasonulás vezet el 1948-ra az emigráció szükségességének belátásáig. A naplóbejegyzéseken keresztül jól nyomon követhető az ezzel szembeni ellenállás fokozatos gyengülése.[20] A kommunista lapok kritikáit eleinte – ha egyáltalán említést tesz róluk – mintha maguktól értetődő, de esetleges támadásokként fogná fel, így nem igazán veszi magára őket, és nem is tántorítják el eredeti elhatározásától, az itthon maradástól.[21] A fent idézett gondolatmenethez akkor jut el, amikor felismeri és érvényesnek fogadja el az addig elszórtnak gondolt támadások mögött működő logikát. A felismerés több lépésben zajlik, ilyen pillanat például Lukács György 1948-as, Forum-beli kritikája,[22] amellyel kapcsolatban az alábbi naplóbejegyzés születik: „A kommunisták irodalmi pápája, egy Lukács György nevű, Moszkvából hazatért esztéta, folyóiratukban lefejez”.[23] Ennél is lényegesebb dátum azonban 1948. március 25-e, amikor elrendelik a száznál több főt foglalkoztató vállalatok, köztük a Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt., Márai kiadójának államosítását. A napló tanúsága szerint az államosítás jelenti számára a végső érvet az ország elhagyása mellett. Itt kell szót ejtenem a kommunista pártsajtónak a fennálló kiadói struktúrát támadó cikksorozatáról, amellyel a jelek szerint Keszi Imrét bízta meg a Szabad Nép szerkesztősége, és amelyben ugyancsak Márai számít az egyik fő hivatkozási pontnak. Ezekről a cikkekről, amelyek piacorientált szemléletük miatt ostorozzák a háború után (újra)indult, valóban piaci alapon működő kiadókat, összefoglalóan elmondható, hogy elsősorban népnevelési szempontokra hivatkozva igyekeznek előírni, mely művek szolgálják, és melyek gátolják az ország fejlődését. Az eddigiek fényében nem nehéz kitalálni, Márai melyik kategóriába kerül:

 

Hogy mi a szükséges könyv, ekörül aligha lehet vita. Művészi értékű, haladó szellemű, mély emberi tartalmú irodalmi alkotás, legyen a szerzője akár magyar, akár külföldi, akár klasszikus, akár modern. Hogy mi a kártékony könyv? Az is, amely a fent említett követelmények ellenkezőjét mutatja, bár talán még kártékonyabb az a könyv, amelyben a behízelgő, vonzó, látszólag művészi forma csapdája rejti maga mögött a szellemi ürességet, vagy éppen a reakciós tartalmat. Nevezzük meg elsősorban Márai Sándort? Társai is akadnak. Ezeknek a műveknek terjesztése körül finnyás és rosszhiszemű közönsége számára különösen a Révai kiadó tüntette ki magát eddig.[24]

 

A Révai kiadó mellett annak „finnyás és rosszhiszemű” közönségét is kárhoztató, Márai munkásságát pedig a „kártékony” irodalom kategóriájába soroló gondolatmenet nem sok kétséget hagy a továbbiakat illetően. A cikk nyilvánvalóan a kiadók államosítását előkészítő sajtókampányba illeszkedik, akárcsak Keszi két hónappal későbbi, Klasszikusok a pincében című írása, amely egyebek mellett azzal vádolja a Révai kiadót, hogy az pusztán alibiből adja ki Tolsztoj, Dosztojevszkij és Zola könyveit, hogy azokkal „fedezze” Márai, Török Sándor vagy Camus műveinek megjelentetését.[25] Kiadója megszűnésétől kezdve egyértelmű a helyzet Márai számára: független íróként nincs számára hely Magyarországon.

Márai Sándor 1945 és 1948 közötti megítélése a kommunista sajtóban jól példázza a propagandisztikus ellenségkép kidolgozásának – nem kizárólag a dolgozatban vizsgált időszakban alkalmazott – módszertanát. Véleményem szerint a fentiekben említett példák leginkább a rendszer pragmatizmusára mutatnak rá: a korabeli pártsajtó Márai-képének elsődleges célja hol az volt, hogy arcot társítson a „polgári középosztály” elvont fogalmához, hol pedig az, hogy elrettentő példaként szolgáljon a „polgári világ” intézményrendszerének – azon belül főként a megelőző korszak könyvkiadói struktúrájának – felszámolásához.