emberek
Az ismeret, amire szaglással, látással,
hallással és érzékeléssel
az embert szert tehet,
talán annyi gyönyörűség,
ami elég az élet éléséhez.
De Uram teremtőm;
hiába itt van előttem az egész föld,
gyenge vagyok, fáradt, süket és vak.
Minden belső indíttatás,
menet közben elakad.
Sötétbe záródom,
apró szellőzőnyíláson az eget néha meglátom,
a fákat és a régi háztetőt.
Rabságban élek, még felesleges is az erő.
Nehéz vagyok, ólom doboz,
alig kapok levegőt az orrlyukamon.
Szűk ez a kis élet, irtózatosan kevés,
ki kell nyitnom a fedőt, de
nem mondta senki,
hogy embernek lenni
ennyire nehéz.
„Kábszit!”
Szinte lenyűgöznek a mindennapok, amikor úgy élem az életem,
hogy még magamnak is teher vagyok.
Izgalmas a szükség,
hogy nehezen vegyem a levegőt,
fantasztikus a mélység,
amiben szüntelen jelen a keserűség.
Néha elhiszem, hogy megmenekülök,
de még mindig hatalmas erejű önmagam vesz körül.
Ugyan miért futnék?
-mindenhova követ.
Ugyan hova menekülnék?
-Ő sem teljes nélkülem.
Szinte lenyűgöző, milyen ügyesen lehet így élni,
zaklatott alvás, állandó kimerültség körülményeivel.
Fantasztikus, hogy még van hitem,
csodálom önmagam,
amiért ilyen nagy dolgokra képes vagyok;
úgy élek minden pillanatban, hogy egyáltalán még én sem vagyok ott.