Délelőtt jött a hír, hajnalban – 2020. november 13-án – elhunyt Méray Tibor. Nehéz szavakba, mondatokba préselni a szanaszét csapongó, emlékekkel, érzelmekkel keveredő, áradó gondolatokat. Személyének jelentőségét életműve – cikkei, tanulmányai, kötetei, legendás szerkesztői munkássága – egyértelműen kirajzolja, a számos vele illetve munkásságával foglalkozó tanulmány, szócikk, jegyzetelt szövegkiadás és immár a nekrológírók emlékezései pedig tudatosítják. A Petőfi Irodalmi Múzeum Digitális Irodalmi Akadémiájának Méray Tibor oldalán teljességre törekvően találhatók szövegei, szövegek. Az akadémiának 1998-as alakulásától kezdve tagja volt.
A múzeumhoz és munkatársaihoz további szálakon is kötődött. A személyes, de még csak áttételes, levelező kapcsolatfelvétel, a bizalom épülése az intézmény 1980-as években kibontakozó emigrációkutatási programjával kezdődött, azon belül is a Nagy Csaba által szerkesztett A magyar emigráns irodalom lexikona című grandiózus munka adatgyűjtésével. 1956 novemberi emigrálását követően 1989 júniusában, Nagy Imre újratemetésére jött haza először, hogy mestere sírjánál a család felkérésére beszédet mondjon. Ugyanez év – a „visszafordulat éve” – végén, látván a politikai helyzet alakulását úgy döntött, hogy felfüggeszti az Irodalmi Újság megjelentetését, amit 1962 februárjától mindvégig szerkesztett. Az 1956 szellemét őrző és fenntartó, politikai és irodalmi lapét, mely híressé vált függetlenségéről, egyesítő képességéről – Nagy Csaba 1993-ban kelt tanulmánya szerint –, „fórumot adott mindazoknak, akik hitték, hogy Magyarország sorsát egykor majd nem a diktátorok érdekszövetsége, hanem népének szabad akarata formálja. E közös remény hozta össze a »kék fedél« alatt az egykori kommunistákat, szociáldemokratákat, parasztpártiakat és royalistákat, a polgári demokrácia híveit, a népieket és urbánusokat, hívőket és ateistákat, valamint mindazokat, akik e szekértáborok egyikéhez sem tartoztak. Kapuit a lap csak a jobb- és a baloldali szélsőségek előtt zárta be. Igényessége mellett éppen e sokszólamúság jelentette az Irodalmi Újság ama vonzerejét, mely a külső vagy belső emigrációba vonult írók, publicisták és társadalomtudósok százait toborozta munkatársai közé. Hasábjain megjelenni mindenkor rangot adott.”
Mindezeket azért érdemes feleleveníteni, hogy átérezhessük az adományozás rangját, annak a jelentőségét, hogy Méray Tibor a múzeum Kézirattárára bízta életművének jelentős részét, az Irodalmi Újság szerkesztőségi irattárát, benne több ezer levéllel, kézirattal, lapszám-tervezettel. 1992-ben került haza a gyűjtemény, melyet még pár évvel ezelőtt is ki-kiegészítgetett, hol előkerülő levelekkel, nyomtatványokkal, hol meg tárgyakkal, például a rue de Faubourg-Montmartre-on még hosszú ideig fenntartott szerkesztőség tárgyaival. A szállítás előkészítésekor magam is járhattam a pici, kéthelyiséges, puritán berendezésű, hátsó udvarra néző irodában, amit az ő történetmesélése világossá, színessé, hangulatossá és mozgalmassá varázsolt. Lelki szemeim előtt megelevenedtek a szerkesztőtársak, szerzők, nyomdászok és nyomdáik, felvázolódtak az időnkénti anyagi hányattatások és a nehézségek leküzdésére kifundált megoldások, a támogatók nagyvonalúsága és a Baráti Kör áldozatos szervező munkája. Jó volt vele lenni, őt hallgatni… Beszélgetéseink során gyakran szó esett arról, hogy a szerkesztés és ügyintézés során a szép tintaírással illetve írógéppel megírt tengersok levél maga is teljes életművet tesz ki. Habár ezek az írások csak a címzettek számára lehettek ismertek, tudom, hogy a lap teljesítménye kárpótlás volt az író, a publicista önfeláldozásáért. Az utolsó számban jóleső érzéssel szögezhette le: „Kevés olyan újság van a magyar történelemben, amelynek szerepe lehetett a nemzeti sors tényleges alakításában. Az Irodalmi Újság ilyen.”
Vérbeli szerkesztő és szervezőként volt figyelme az utóéletre is, arra, hogy ne elégedjünk meg az anyag átvételével, hazaszállításával. Az ő fáradhatatlanságának is köszönhető, hamarosan kiállítás szerveződött, konferencia és levelezéskötet született az Irodalmi Újság szélesebb, hazai megismertetésére. Ezt a célt szolgálta a lap reprint kiadása is az Akadémiai és Bethlen Kiadó gondozásában 1993-ban. Az eredeti mérethez képest kisebb formátumú, jól kezelhető kiadás Méray Tibor tulajdonát képező példányát ma a Kézirattár házikönyvtárában őrizzük, illetve inkább használjuk.
Pár éve már nem járt itthon…, hiánya most véglegessé vált…
Varga Katalin
kézirattáros emerita