Por és hamu
Részletek Baranyai László drámájából
Néhány évvel ezelőtt megjelent egy dráma Márai utolsó óráiról, mely szinte kínálja magát rádiójátékban való feldolgozásra. Az alábbiakban három rövid részletet közlünk a műből a szerző engedélyével. A teljes mű az Árgus 2005. 10. számában olvasható.
A történet szerint a felesége kórházi elhunytát végigasszisztáló idős író, Alex visszatér lakásába. Váratlan telefonhívást kap; negyven éve nem látott, nem hallott, nála húsz esztendővel fiatalabb írótársa és egykori barátja, László hívja Magyarországról. A darab fő-témája Alex esetleges hazatérése:
LÁSZLÓ: Tárgyként, mint egy csecsebecsét, úgy kezelted, közben nem vetted észre, hogy alany, akinek saját akarata, saját vágyai vannak! És nem titok, és nem rejtély volt a hűtlensége, ahogy minden művedben írod, mert csak erről bírsz beszélni, a megcsalatásról, a nagyszerű és nagyszabású férfi magába fojtott keservéről, akit álnokul becsapnak és kihasználnak… ha így volt, miért nem törted ránk az ajtót, mikor a másik szobában szeretkeztünk, miért nem, mikor még a sikoltozását is hallottad, kellett hallanod… a Kései találkozó-ban elmondod mindezt, pontosan! Hogy az asszonynak sem a főhős íróvesszeje, sem a hímvesszeje nem kell már!
ALEX: Azt még azelőtt írtam! Nem is ismertelek!
LÁSZLÓ: A sors nem vak véletlen! Az ember maga provokálja! Hadd idézzelek még egyszer… várjál… Kis szünet. Itt van! „A közhiedelemmel ellentétben az író – legyen akár a legvallásosabb – nem az Istennel, hanem az Ördöggel köt alkut. Igen, az Ördöggel, aki egyedülállóan izgalmas és kegyetlen történeteket mesél neki. Az író persze – azért író! – megírja ezeket, sikert arat velük – közben elfeledkezik az alku másik feléről: arról, hogy mindaz, amit megírt, előbb-utóbb vele fog megtörténni.”
ALEX: Visszatért hozzám!
LÁSZLÓ: Szánalomból tért vissza!
oooooooooooooooooo
ALEX: Mi várt rám volna, ha maradok? Nyomor, gyanakvás, talán börtön is. Egyértelmű volt számomra, hogy el kell hagynom a gonoszságnak és az ostobaságnak azt a pestistelepét, mert csak úgy őrizhetem meg magamat; tisztán, nyugodt szívvel távoztam, nem hagytam magam után be nem váltott ígéreteket…
LÁSZLÓ: Nem kell szabadkoznod emiatt… mint ahogy nekem sem kell, hogy én meg maradtam.
Lehet, hogy ez kiscserkészesen hangzik, de én valahogy, a magam számára is meglepő módon, kötelességemnek éreztem, hogy maradjak; óvjam, vigyázzam az országot, ne hagyjam, hogy a kommunisták teljesen tönkretegyék. S felelősséget is éreztem a nálamnál tehetetlenek, kiszolgáltatottak iránt.
Sokan, akik elmenekültek, elfutottak – most nem rád gondolok -, azt hitték, hogy máshol majd más lesz; nem vették észre, hogy önmaguk elől futottak, önmaga elől pedig nem futhat el az ember… hova is menekülhetnék összes gyengeségem, vágyam, érzelmem elől? Legfeljebb a halálba. Egy rendszer totális tagadása ostobaság, hiszen egyetlen rendszer, még a legelvetemültebb sem totálisan gonosz – egyszerűen meg kell keresni az elfogadhatósági pontokat, azokba kapaszkodni, azokból kiindulni… viszonyítás kérdése az egész. Az én hazám ugyanúgy a földgolyóbis, ahogy a tiéd – legfeljebb ahol éppen vagyok, felhősebb az ég.
ALEX: Így is felfogható… én a hazámat magamban őrzöm és ápolom, s nem jöttem volna el, le kellett volna mondanom erről az ideális hazáról. Nekem a haza az írás maga, és zsarnokságban képtelen lettem volna írni.
LÁSZLÓ: Publikálni – akarod mondani.
ALEX: A színész megélhet közönség nélkül? Nem, ugye. És mi az író? – tudod te is: elvetélt színész. Aki közönség nélkül, visszajelzés nélkül éppúgy elsorvad, meghal, mint egy igazi aktor. Persze, hogy a publikálásra gondoltam, ami akkor otthon lehetetlen lett volna – ma is az lenne a számomra.
LÁSZLÓ: És ha csak magadnak, illetve az utókornak írtál volna? Az íróasztalfiókodnak?
ALEX: Az író, aki az utókornak ír, az nem író. Az bármi: tudós, hivatalnok, fantaszta, elszánt amatőr, de nem író.
LÁSZLÓ: Hányan megtették pedig! Kivárás, türelem… ilyenről nem hallottál?
ALEX: Nekem az csak szerencsétlenkedés lett volna, igazi hamleti attitűd: toporogni tehetetlenül, egyik rossz döntést hozni a másik után… éppúgy elrontottam, tönkretettem, elpusztítottam volna mindent magam körül, mint ő. Miféle élet, miféle életmű lett volna az?
LÁSZLÓ: Nem kell magyaráznod. Bár Hamlet halála szentesítette a szerencsétlenkedését… általában minden halál szentesít minden szerencsétlenkedést…
oooooooooooooooooooooooo
LÁSZLÓ: Tartottak… valahogy tartottak tőled az emberek. Tudod te is – amolyan írófejedelem voltál, megközelíthetetlen várúr egy sziklaerődödben.
ALEX: Te viszont - olvasom, hallom - afféle vezérürünek számítasz, követnek, tolonganak utánad a fiatal titánok, a szavadat lesik...
LÁSZLÓ: Maguktól jönnek. Küldjem el őket? Tehetséges, éles eszű gyerekek… ha egyszer váltás lesz itt, ők állnak majd a barikádokon.
ALEX: Kipukkadt a régi, a piros luftballonjuk, most egy ugyanolyan üressel, csak más színűvel próbálkoznak. S olvasom, petíciókat írsz alá, tiltakozol, írsz a szamizdatjukba, te vagy a zászlójukon… nem érzed, hogy ez mennyire pitiáner, mennyire hamis? Miért adod le magad hozzájuk?
LÁSZLÓ: Miért lenne hamis? Bizonyos kihívások elől nem térhet ki az ember, ha válaszút elé kerül.
ALEX: Egy író ne kerüljön válaszút elé! Egy író menjen egyenesen a maga útján, az a dolga. A szamizdatokat a hatalom eltűri, sőt, kívánatosnak tartja – ezek a szelepek, amelyen a forrófejűek kiereszthetik a gőzt! Azt hiszik, hogy a hatalom ellen írnak – s közben éppen azt szolgálják! Te is… „fejjel a falnak!” Könnyű ott ilyet mondani, ahol nincsen fal, vagy ha van is, szétnyílik, ha nekirontasz!
LÁSZLÓ: Gyere haza előbb, nézd meg, írjál bele, azután beszélj! Kintről könnyű bekiabálni… arra a szép régi magyar mondásra biztosan emlékszel, mi jár a kibicnek…
