SIMON ABIGÉL Emberek // Kábszit

emberek

Az ismeret, amire szaglással, látással,
hallással és érzékeléssel
az embert szert tehet,
talán annyi gyönyörűség,
ami elég az élet éléséhez.

De Uram teremtőm;
hiába itt van előttem az egész föld,
gyenge vagyok, fáradt, süket és vak.
Minden belső indíttatás,
menet közben elakad.

Sötétbe záródom,
apró szellőzőnyíláson az eget néha meglátom,
a fákat és a régi háztetőt.
Rabságban élek, még felesleges is az erő.

Nehéz vagyok, ólom doboz,
alig kapok levegőt az orrlyukamon.

Szűk ez a kis élet, irtózatosan kevés,
ki kell nyitnom a fedőt, de
nem mondta senki,
hogy embernek lenni
ennyire nehéz.

 

„Kábszit!”

Szinte lenyűgöznek a mindennapok, amikor úgy élem az életem,
hogy még magamnak is teher vagyok.

Izgalmas a szükség,
hogy nehezen vegyem a levegőt,
fantasztikus a mélység,
amiben szüntelen jelen a keserűség.

Néha elhiszem, hogy megmenekülök,
de még mindig hatalmas erejű önmagam vesz körül.

Ugyan miért futnék?

-mindenhova követ.

Ugyan hova menekülnék?

-Ő sem teljes nélkülem.

Szinte lenyűgöző, milyen ügyesen lehet így élni,
zaklatott alvás, állandó kimerültség körülményeivel.

Fantasztikus, hogy még van hitem,
csodálom önmagam,
amiért ilyen nagy dolgokra képes vagyok;
úgy élek minden pillanatban, hogy egyáltalán még én sem vagyok ott.