MAHLER LETÖLTVE
/Részletek a megjelenés előtt álló kötetből/
ALMA ÁLMA
„De a szerepeket jól ki kell osztani ebben az előadásban, mely lehet komédia és tragédia is…”
(Részlet Gustav Almához írott hosszú leveléből)
Hatalmas, nyálkás zöld kígyó.
Engem akar. Rám tekeredik. Belém-
furakszik, legbelülre nyomul.
A farkánál fogva húzom ki.
Nem enged. Csöngetek a szobalánynak,
megragadja a kígyó farkát.
Erősen húzza, de kicsúszik kezéből
az óriás hüllő rángatózó teste.
Belső szerveimmel tele
a fantom pofája. Üres vagyok,
mint egy hajó összetört váza.
Mielőtt bosszút álltam rajta,
boldoggá tettem Uramat.
HANGROBBANÁS
Az Adagietto már elviharzott, mikor
Gustav először kacsintott Almára.
A felütéssel véget is ért a játék,
összegyűrődtek a kártyalapok.
Madame Curie sem hitte volna,
felfedezése később keserű méz lesz,
a rádium szétmorzsolja a városokat,
s kő kövön nem marad a jóból, rosszból.
Katicabogár mászik az ujjbegyen,
hirtelen megrebbenti szárnyát,
hallani, közeledik a távoli hang,
majd vihar pusztít a tudatban.
JEGYZET
40 hete volt még hátra Gustavnak az életrajzából, mikor a halogatások után végül elvonszolta magát Freudhoz,
aki már izgatottan várta,
s pácienséhez hasonlóan szintén a saját pszichoanalízisének vizsgálati
foglya volt.
A végeredmény:
az orvos anya-komplexusának kivetítése a betegre.
Később Freud úgy emlékezett a villámanalízisre,
mint mély aknafúrásra egy rejtélyes építményen. Az omladozó falak között hangokat hallani,
a fenséges tónust hamar lecsapja a fricska:
Apa durván nekiesik a sánta anyának, közben úgy darál a szimfónia, akár a verkli:
Ach, du lieber Augustin!
A meleg augusztusi délutánban a zenétől óvakodó Freud türelmesen végighallgatta a módszereiben kételkedő Mahlert. A négy órás séta tiszta levegője segítette a gyónást.
Freud sikeresnek értékelte a találkozót. Nemsokára viszont az újságokból értesült páciense haláláról, akitől utólag 300 koronát kapott:
Köszönöm Uram,
hogy meglátogattam
önmagamat.
Feküdj te is pamlagomra
kedves olvasó,
képzeljünk el egy sétát. Én jegyzetelek,
a többit meg rád bízom.
LEMEZPATTOGÁS
Gusztáv elöregedett.
Arca, mint a kopott,
szürke öltönye.
Feje búbján
a kettőből
egy hajszál maradt.
Az is megőszült.
Esténként odacsoszog
a lemezjátszóhoz.
Alig talál a lyukba,
úgy rakja fel kedvenc bakelitjét,
majd visszahuppan foteljébe.
Rongyzsebkendőt szorongat,
taktusokra dülöngél:
visszaréved poros albumokba
préselt fiatalságába.
Milyen jó is volt
hősként feszíteni
a vidám kis karanténban,
biceg át a fáradt agyán
a sánta gondolat.
Könnybe lábad a szeme.
Mert egyedül van,
mondja,
és beteg.
Szörnyű, meghalni sem képes
egy rajzfilmfigura.
Csupán eltűnni,
lamentál magában.
Istenére gondol,
meghúzza a pálinkásüveget.
Hamiskásan utánozza
a német énekest.
Nem ismeri a nyelvet.
Lemezpattogás zavarja meg
a tételek közti csendet.
GUSTAV IS KACAGOTT
Mi ez a ricsaj,
csóválta kopaszodó fejét Tonyó,
a sörtől kába szomszédom.
Ugyanezzel a szimfóniával
zavarták szét
egy angol városka aluljárójából
a falfirkás bandát:
elriasztotta őket
a Feltámadás csörömpölő pokla.
Ahogy Debussy a darab
párizsi ősbemutatóján,
Tonyó sem bírta sokáig cérnával.
Gustav is kacagott Mahleren:
„Néha már azt hiszi az ember,
hogy pálinkamérésben
vagy istállóban van.”
ÁRADÁS
I.
Dokumentumfilm Csontváryról:
századelői fotók, reprodukciók,
fejlődő Budapest, rongyos ugar.
Egy fekete-fehér fotón Szeged
víz alá süllyedt, spórolt a város,
drágállta a Tisza-szabályozást.
A folyó haragja magába nyel-
te a sok szétkenődött történetet.
Sárga-foltos a túlélő maradék.
II.
Új zenével telítődik a vászon.
Fülbemászó kék csobogás,
gyűlik a jószág az itatónál,
áradnak a színek a képernyőn,
hatalmas tátrai sziklatömbök,
lassú vonósok a Cédrus árnyékában,
vörös forrásba merül a fehér,
a szomjas levegő fölissza
a zöldet, föloldódik a fúvósokkal.
Jajcéban jajveszékel a vízesés:
sárga-foltos a maradék vászon,
akár Mostar fölött az ég.
KOMMENTÁR
Csáth pontos kórképe Mahlerről:
„Türelmes volt a kegyetlenségig.” Mert a zene,
akár a megváltás –
ópium
az anyag fokozatos leépülésével szemben.
Ám torzul Csáthnál Gustav Budapestje:
a viszony,
mint a türelem a kegyetlenség tükrében,
nem pofonegyszerű,
hanem ambivalens:
Mahlernek ízlett is, meg nem is,
a pesti konyakmeggy. De akármerre inalt tovább,
a szokás hatalma osztotta a lapot. A zene volt az ól,
hol sánta kutyaként meghúzódhatott.
CSODÁS A RÉPA
1.
Gustav sánta jobb lába
verte a padlót a próbán;
kezében kalapács volt
a karmesteri pálca.
Makacs szíve végül
lerobbant a tempótól.
Öccse és lánya után:
letarolta őt is a kór.
2.
Fischer Iván répát rág
a Mahler-próbák alatt,
lefokozni a zenétől
felszikrázott feszültséget.
Hasmenésre csodás a répa,
oldja gyomrom izomgörcsét,
emészthetőbb tőle a moll,
akár a finálés roham.
RÍTUS
A teremben elhalt a zaj,
mikor belépett a karmester.
Mindenki feszülten figyelt:
bennszülöttek a tűz körül.
Felforrósodott a levegő:
letüdőztem az áramlást,
hangot lélegeztem ki magamból.
Hanggá égtünk egymás mellett.
Egy óráig tartott a rítus.
A tomboló vastaps alatt
megéreztem, mért szomorú
az állat a közösülés után.
SÚLYPONT
„A színész a szív atlétája.”
Artaud
A bécsi Musikverein
magas termében
a törpe énekes
kis kezével
egyensúlyozik a dobogón.
A hanghullámoktól
ide-oda dülöngél:
a levegőbe kapaszkodik.
Ám a nagy feje mozdulatlan,
akár egy szoboré.
Monstrum dalok dühöngenek:
üstdob, bőgő csapkod a mélyből,
fölöttük hegedű húz el klarinéttal.
A törpe énekes
tüdejéből
ömlik a hang,
arcán szenvedélyes,
vörös ritmus:
ráng a mellkas,
toppan a láb,
lüktet
a nyers anyagba zárt erő.
Az énekes szíve,
érzelmi súlypontjának
izomzata
átfinomult;
lélegzete az atlétáé.
Nehezen láttam oldalt a kakasülőn,
mint tyúkok az ólban,
mocorgott előttem
a közönség.
Velük együtt
görnyedtem:
a halláson túl
lássam a zene alakzatait.
Végül csukott szemmel
a levegőbe kapaszkodtam,
akár a tiszta hang az énekes
tüdejéből,
mely hosszú árnyat vet
a testgubó fölé.
MENNYEI ÉLET
Csontig hatolt
ruhámon át a kocsmafüst.
Egymás után sorakozott
az egy deci bor, rá a két szóda.
Dőlt belénk a klasszikus
hosszúlépés,
háttérből
a Sonic Youth szipus zaja.
Hirtelen megszakadt a hang-
kollázs,
fülemben ismerős dallam,
tisztán hallottam: vonósokkal
lopakodó pizzicatók,
majd bőgők és finom vokál –
mint jó borban a gyöngy,
fölfelé szállt a himmlische Leben,
a füstön át a magasba:
lebegni a csillárfényben.
DARÁZSFÉSZEK
A hegy csúcsán beton
emlékmű mered ki a földből.
Zászló a tetején,
körülötte díszkoszorúk.
Vaskorlátba kapasz-
kodva másztunk fel
a rozsdás lépcsőn.
A négy repedező
oszlop egyikében darázs-
fészek zsongott.
A szűk hasadékból
szárnyas sereg támadt elő.
A monumentum fölött
sötét zümmögéssé dagadt a raj.
FÖLDÚT
A kézikönyvből kibogarásztuk
a szuszogó fák nevét:
molyhos tölgy, kocsánytalan tölgy és csertölgy
családtörténete vett körül
a völgyben.
Egy fakopáncs szaporán
kopogtatta a fák törzsét.
Kukacvadász
ritmusa sokáig visszhangzott a fejemben,
diktálta a tempót,
fülemülék s pacsirták anarchikus
szólójával.
Szekvencia-morzsalék,
léptek neszével aláfestve.
Egy lejtőn szúrágta famaradványok
keresztezték az utat.
Roskadozó bálványok.
Szusszantunk egy magaslaton.
Alattunk a megtett út,
organikus burjánzás,
fölöttünk karfiolos felhőformák.
Kis fakeresztet ástak egy kő mellé,
név is állt ott,
de nem emlékszem rá.
Pillanatnyilag nem fontos.
Eszembe jutott egy túlélő
gondolata az önzésről.
Majd utánad léptem
a tisztás felé.
Aztán az erdőben
egy ideje eltűntek az útjelzések,
nem használt a térkép sem.
Körülöttünk senki,
nulla térerő.
Korgott az erdő.
Botot ragadtunk.
Több órányi kavargás után
megtaláltuk a földutat.
Mobiltelefonos segítséggel
Nyugat felé vettük az irányt.
Te nevettél föl először.
TÜKÖRDARAB
cisz-moll hatol a füljáratokba
lassan kimérten akár a ko-
porsó a föld táplálék-láncolatába
a fű kinő utána ahogyan fülszőr
serken a hang nyomán semmi esélye
estére megcsendül a moll kiszabadítja
a fülzsír alatt szunnyadó ciszt ki
harangozik nem hallom kővé meredten
ki néz a hang tükrébe a hangom
nem hallod ki sántikál mögötted
a hallójáratok zsíros útvesztőjében
ki harmonikázik egy velencei
gondolában gondolatban pereg a dob-
hártya átszakítja a vonó fullánkja
s mint a vér a behatolás nyomán
elered a hangod a hangom a boldog
míg be nem fogad és magába temet Alma
mater a boldog szóra elment
az áram bűzlik eszméletem halma
ki hal meg ma a hetvenedik oldalon
olvasom kint dörög szakad mi bent
a faházikóban a túra vég-
én öntudatlanul világít az állat
fekete gombszeme jelzi kész csendül
a moll a fülkagylóban fekete gyöngy
fekete cisz bújik elő világít
a befejezetlen lezárt darabban
ROVARDAL
S. R-nak
Ketten mentünk a Mézesen,
szerbül: át a Medenjačán,
a Tiszához közeli földúton,
majd be a parti erdőbe.
A kubikos gödrök körül
kivágott jegenyék hevertek.
A levegőben úszott a nyárfa-pehely:
mindent elborított a nyári hó,
átjárta orromat a híg takony.
Sört bontottunk a fatörzsön;
lábunk alatt sürgött-forgott
a létgyúró rovarsereg.
Egyszerre idegen és saját:
mocsaras, nyüzsgő anyaméh
nyílt tágra az érzékeink előtt –
tele lett a világ körülöttünk.
Majd lekonyultak a Napsugarak.
A távolban elhallgatott
a láncfűrész. Kiszivárgott,
s alvadni kezdett a sötét.