RENDSZERES BONCTAN
(Részletek)
„Bizonyosságra törekedni és elfogadni a bizonytalanságot: egyik mottója lehetne a mindenkori embernek. Kemény prés ez, mégis szorításából született minden igaz bölcsesség, ima, művészet. Amikor az ember csak bizonyosságra törekszik, a tények labirintusában nemcsak hogy eltéved, de végül, amit érzékel, se érzékeli már, valami olyasmi történik vele, ami a börtönnél, a puszta akadálynál is rosszabb: megfut előle a világ.”
Pilinszky János
AZ EGYIKET TŐLED
„Gondosmegfigyelésekigazolták, hogyazátlagoscsecsemőmindennehézségnélkülképesmegkülönböztetnianyjamellénekillatátmásnőkétől.”
ANYA, FÉLTÍZ
Most már nem számítanak az utolsó
fájdalomcsillapítók sem. Megolvadtak
a számban és olyan ízük lett, mint azoknak
az alumínium ételhordóknak.
Anyám vitte még az ebédet abban, amikor ez
divat volt, pontosabban ez jutott, meg az,
hogy közben kiderült, hogy rákot is okoz.
A város végét egy kihalt üveggyár jelzi,
a múltkor sétáltunk el arra,
van ott egy tó is.
Kacsákat etettél a maradék kifliből,
amit egy éjjelnappaliban
vettél, mert te hajnalban vagy a legéhesebb.
A nádasról meg anyám jutott eszembe,
hogy talán kilencévesen látta utoljára ezt
a tompa meghajlást, amikor az apját temették.
Neked meg olyan szagod volt,
mint a vizes nádleveleknek, mint a tó iszapos medrének.
És a tízemeletes bérházak szorításában mégis így volt ez szép.
Talán a boncasztalon fekvő testekben is maradt
egy maréknyi vizes nádlevél,
legalább a koponyaboltozatban,
amit körfűrésszel vágnak le.
Talán még a hátukon, a gerinc mentén.
A bőröd a csigolyáid mentén a legvékonyabb,
és feltehetően a legérzékenyebb is.
A múltkor még fel is sikoltottál,
amikor végighúztam a mutatóujjam.
Azóta ritkábban beszélünk.
Azóta attól félsz majd ezzel zsarolhatlak,
mintha mással nem, mintha csak ezzel tudnálak.
Mintha mindenki tisztába lenne azzal,
hogy olyan a szagod hajnalban, mint
a vizes nádleveleknek, mint egy tó súlyosabb aljának.
Anyámnak rövid haja volt, pöttyös ruhája,
piros lakcipője, így vitték el aznap délelőtt
az iskolába. Féltízkor halt meg az apja,
megállt a szíve. A vére megolvadt, és olyan íze lett,
mint azoknak az alumínium ételhordóknak.
ANYA, A JUDÁSFÁK
Anyám, magának varrattam a héten blúzt,
hogy ne csak a házban, a fészerig vezető
úton járkáljon, ne csak a kertet lássa
júdásfáival.
Anyám, az arca rozsdás, mint egy bérház
kilincse, keze hűvös, mint futó növények
árnyékában egy augusztusi délelőtt.
Ne gondoljon rám, az apjára se, akit harmincöt
éve temettek. Megállt a szíve. Tudja, ezért terem
minden évben egy újabb szőlőfürt a lugasban.
Ha gondolja anyám, imádkozom magával,
csak hagyja el ezt a fém ízű házat. Gondozza
júdásfáit a kertben, segítek önnek, csinálhatjuk
együtt. Csak higgye el, ezeket
a fákat nem azért, nem azért ültettük, hogy
majd egyszer maga az egyiken.
Anyám, magának varrattam a héten blúzt,
hogy hátára simuljon, mint apja keze tenyerébe,
hogy ne csak a házban, jöjjön, járjuk be a várost,
keressünk eldugott kis utcákat, ahol apák fociznak
fiukkal és anyák tanítják lányukat.
Vesse le régi köntösét, kifáradt már,
főzzön teát, kávét, mint régen, sminkelje ki magát.
Tudja, minden évben egyre jobb a bor, amit
a családi lugasban megtermett szőlőből préselünk
és júdásfáink mind kiszáradtak.
ANYA, A HENTESPULT
Mit mondhatnék a húsokat eladták.
A végtagjaimat a hentes darabolta
fel. A belső szerveimet meg kilóra
veszik meg. Becsomagolnak,
műanyag bevásárló kosárba tesznek.
De olyan erős a szorításom, az inak
feszülése az izmaimon, hogy nem
tudnak szétfőzni. Ez mind miattad,
anya.
Kivetted a részed a szorításból.
Nehéz volt az ölelésed, mint
a végtagjaim, mint a belső
szervek, amiket kilóra.
Emlékszem, csak velem,
amikor kellett, csak velem
foglalkoztál. Nem magaddal.
Ettől színes a vér, nem vörös,
nem fekete. Színes, mint
a kifestő készlet, amit te vettél egyszer.
Én meg szorítottam a kezed, úgy végig,
úgy végig a városon, mint egy nagyobb ütőér.
Utána, anya bele kellett törődnöm
a szorítás kevés. Hiába a nehéz ölelés,
kifestő készlet, nagyobb ütőér.
A húsokat eladják, a végtagokat
darabra, a belső szerveket meg kilóra.
De nem tudnak szétfőzni.
Visszahoznak. Visszatesznek a hentes
pultra, és megpróbálnak újra eladni.
Hogy talán majd egyszer jön valaki,
anya, aki képes kifőzni belőlem téged is,
és hiába, hogy nem vörös és nem fekete.
ANYA KERINGÉSE
Az anyatej fehér, mint a vízkő.
Igazából átlátszó is, mint szemedben
a csarnokvíz. Visszaüt. Mármint
tükröződik a fény.
És ez a fény én vagyok. Ez a visszavert
fény. A te csarnokvizedben látom,
ahogy a kezét emeli, integet, csókot
ad egy ember. Ez én vagyok.
Bennem meg anya is. Mert az ő tejéből
lettem, amikor még úgy kellett, mint most
a szorításod, mint a csarnokvíz a szemedben,
amiben visszaversz. Azt is tudom, hogy ez nem
kopik el, mint a vízkő, nem oldódik.
Ez megmarad. Itt van a kéz emelésében,
az integetésben, a csókban, itt van a véráramban.
Anya ott folyik. Anya ott folyik át a szíven,
egészen a csarnokvízig, amiben tükröződsz.
Anyával jóban vagytok, azt hiszem.
A csarnokvízben találkoztok.
De anya tudja, hogy ez most már rólunk szól.
Nem róla, ő csak kering ott a véráramban,
átfolyik, meg eljut, ahova kell.
De tudja, hogy neki ennyi maradt,
meg az, hogy felhívom néha.
De ezzel megelégszik. Mert tudja, hogy
nem kopik el, mint a vízkő, nem oldja fel semmi sem.
Visszaüt. Mint a fény, ami te vagy, ahogy megtörsz
a szememben és a csarnokvízben találkoztok.
RENDSZERES BONCTAN
„Nagyon helyes, hogy a tetemet már előkészítették a boncoláshoz. Örülök, hogy végre rend van a kórházban. Fogjunk hozzá, uraim.
A kórboncnok felemelte kését, lehúzta a leplet, ám ekkor legnagyobb csodálkozására a halott felült, és mutatóujját figyelmeztetően kinyújtva, így szólt:
- Pardon, a boncolás előtti illem előírja, hogy bemutatkozzam.”
A kórboncnok felemelte kését, lehúzta a leplet, ám ekkor legnagyobb csodálkozására a halott felült, és mutatóujját figyelmeztetően kinyújtva, így szólt:
- Pardon, a boncolás előtti illem előírja, hogy bemutatkozzam.”
Rejtő Jenő
(1)
Majd elmúlik ez is, ez a szűkszavú
hajnal. És lefotózlak, ahogy a konyhapulton
fekszel, elnézek rajtad lassan, nyugodtan.
Késsel kenem rád, ami hiányzik:
egy pince csont hidegét.
Porzik majd a melled, mint
egy megfúrt koponya.
Emiatt elhiszed, hogy mindig
együtt zárjuk a lábunk. Hogy mindig
együtt hallgatjuk ezt a fogvacogást.
Hogy mindig együtt érezzük szánkban
csészék mély melegét és elhiszed:
itt semmi különös.
Csak a szűkszavú hajnalok
maradnak meg a föld, meg az ég is,
meg a zászlók színei, meg ugyanaz
az ócska mondat: jó itt.
És csak lefotózni tudlak,
ahogy a konyhapulton fekszel.
Késsel kenem rád, ami hiányzik:
évtizedek csont hidegét.
És porzik majd a kezünk, ahogy
ugyanaz az utóíz a szánkban,
mint egy megfúrt koponya,
aminek így kell maradnia.
A SZÍVRŐL
A történet mindig a szívvel.
Mindig azzal ér véget, hogy négy,
mondom: négy üreg. Azzal ér véget
az összes történet, hogy a szív,
hogy ez a tied, az meg az enyém.
De mondom, hogy négy. Négy üreg,
amiben vér áramlik, és az soha,
az soha nem lesz a tied.
Hiába kapaszkodsz karomba,
tűnsz el hátra se nézve az utcán,
hiába görbül az ajkad, ha dicsérlek,
hiába húzom végig nyakadon az ujjaim,
és mind hiába a virágzó fák,
a friss pázsit szaga.
Ez feszes, tiszta hús. Idegen,
önműködő gépezet. Ehhez semmi
közöd és ezzel történet véget nem érhet.
*
Elképzelem, ahogy zokogva ébredsz,
tudod, hogy ez nem a szívről és, hogy soha.
A tisztást körbejárod, fájnak a fogaid.
A szádnak sós íze van.
Aztán belerúgsz a virágzó fákba,
hátranézel fél percenként, viszket a nyakad,
nem mosolyogsz és csak a hús,
csak a hús szagát érzed,
csak négy üreg lüktetését.
AHOGY A SZÁJÜREGEMHEZ
Ígérhettem volna. Elsősorban
magamnak. Aztán persze az
egészből neked is maradt volna
legalább egy félmondatnyi alázat.
Megígérhettem volna például,
hogy ha már túl nehéz az ágy,
felöltözök, míg alszol, és viszek
neked édeset, reggelit szemben
a pékségből.
De én jobban szeretek figyelni.
Figyelni, hogyan alakul, bomlik
le a másikban önmaga. Hogyan
változik a test, hogyan mozdul
nem törődve szabályaival.
*
A ráncaink is csak attól, csak
attól lesznek, hogy redőket
hasít a másik, mint pékek
hűvös lapáttal hajnalban a kenyéren.
*
De tudnom kellett volna, hogy
mért van a húsodnak olyan
íze, mint a megrágott kenyérbélnek.
Tudnom kellett volna, hogy
neked nem hinni, nem félmondatnyi
alázat, neked ígéret, ígéret, hogy igen
ezt érted, a nehéz ágyból egyenesen
az édesig, neked ez kell.
De érzem, ahogy a szájüregemhez
érsz, és elveszel a testben.
Lebomlasz, aztán elmozdítasz.
Véget vetsz minden figyelemnek
és redőket hasítasz, mint pékek
hűvös lapáttal hajnalban a kenyéren.
A FOGAKRÓL KEZDJÜNK EL
Itt persze mindig arról van szó,
hogy párosítani kell a testrészeket.
Először csonkolni a végtagokat,
majd tovább a belső szervekig.
A járulékos dolgokat: haj, bőr, szemek,
ki kell preparálni, hogy külön-külön
is mondjanak valamit rólad.
Így akár eljuthatok a lényegig is.
Mert legjobban a tenyér és a csukló
fázik, vagy talán a mellkas, nem is
tudom igazán. Biztos te is erre gondoltál,
amikor közölted, hogy fázol.
Én meg mondtam, hogy jó ez a hideg.
Megnyugtat, nem fáj tőle semmi.
Itt persze már többről van szó,
hogy mért, azt nem tudom,
Talán mert mindent ismerni
akarok belőled, a legapróbb
részletig.
Már nem elég itt preparálni.
Fázni kell, de addig,
hogy a fogakról kezdjünk el
beszélni, ahogy összerázkódnak.
(2)
A test üres hajó. Karcsú gálya.
Nincs iránya. Otthona van.
Tartályában vér folyik.
Motora pumpa. Négy üreg.
Lüktet, túllő, hirtelen megáll.
Fedélzetén, mint Európa
ott ring az idő. Készületlenül.
A hajótestben, mint a lapátok,
mint feszes férfikarok csapódnak
egymásnak sejtjei.
Lélegeznek. Dolgoznak.
*
Vitorlája aztán fennakad,
a jeges tengerbe kap.
A hajótörést kétszer éli meg.
Tengere feszület, kikötője
helyett otthona csak
pusztulása lehet.
EGY METSZÉS KÖRVONALAI
Az átépítéseket csak hideg fejjel,
a test kizárásával lehet kibírni.
Az, hogy a penge éle a bőr alá
metsz, mint hálónak csapódott
rovar, szebb az ősszel horizontra
fagyott napnál. És ezt az átalakítást,
tényleg csak hideg fejjel, mert ha így nem,
kimerülnek az utolsó tartalékok is.
A villamos síneket is valahogy így
építik át a körúton, pont annál
a metszéspontnál, amerre hozzád megyek.
Így kerülnöm kell, mintha el kéne fordulnom
egy vékonyabb vénánál.
Így futnak benned is végig egy ősz emlékképei,
amit próbáltál adott időben, a penge precíz
hasításával, mint egy vékonyabb véna mentén
kivágni magadból.
Végül sikerült befejezni az átépítéseket,
nem kell kerülnöm, kész az új sínszerkezet.
Azt hiszem, csak hideg fejjel lehetett ezt kibírni.
Neked meg kivettem a kezedből a szikét.
Aztán alaposan átmostam a pengéket is.
A CSONKOLÁS LASSÚSÁGA
A halgerincek közt otthon érzem magam.
Érdekelnek ezek az apró csigolyák.
A hajlatról meg te jutsz eszembe, a hátad.
Meg az ősz, ahogy a fák belehajlanak a télbe,
mint hajad a hátizmaidra. Ahogy a sárga szálak
belelógnak a barnába és az egész megtörik a gerincen,
úgy fénylik, mint ezek a pikkelyek itt.
Egy lassú csonkolás, ahogy törik az egész.
Olyan, mint a csigolyák darabolása, aprólékos,
célszerű. Olyan, mint egy pocsolya fénye.
*
Emlékszem, hívtalak, nem is tudom hányszor.
Hányszor mondtam ki a neved. Meg azt, hogy
ez a kéz vagy háromszáz éves, ez a tenyér,
ami az enyém, igen, ez háromszáz éves.
Akkor született, amikor te még gondolatban
sem. Olyan, mint egy öreg háló, a horgász nappalijában.
És ez a kéz téged akar, meg akarja számolni
hány darabból áll, hol vannak a hibák a gerinceden.
Aztán a hajszálakat, a sárgát meg a barnát is,
hogy az ősz veled legyen teljes.
*
Mert most újra itt van, eltelt vagy három,
nem háromszáz, csak három év.
És ez a kéz a halas standnál tapogatózik,
hogy találjon egy olyan meghajlást, mint a hátad.
De hiába, eltűntél, belefolytál egy nagyobb tengerbe,
aztán az óceánba, és ki tudja, melyik partoknál
csapdos az uszonyod.
*
Nagybátyám havi kétszer kint ül a folyónál.
Horgászik. Ma megkért segítsek neki preparálni.
Azt mondta ez a ponty a legnagyobb, és vagy
háromszáz éves. Megszámoltam az apró csigolyáit,
végighúztam rajta a tenyerem. Tényleg az.
Most ott lóg a falon, a nappaliban. Semmi trükk,
semmi csonkolás. Színtiszta fény. Mint egy pocsolya.
Sárga, meg barna is.
TÉL NÉLKÜLI
A hókotró gépek beletörnek
a csendbe. Elvágják a köldökzsinórt
tél és tavasz között.
A magzatból csecsemő lesz.
Az egysávosból kettő. Az anyaméh
meg üres üregként marad puha hús, és
hiába zuhog tovább, hiába erőlködik az ég.
Nincs többé csend, biztos nyugalom.
A lapát oldalra sodor, lehetőséget épít.
Mi meg csatakos testünk áttöröljük,
gégénket átjárja az első légvétel
és vagy hatvan évig nem beszélünk
a télről.
ÚTLEVÉLCSERE
„Nem abban van az üdvösség, ha ragaszkodunk a formákhoz, hanem abban, ha megszabadulunk tőlük.”
Borisz Leonyidovics Paszternak
(1)
Nem tudom, mit mondhatnék még.
Megnéztem a kék útleveled.
Neked még régi van. Szimpla.
Szimpla magyar. Le kéne
cserélned. A fotód is ócska már.
Mosolygsz. Pontosan úgy, mint
a múltkor, azt hiszem a felsőd
dicsértem. Te a bókon, én meg
azon, hogy mosolyogsz.
Azon, hogy az idegen szövetet
dicsérem nem téged.
Nem a húst, az inakat, rajtuk a bőröd.
Csak egy idegen szövetet. Pedig te a gépezet
vagy. Egy működő rendszer. Üregek összehúzódása
és elernyedése. A pulzálás.
Én ezt a szövetet akarom magamnak.
A bordáid közé akarok nyúlni,
be a tüdőkig, és érezni a lüktetést.
Aztán beljebb a szívcsúcsát, alatta
rekeszizmot, belső szerveket, májat,
gyomrot, ereket. Az üregek mélyét.
De te csak a felsőt tudod adni,
a sminket, testápoló fényes távolságát.
Ez a mosoly van az útleveleden
is, ez a felső, ez a ragaszkodás a földhöz,
a szimpla magyar.
Nem tudom, mit mondhatnék még,
én csak idegen szövet tudok lenni itt,
nem kék útlevél, szimpla magyar.
Te meg maradsz, olyan, mint azon a fotón,
büszke, büszke egy olyan felsőre,
aminek nincs is jelentősége, hiszen
a földet kiszárítja a nap, a felsőt
meg lemossa az eső.
P.J.
Emlékszel még?
Bár, hogy felednéd.
Jegyzetedbe nézel és idézed.
„Csak azt felednéd.”
De nem felejted.
Ahogy nem felejtem,
a ráncokat, az ősz rostokat
a fejről. A madarakat sem.
Csőrükben feszület.
Szárnyukon sebek.
Hogy felednéd. Marharépát evett.
Jegyzetedbe nézel. Hallgatsz.
Ujjaid közt széles cigaretta hamvad.
Van ilyen hallgatás.
A madarakban ez még szebb.
A beszéd idegen. Hangjuk felszakított sebek.
Emlékszel még?
A könny helyett. A könny helyett üres árok.
Csapatban szállnak alá.
Csőrükben feszület.
Jegyzetedbe nézel és idézed.
„Csak azt felednéd.”
De nem felejted. A villanydrótok
felgyújtják az egészet. A feszületek
lebomlanak. A sebek kinyílnak.
Te hallgatsz és ujjaim közt széles
cigaretta hamvad.
Emlékszel még?
Jegyzetedbe nézel és idézed.
„Csak azt felednéd”
De a ráncokat, az ősz rostokat
a fejről én hogy feledném?
J. L.B.
Az első hajót az óceán sodorta.
Az utolsót a félelem. Budapesten,
Bécsen át, ősi temetők fehérre,
kékre meszelt bejáratainál.
Utána Párizson, Madridon túl,
száműzve ükapák, mögöttük mi elmúlt,
előttük új nők, új anyák.
Reggel a Júliuson, aztán délután
egy másik hitben, Palermo kapuinál.
A ház előtt, amiből idő, vér, halál,
amiből nem lett ingyen a megbocsájtás.
Te holnap indulsz, és, hogy belőlem
így mi marad, hogy így belőlem
kihasad az utolsó remény is:
az első hajó az óceánon
és a ház, amiből múzeum lett
a calle Serranón.
(2)
Egy kétsávos sugárúton állsz.
Leméred az esélyeid. A test halhatatlan.
Ebben egészen biztos vagy.
Odamész a szerb fánkárus lányhoz.
Elképzeled, ahogy a méhe lebomlik,
aztán újjáépül. Emiatt a zsebedbe nyúlsz.
Kérsz kettőt. A másodikra meghívod.
A fémtálcában látod az arcod.
Két napos szakáll. Visszautasít.
A test halhatatlan. Gondolod.
Megkérdezed, hogy ha mégis, miután ő itt,
át a kétsávoson, egy zsákutcában, mondjuk.
A test halhatatlan. Ezt nem akarod elfelejteni.
Félóra múlva a nadrágszárad igazítod.
Ő cigit kér oroszul. Úgy még értesz.
Ezt még tudja a száj. Leöblíted sörrel.
Aztán egymásnak porlad két autó.
Mentők jönnek. A szájad még mozdul.
A test halhatatlan. Ezt az egyet nem
akarod elfelejteni.
De látod, ahogy cukor ragad a kezére.
Egy férfi kettőt kér. Az elsőt még elfogadod.
A másodikat már nem bírod elviselni.
A méhe lebomlik, újjáépül.
De a tisztaság kétsávos,
az egyik előre, a másik hátra tart.
ÚGYIS A BALZSAM
A hirdetéseket nem tudod
figyelembe venni.
A lehetőségeid így is végesek.
Utoljára mindenki a saját
testével lesz csak tisztában.
Felöltözöl. Elindulsz.
Az arcod elsápad.
A halállal nem
tudsz mit kezdeni.
Megiszol egy kávét. Apróval fizetsz.
A lehetőségeid végesek. Átnyúlsz a másik asztalhoz.
Beletúrsz egy gyerek hajába. A halállal így sem
tudsz mit kezdeni.
Aztán virágot veszel anyádnak.
Megkérdezik kinek lesz.
Egy nőnek, mondod.
Meztelenül mindenki szebb, eszedbe jut.
Eszedbe jut, és kétszer kérdezed
meg, hogy rögtön a vízbe kell e.
Ugyanazt mondják. Elég, ha már rohad.
Utoljára mindenki csak a saját testével, gondolod.
Aztán látod, hogy balzsamozás fél áron.
A lehetőségeid végesek.
Apróval fizetsz majd.
Vagy inkább majd fizetnek.
De a hirdetéseket nem tudod figyelembe venni.
Bezárod. Kétszer rányitsz.
Levetkőzöl. Nézed a testet.
A halál egyszerű hirdetés.
Utoljára úgyis a balzsam.
A bőröd megfeszül,
az arcod elsápad,
és a virágot a vízbe teszed,
elég, ha már rohad.
HÁBORÚ VAN
Fel kell, hogy ébredj.
Nincs harang, nincs háború.
Lámpához nyúlsz. Nem kéne.
De fel kell, hogy ébredj.
Száraz a száj. Kialudt.
Hogy kitől, nem tudod.
Lámpához nyúlsz, melletted úgy
sincs senki. Sötét van. Félelem.
A szekrényen a nevedet keresed.
Nincs tárca. Nincs irat. Nincsenek
tények. Itt hagyott. Ott hagyott.
Száraz a száj. Kialudt.
Nincs harang, nincs háború.
Játszani kéne, gondolod.
Valami egészen hétköznapit.
Felejteni, mondjuk.
De nincs tárca, nincs irat.
Nincsenek tények.
Aztán bárányokat számolsz.
Kortyot iszol. Napi adagot.
Féldecit. Csak álmodsz, eszedbe jut.
De nincs tárca, nincs irat.
Nincsenek tények.
A fényben festmények vannak.
Női arcok. Apák, dédapák.
Hétköznapi tájak.
Hazugság. Hogy kitől,
nem tudod.
Az ember kétszer téved.
Egyszer ébred. Egyszer álmodik.
Valami egészen hétköznapit.
Mondjuk, bárányokat számol,
bárányokat a félelemben.
Bárányokat a festményekben.
Nőket, apákat, dédapákat.
Lámpához nyúl, de nem ébred.
Nem tud. Nincs tárca, nincs irat.
Nincsenek tények.
Aztán háború van, és harang zúg az agyban.