Vincze Ferenc

Részletek a készülő elbeszélésciklusból

 

 

 

A ruszin hegyivadász különítmény dezertáló szakasza megfontoltan, de töretlen lendülettel tartott nyugat felé a hágón. A mokány hucul lovak könnyedén kaptattak felfelé a számukra már ismerős terepen. Terhük alig volt, csupán lovasuk.

   A zubbonyokról leszaggatott rangjelzések helyén még élénken tündökölt a kabát hajdani színe, nadrágjuk rálógott a bakancsra, csizmára. Szakadt lovasnépként léptettek a völgyek felé. Csapzott szakálluk mellüket verdeste, hajuk vállukig ért, csupán messziről nézhette bárki is őket katonának.

   Nagyapám olyan egy-másfél kilométernyi távolságból egy előreugró szikla mögül figyelte a járőröző szovjet hegyivadászokat. Lábát feltörte a fél számmal kisebb bakancs, a lábfejére tekert kapca vérrel és gennyel telve cuppogott minden egyes lépésnél, s egy ideje már levenni sem merte. Félt, nem tudja visszahúzni. Derekán szorosan megkötött katonaköpönyege kifakult, nedves volt a többnapos esőstől, ahogyan szemére húzott csákója is.

   A ködös alkonyatban reszketve nézett a sietősen vonuló szovjetek felé. Előbb egyik, majd másik kabátzsebébe túrt, végül végigtapogatta nadrágzsebeit is. Vágyakozó irigység villant a szemében.

   Azoknak volt lovuk. Igaz ugyan, hogy mindegyik alacsony volt, tömzsi és sáros, de kétségkívül lovak voltak. Tán valamiféle hegyilovak, gondolta nagyapám epekedve a szikla mögül. Fázósan megdörzsölte karját, majd óvatosan előrebicegett a következő fatörzsig. Annak takarásából állapította meg, hogy azoknak nemcsak lovuk van, de karabélyuk is. Nagyapámnak lova sosem volt, karabélya annál inkább, s ekkor erősen sajnálni kezdte, hogy ismétlőpuskáját ott hagyta az árokban, amikor egy alkalmas pillanatban meglépett a szakaszától. Miközben továbbsántikált az előtte lévő fáig, észrevette, hogy a hegyivadászok lelassítottak, és az erdő szélén megállították a lovaikat.

   A csoport élén haladó, talán legidősebb dezertáló szembefordította lovát a többiekkel. Kiválasztotta a két legfiatalabb katonát, s egyiküket beküldte az erdőbe, a másikat visszarendelte úgy száz méterrel a szakasz mögé. Majd az egyik kantárszáron vezetett málhás lóra mutatott. Egy tömzsi, ritkás szakállú férfi morgott valamit a felhajtott gallérjába, aztán lekászálódott lováról. Kantárszárát rátekerte egy kiálló faágra, s a nyereg mögé felkötött karabélya mellől elővett egy rongyokba bugyolált taglót.

   A kiválasztott lovat ketten tartották, egyik a kantárját fogta, egy másik dezertáló a nyakánál ölelte. A tömzsi, alacsony szökevény a jobb lába mellé tette a taglót, s néhány pillanatig az ébenfekete hucul mén sötét homlokát bámulta. A ló békés, csillogó szemekkel nézett, hol a tömzsire, hol a kantárját tartó férfire.

   Amikor nagyapám újra kinézett a fatörzs mögül, már csak a letaglózott tetemet zsigerelő katonákat látta. Vacsorához készülődnek, futott át nagyapám agyán, s annak ellenére, hogy irtózott az édeskés lóhústól, mégis összefutott a szájában a nyál a sült hús szagától.

 

Varga Károly tiszteletes már a szószékről, prédikáció közben kiszúrt magának. Amikor legelőször végignézett a vasárnap reggeli, meglehetősen gyér gyülekezeten, még az igehely felolvasása előtt rám szegezte tekintetét. Hiába ültem az utolsó előtti padsorba, annak is legszélére, közel a kijárathoz, a tiszteltes azonnal észrevett. Újra és újra visszatért hozzám, miközben kissé mogorván, ellentmondást nem tűrőn ostorozta az Isten házát hanyagoló elbitangolt híveket.

   A gyülekezet sűrűn bólogatott. Az első sorokban ülő kendős öregasszonyok szigorúan tekintgettek hátrafelé, s gyaníthatóan inkább azokat vették számba, akik helye üresen maradt azon a reggeli alkalmon. A presbiterek komoran bámulták a könyvtartót, és közben énekeskönyveiket szorongatták. Mindösszesen ketten voltak, még egymásra sem mertek nézni, szégyellték magukat a távollévők helyett is. A középső padokban néhány tisztességben megőszült családfő kihúzta magát, s büszkén állták az öregasszonyok vizslató tekintetét. Ők itt vannak, asszonyostul, gyerekestül, sőt, némelyik még anyósát is magával hozta. A hátrébb, körülöttem üldögélő agglegények kérges tenyerüket morzsolgatták, némelyikük óvatos pillantásokat vetett egy-egy magányosan, kihúzott derékkal imádkozó özvegyasszony felé.

- Imádkozzunk – szólt Varga tiszteletes, ekkor már inkább békülékeny hangon, belenyugodva a létszámba, a hívek gyarló pillantásaiba. Végül a kántor belekezdett az énekbe, s mialatt az öregasszonyok erősen hamisan, de annál nagyobb átéléssel zengték, hogy amit ma megtanultunk, meglátszódjék mirajtunk, a lelkipásztor végigsietett a padsorok között, s szélesre tárta a templom ajtaját. Az agglegények legnagyobb megelégedésére.

- Áldás, békesség! – szorította meg erősen a kezemet a kis köpcös Varga tiszteletes, aki ott a templomajtóban jóval kisebbnek és ártalmatlanabbnak tűnt, mint a gyülekezetet ostorozó prédikáció közben a szószéken.

- Áldás, békesség! – válaszoltam, s próbáltam volna továbblépni, de a tiszteletes nem engedte. Erősen tartott, s bal kezét vállamra tette.

- Fiam, várjál meg a kertkapuban – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, mégis inkább kérőn, mint parancsolón. Ez már inkább emlékeztetett a szószéki dörgedelmek pásztorára, mint a padsorok között vonuló, majd a templomajtóban parolázó lelkészre.

   A nyitott kertkapun kívül várakoztam. Először jobb, aztán bal kabátzsebemet is végigtapogattam, mígnem a farzsebemben megtaláltam a laposra ült csomag cigit. Jólesett a kaparó, meleg füst, ami szinte várakozón bodorodott hol kettőt, hol hármat a fejem fölött, míg aztán végre elindult felfelé, a torony felé.

   A délelőtti csendnek vége szakadt. Miközben a családapák, immár kevésbé büszkén, de hazafelé terelgették az asszonyt és az előrefutkorászó gyermekeket, az agglegények lassú, meg-megtorpanó léptekkel a templommal szemközti italkimérés felé vették az irányt. Kettős, hármas csoportokban ballagtak, látszólag céltalanul, mintha éppen csak arra vinne hazaútjuk. Az öregasszonyok eleinte még megrovó tekintettel követték a kocsma felé tartó embereket, de minthogy pillantásuk itt már kevésbé hatott, ráérős mondatokkal megtudakolták a legújabb híreket.

- Hazajöttél? – kérdezte a tiszteletes, s baráti kézmozdulattal a felszegi kocsma felé terelt, ami kicsit drágább, puccosabb volt, mint az alszegi, de mindenképpen kívül esett a templom előtt diskuráló vénasszonyok hatókörén.

- Kicsit – válaszoltam, és közben vissza-visszapillantottam a templom elé, mert hátam közepén éreztem a vizslató tekinteteket.

- Ne is törődj velük! – nézett rám Varga. – Asszonyok. Ráérnek.

   Rá, gondoltam, s ezért nem fogok soha ideköltözni, tettem hozzá azonnal magamban. Hiányzik a francnak, hogy állandóan turkáljanak az életében.

- Meddig maradsz? – kérdezte aztán a hosszú szótlanság után Varga Károly, miután Matild, az újabban csárdának nevezett kocsma idősödő, ámbár még mindig szemrevaló felszolgálója eléje tett egy pohár száraz vörösbort. Matild kérdőn rám nézett, s az egyik székre támaszkodott.

- Egy nagyfröccsöt, száraz fehérből.

- Csak félédes van – mondta, s elhúzta a száját.

- Akkor abból – mondtam beletörődve. A felszolgáló, mint akinek halaszthatatlan törölgetnivalója van, a szomszédos asztalhoz lépett, s alaposan, az asztal minden apró szegletét áttörölte.

- Két napig. Meghirdetem a házat. – fordultam végül a tiszteletes felé.

- Meg?

- Meg.

   Ez hír volt. A tiszteletes elgondolkozott, Matild pedig hirtelen, mint aki tökéletesen elégedett munkájával, visszaringatózott a kocsmapult mögé. Varga Károly rám nézett, mintha szólni akart volna, de végül belekortyolt a borába. Már nem akart lebeszélni. Egyszer, pár évvel ezelőtt megpróbált rábírni, hogy költözzek haza. Az nem sikerült. Feltételezte, ez sem fog.

- Azért kérdeznék valamit – böktem ki végül, miután félig kiittam a fröccsömet.

   Varga rám nézett.

- Elkezdtem kipakolni a házat. Van néhány bútor, azokat már kihordtam a csűrbe, eladom azokat is. Majd adok egy kulcsot a szomszédnak, Géza bácsinak, s ha érdeklődik valaki, kinyitja neki a csűrt. A padlásnak is nekiláttam. Az egyik szögre akasztott zsákban találtam egy katonai zubbonyt, benne egy noteszt.

   A tiszteltes szeme felcsillant.

- És mi volt benne?

- Feljegyzések. Azt hiszem, nagyapám feljegyzései a háborúról, a katonaságról.

 

A völgyből felfelé lengedező szellő a hágó irányába édeskés, kissé megperzselődött hús illatát vitte. Az erdőszéli bokrok között megrakott tűz fénye elnagyolt árnyékokat rajzolt a fákra, s a dezertálók guggolva vagy elheveredve szelték a félig átsütött hucul ló húsát. Dimitrij Herskovits, a ló levágását elrendelő szökevény egy kidőlt fán ücsörgött kigombolt zubbonnyal, s hosszú, kissé hajlított késével jókora darabokat hasított a húsból. Lassan, alaposan megrágta, majd lenyelte. Utána kulcsából vizet ivott. Közben a szanaszét heverő emberein jártatta a szemét. Nyugodt volt. Már három napja megszöktek, s olyan iramban haladtak a hágón, hogy a terepet nem ismerő üldözők nyomukba sem érhettek. Ha voltak egyáltalán üldözők. Ebben Herskovits erősen kételkedett. Ezt azonban semmi pénzért nem mondta volna el embereinek, mert elkényelmesedtek volna. Már így is észrevette, hogy mióta eljöttek, jelentősen csökkent a fegyelemre való hajlandóság. Most is úgy hevertek szerteszét, mint valami kényelmes tehéncsorda itatás után.

   Jól lakott. Kését megtörölte a lábszárán, majd visszadugta az övén lévő bőrtokba. Zubbonya belső zsebéből egy pakli, az utolsó apanázsból maradt cigarettát vett elő, kihúzott egy szálat, majd miután kicsit megmorzsolgatta a megszáradt dohányt, rágyújtott.

   Nagyapám nemcsak a hús megperzselődött illatát érezte, hanem a mindenre ránehezedő sötétségben a cigaretta felizzó végét is látta. Ekkor már nagyon utálta a szovjeteket. Egy kivágott fa tönkjén üldögélt, s továbbra is a kényelmesen zabáló katonákat figyelte. Nem baj, gondolta, ha jól laknak, jobban fognak aludni. Könnyebb lesz elkötni egy lovat.

Az idő múlásával, óvatosan, hason kúszva egyre közelebb merészkedett a tűzhöz. Már csak alig pár száz méter választotta el a szovjet hegyivadászoktól. A fű egyre nedvesebb lett, s az éjszaka hűvösen telepedett rá a hágóra. Nagyapám összehúzta magán a kabátját, de ez sem sokat segített. Már csupán száz méterre volt a katonáktól, s jól kivehetően hallotta, amint csöndesen beszélgetnek egymással. Ahogy duruzsoltak, nagyapám lassan elaludt. Mélyen, mintha teleette volna magát az édeskés lóhúsból, s rágyújtott volna egy keserű cigarettára.

Mind aludtak. A hágó csöndes volt, csak néha pattant fel alig hallható surrogással egy-egy szikra a kialvóban lévő tábortűzből.

Mikor nagyapám valahára megébredt, keleten, ott, ahol az egyik hegycsúcsot tudta, már kezdett lilára váltani a feketeség. Megijedt. Már csak az hiányzik, hogy rám virradjon, itt, a tisztás közepén, gondolta, s felidézve, merre látta elalvás előtt az őröket, kúszni kezdett a lovak felé.

Azok olyan csendben álldogáltak a tisztás széli bozótosban, hogy előbb érezte meg a szagukat, minthogy meglátta volna őket. Majd lassan, amint egyre jobban hozzászokott a szeme a sötétséghez, körvonalazódni kezdtek. Előbb egy, majd kettő, végül ott magasodott előtte mind a tíz ló. Egy-egy horkantást leszámítva, nem ügyeltek különösebben a fűben hasaló nagyapámra. S minthogy lova sosem volt, találomra választott egyet. Azt, amelyik a legszélén állt. Egy fajtájához képest magas hucul csődört.

Nagyapám óvatosan felemelkedett, majd eloldotta a kipányvázott lovat, s aprót rántva a kantáron megindította maga után az állatot. Pár lépés után megtorpant. Az egyik bokor mögött valami alaktalan dolog feketéllett. Nagyapám lélegzet visszafojtva meredt maga elé. Az alaktalan dolog nem mozdult. Nem lélegzett. Közelebb lépett. Ekkor ismerte fel. Valaki a bokorra terítette a zubbonyát.

Nagyapám előtt felrémlett a tegnap esti kép. A szanaszét heverő szovjetek, s a felszálló cigarettafüst. A csődört maga után húzva odalépett a bokorhoz, és átkutatta a zsebeit. Szinte felkiáltott örömében. Az egyik belső zsebben talált egy csomag megbontott cigarettát. Eltette, majd a lovat ismét megnógatva elindult lefele a hágóról. Arra, amerre a legközelebbi falut sejtette.

Dimitrij Herskovits egy fatörzs mögött guggolt, fegyverébe kapaszkodva fosott. Az éjszaka közepén arra riadt, hogy kegyetlenül csikar a hasa. Éppen csak ledobta zubbonyát egy bokorra, aztán pár méterrel odább kénytelen volt letolni a nadrágját, különben megtöltötte volna. Túl nyers volt a hús, gondolta magában, miközben a karabély csövébe kapaszkodva, kidülledt szemmel erőlködött.

Ekkor reccsent valami. Majd ismét. Herskovits felkapta a fejét, aztán megpillantotta a csődört, amint tőle pár méterre elhalad. Nem kötöttem meg volna? A következő pillanatban már tudta, biztosan megkötötte. A ló másik oldalán meglátott egy fejet, majd alig öt méterről figyelemmel kísérhette, amint nagyapám, életében először, megpróbál felkapaszkodni egy ló hátára.

Herskovits felrántotta a nadrágját, s a vállához kapta a karabélyt. Ezt már nagyapám is meghallotta, aki a gyanús hangoktól szinte megtáltosodva, feltornázta magát a lóra, s mivel nyerget elfelejtett lopni, a másik oldalán szinte le is csúszott. Dimitrij féltette a lovat, s azt sem akarta, hogy a dörrenésre felfigyeljenek üldözőik, viszont mikor szaros nadrágja meztelen testéhez ért, s érzete végigfolyni lábán a meleg szarlét, agyát elöntötte a düh. Háromszor egymás után az elügető feketeségbe lőtt.

 

Varga Károly tiszteletes már harmadszor lapozta át nagyapám noteszét. Egy-egy oldalnál eltöprengett, ujját lassan végighúzta a girbegurba sorokon, s néha belekortyolt a második pohár borba. Amint az első elfogyott, Matild máris az asztalra tette a következőt. Némely bejegyzés megragadta, ekkor hosszasan elmélkedett a munkatáborok szörnyűségeiről. Aztán egyszer csak rám nézett.

- Furcsa, hogy ilyen keveset írt a munkatáborról.

   Nem értettem.

- Tudod, egyfolytában erről beszélt az utolsó időkben. Annak idején, mikor idekerültem, még Sütő István, az elődöm is figyelmeztetett, hogy érdemes elbeszélgetni Samu bácsival. Jó történetei vannak, mondta Sütő. És igaza volt. Ha belekezdett, nagyapád nem tudta befejezni. A fogsággal kezdte és a szökéssel végezte…

- Azt hittem, hazaengedték…

- Dehogy engedték, megszökött. Három évig volt kényszermunkatáborban a szovjeteknél. Amikor a front elért minket, nagyapád dezertálni akart, de belefutott egy őrjáratba a hegyekben. Azok fogták el, s tőlük került valahová Szibériába. Mindig kérdeztem, hogy hová, de nem tudta megmondani. Csak arra emlékezett, hogy legalább tíz napig ment velük a vonat.

- Ezt ismerem, nagyanyám is, apám is mesélték, többször is.

   Varga tiszteletes részletesen ismerte a fogság történetét. A végelláthatatlan káposztaföldeket, a patkányhúsos töltött káposztát, és ahogyan mindezt előadta, emlékeztetet valahogy apámra és nagyanyámra. Hasonló gesztusok és hangsúlyok, valamikor nagyapámé lehettek, most már a tiszteletesé is.

   És a szökés. Apámék szerint hazaengedték három év után. Varga esküszik, hazaszökött. Szinte mindegy, csak éppen a sokat emlegetett sebesülés története hibádzik, azaz dehogy. Azt mindenki látta rajtam kívül. Varga is meg apámék is. Mindenkinek megmutatta. Büszke volt rá. Mászott ki a lövészárokból az egyik ködös hajnalon, és megtörtént. Megesik az ilyesmi a háborúban, mondta apám büszkén. Apám szerint elég sok minden megesik.

 Menekült az őrök elől, s már átjutott a drótkerítésen, mikor meglőtték. Hála Istennek, hogy csak háromszor találták el, állította Varga Károly, s tovább töprengett a notesz feljegyzésein. Kopaszodó fejét néha megvakarta, mint aki nem akar hinni a szemének.

Matild újabb poharakat tett az asztalra, s üreseket elvitte. Újra elmosogatta őket, aztán látványos unatkozásba kezdett. Olyan mélán bámult ki az utcára, mintha idebent senki sem lenne. Nagyapám szökése vagy nem szökése kevéssé érdekelte. A bor fogyott, s egy ilyen vasárnapi délelőtt ez sem volt kevés.

 

Nagyapám közel három hónapig lábadozott az egyik félreeső faluban a hegyek között. Miután lólopás közben meglőtték, három nap és három éjszaka ügetett a völgyek mentén, s eleinte elkerült minden települést. Hol egy bokor tövében, hol egy szénaboglya alatt húzta meg magát éjszakára, mígnem aztán annyira elviselhetetlenné vált a sebesülése, hogy nem tudott tovább lovagolni. Szinte már csak meghasalni tudta a lovat, s felszállni még felszállt valahogy, de a hosszas ügetéstől úgy megmerevedtek az izmai, hogy leszállni nem tudott. Csak úgy leesett, tompán puffant a földön, s eltelt gyakran öt-tíz perc is, míg annyira összeszedte magát, hogy el tudott vánszorogni a kinézett fekhelyéhez.

   Mikor a káposztaföldön dolgozó asszonyok először megpillantották a lóháton közeledő katonát, erősen megmarkolták a vasvillákat, s kicsit összébb húzódtak. Szokva voltak hozzá, hogy ha e vidéken lovasnépek közeledtek, akkor abból semmi jó nem sült ki számukra. A munka félbemaradt, s mint mikor az esztenán a juhok farkast éreznek, a fehérnépek lassan egy bogba tömörültek.

   Nagyapám életét másodszor az mentette meg, hogy mielőtt még a közelükbe ért volna, a sebláz olyannyira felfokozódott, hogy eszméletét elvesztve tehetetlen krumpliszsákként puffant a földre. Estében még látta, amint az ég helyett cserél a földdel, s a lassan feléje közeledő asszonyok kezében a vasvillát.

   Füstszagú kis szobában ébredt. Hasán feküdt egy sarokban leterített pokrócon. Óvatosan felnézett, s egy félmeztelen asszony formás hátát pillantotta meg. Az éppen egy tál fölé hajolva mosdott. Otromba szappan volt kezében, amivel jól bedörzsölte melleit, majd hónalját, végül kissé felhajtotta alsószoknyáját, s hosszasan sikálta lábaközét. Nagyapám nézte egy darabig, majd mikor az befejezni látszott a tisztálkodást, fejét szépen visszafúrta a pokrócra tett párnába.

Nem mozdult. Aztán lépések közeledtek. Az asszony felhajtotta a takarót, s nekilátott lecserélni nagyapám hátsófelén a kötést. A sebeket vízzel lemosta, majd egy kilyukadt vászonlepedő darabjaival újra bekötözte őket. Miközben az asszony átfordította a magatehetetlen testet, hogy a kötőnek használt lepedőcsíkokat jó szorosra tudja húzni, óvatosan arrébb tette nagyapám éledező férfiasságát. Mikor dolga végeztével visszahajtotta volna a takarót, a férfi felsóhajtott. Az asszony hátrahőkölt, s dermedten figyelte, amint az imént még magatehetetlennek tűnő férfi feléje fordítja tekintetét.

- Hogy hívnak? – kérdezte nagyapám, továbbra is hason fekve, s egyre csak az asszonyt vizslatta.

   Az nem válaszolt. Szeme összeszűkült, majd hirtelen felállt, s eltűnt egy ajtó mögött. A nyitva hagyott ajtó mögül zörgés, majd csörömpölés hallatszott be, s mikor visszajött, egy tányért tartott a kezében. Hideg hagymás káposzta volt benne, sok lével, kevés mócsinggal.

- Kenyér nélkül nem tudom megenni – mondta nagyapám, de az asszony mintha meg sem hallotta volna, a tányért a földre tette, s lábával nagyapám elé lökte az ételt. Még egy ideig figyelte a földön heverő férfit, aztán dolga után látott. 

   Nagyapám fejét oldalt tartva a káposztát nézegette. A darabolt káposzta láttán öklendeznie kellett, s elfordította a fejét. Hallotta, amint az asszony megrakja a tüzet. A feltehetőleg nedves fa sercegett, de aztán egyre hangosabb ropogással égni kezdett. Nagyapám visszafordította a fejét. A káposzta még mindig ott volt a takaró mellett, barnán, lucskosan, tele mócsinggal. Mire az asszony másodszor is megrakta a kályhát, nagyapám már felkönyökölve marokszámra tömte magába a kihűlt káposztát. Néha hányingere támadt a zsíros cafatoktól, éhsége viszont elnyomott minden egyéb ingert.

   Mikor végzett vele, az asszony odalépett hozzá, a tányért elvitte, majd felhajtotta a dunyhát a sarokban álló ágyon. Csönd volt. Halk neszezés hallatszott odaátról, s nagyapám kíváncsian várta a fejleményeket. Hosszú, zsákszerű hálóruhában jött vissza. Egyenesen odament a másik ajtóhoz, elreteszelte, s a falhoz támasztott fejszét az ágy fejéhez állította.

   Nagyapámra nézett, majd a fejszére, végül megint nagyapámra. Az belefúrta a fejét a párnába. Az asszony felmászott az ágyra, majd elfújta a feje fölött lógó petróleumlámpát. Sötét lett.

 

- Akkor eladod?

- El – válaszoltam.

   Varga tiszteletest mégsem hagyta nyugodni a döntésem.

- Így mentek el mind – mondta kicsit keserűen, s intett Matildnak, hozzon egy újabb pohár vörösbort. – A múlt hónapban három házat adtak el. S nem költözik helyükre senki. Nyaraló lesz belőlük.

- De mit csináljak itt egy házzal? – kérdeztem vissza, s tudtam, erre még ő sem tudja a választ.

- Egy házzal nem kell csinálni semmit. Az van. Addig van, míg el nem adod. Enni nem kér, de amíg a tiéd, addig te is ide tartozol. Utána már csak vendég leszel, ha egyáltalán még eljössz.

- Miért ne jönnék?

- Mert már nincs házad. Nincs miért jönni. Amíg van, addig dolog is van. Utána semmi. Utána már csak az emlék. Nagyapád is hazajött végül. Mert volt háza. Háza, és lett családja, elvette nagyanyádat, aztán gyerekei lettek, majd unokái… Ha nincs ház, asszonyt sem tudsz hozni, s akkor gyerek sem lesz…

- Egyetlen nő sem költözne ide velem, a két szép szememért… hogy a kert végébe járjon budira, olyan nő nincs – mondtam kicsit hangosabban, mire Matild sértődötten vágta le elénk az éppen kitöltött bort.

- Olyat kell választani – folytatta a tiszteletes rendíthetetlenül. – S ha van ház, meg van asszony, akkor Isten megsegít valahogy.

- Az meg – böktem oda kicsit gorombán, de a bort kortyoló Isten szolgája rá sem hederített, folytatta.

- Amíg van a ház, számolnak veled, ahogyan én is. Ha már nem lesz, csak távoli kedves rokon leszel, akiről majd néha megemlékeznek. Ezt akarod?

- Amíg van a ház, magam is számolok ezzel, mármint a lehetőséggel… Mindig ott lesz a lehetőség… S addig nincs tovább, addig mindig ez lesz az elszalasztott vagy kihagyott lehetőség. Ha sikerül eladni, akkor csak az emlékek maradnak, a történetek, nagyapám és a fogság, meg a szökés… Azt hiszem, ez is éppen elég. De ez legalább már nem lehetőség, hanem csak adottság, amit valahogy elcipel az ember.

- Tudod, néha nehezebb ezekkel a történetekkel, mint az élettel. Az élet történik, néha lassabban, máskor gyorsabban, jól-rosszul, de telik. Viszont bármit is csinálsz, a történeteid megmaradnak, azoktól, hiába is akarsz, nem tudsz szabadulni. Tehetsz úgy, mintha nem lennének, de még a legapróbb mozdulataidban is azok köszönnek vissza. S ha néha sikerül is megfeledkezned róluk, minduntalan visszatérnek, én már csak tudom. Ugyanaz a történet kísért egész életemben. És nem lehet letenni, nem lehet félreállni, nem tehetek úgy, mintha nem lenne. S addig jó, míg magad is a történet része vagy, hiszen utána már csak meséled őket. Sóvárogva, hogy alakítsd őket, hogy folytasd, amit valaki elkezdett.

 

Ahogy telt az idő, nagyapám egyre inkább megszokta a szobát, a falakon lógó képeket, esténként az ágy mellé helyezett baltát, az asszony kissé keserűbe hajló illatát. Már rég lekerült róla a sebkötés, akár odébb is állhatott volna, de valahogyan nem akart. Megszokta a faluvégi ház nyugalmát, az esténként sercegő tüzet. Kezdte otthonosan érezni magát.

   Az asszony nem küldte. Nem sokkal azután, miután utoljára cserélte le nagyapám hátsóján a kötést, egyik délután, már éppen sötétedett, a nő odalépett a kályha mellett álló ládához, s kivett belőle egy durva szövésű nadrágot és egy megkopott lajbit. Nagyapám felé nyújtotta, aki kissé furcsállotta ugyan a dolgot, de elvette a ruhákat. Miután felöltözködött, az asszony intett, kövesse.

   Hátramentek a fásszínhez, ahol nagyapám kezébe adta a baltát, majd a szín ajtaja mellett lévő ládára mutatott, s azon a nagyapám számára még mindig ismeretlen nyelven mondott valamit.

   A favágással kezdődött. Később reggelente már a kecskét is megfejte, majd apránként megtanulta, miként kell sajtot készíteni. Nagyapám lett a mindenes. Reggelente megfejt, felsöpört, vizet hozott a kútról, megette az ebédet, aztán ledőlt a sarokba helyezett pokrócra, és aludt egyet.      A délutáni elalvás előtt a láda fölé felakasztott képet bámulta. Az egyetlen kép volt a házban, az egyetlen dísz. Egy férfit és az asszonyt ábrázolta, valahol, egy környező város műtermében készülhetett, nem sokkal az egybekelésük után. A nő fehér, alul csipkés szoknyában ült egy széken, fejét kissé oldalra billentette, mintha fájna a nyaka. A fehér, néhány szürkében játszó mintával ékesített blúz szinte az álláig begombolva, arca rezdületlen. Szinte szoborként meredt maga elé. Mögötte állt a férfi, fején magas, szemernyős sapka, tetején egy hajtás, jobbra legombolva, elöl kis vágat, és a legombolás fölött sokszirmú fehér virág, mellette kis jelvény. Nagyapán nem tudta kivenni, mit is ábrázol, de ott volt. A katonai zubbony alatt kockás ing, kilátszott élesre vasalt gallérja, s a buggyos katonanadrág szárát viselője fegyelmezetten betűrte a lábbelibe. A bakancs sűrűn befűzve, a cipőfűző bedugva a szárba, a nadrág mellé, mint mikor díszszemlére készül az ember. A férfi az asszony vállára helyezte a kezét, s szigorú, a birtoklást sugalló tekintettel nézett nagyapámra. Néha egészen fenyegetővé vált. Ilyenkor nagyapám elfordította a fejét, s belefúrta a párnába.

Nem mérte az időt. Tudta, mire bealkonyodik, s felaprítja az éjszakára való tűzifát, addigra az asszony is hazaér. Begyújtott, s egy lábosban vizet tett a kályhára, s míg behordta a maradék fát, addig az asszony megmosdott. Kettő, talán három év is eltelhetett így, s nagyapámnak esze ágában sem volt odébbállni. Megszokott. Beszélni sokat nem kellett, veszekedés nem volt, s miután az egyik este az asszony már nem állította az ágya mellé a baltát, nagyapám egészen kibékült az élettel. Azóta még inkább kerülte a láda fölött lógó férfi fenyegető tekintetét. Legszívesebben levette, vagy a falnak fordította volna, de mivel az asszony nem tette, ő sem nyúlt hozzá. Amikor este elfújták a petróleumlámpát, amúgy is koromsötét lett, s nagyapám ilyenkor kissé kárörvendően gondolt a sötétségben vakoskodó katonára. Eleinte, aztán egészen megfeledkezett róla.

Nem sokkal azután, hogy a balta visszakerült eredeti helyére, az ajtó mögé, s immár ismét a fa- és tyúktolvajok elrettentéséül szolgált csupán, az asszony egyik délután már a favágás megkezdése előtt hazatért. Kendővel összefogott haja kibomlott, arca sápadt volt, mint aki halott embert látott. Elfutott a tuskókat hasogató nagyapám mellett, aki sehogy sem értette, mire fel a nagy sietség. Mire felocsúdott, az asszony egy vászonzsákba hajigálta nagyapám pokrócát, már három éve nem hordott katonakabátját, molyrágta nadrágját, s a tetejébe egy darab kenyeret tört, majd mindezt a házba lépő nagyapám kezébe nyomta.

Kint már sötétedett. S minthogy még a petróleumlámpát nem gyújtotta meg egyikük sem, alig látták egymást a félhomályban. Talán így volt a legegyszerűbb. Nagyapám tudta, mennie kell. Megesik az ilyesmi, gondolta, s minthogy hiába is mondott volna bármit, egyszerűen csak bólintott. Az asszonynak megrándult a szeme, s mintha egy könnycsepp gördült volna alá az arcán. Mintha, mert sötét volt már ekkor, s nagyapám nem látta. Ahogy már azt sem láthatta, miközben behúzta maga mögött a kertkaput, hogy kárörvendő mosolyra húzódott a láda fölött lógó férfi arca. Ekkor már sötétség borult a falura, csupán néhány ablakból szűrődött ki némi lámpafény. Nagyapám szeme aztán lassan megszokta a sötétséget, s kissé botorkáló, bár elég lendületes léptekkel hazafelé vette az irányt.

 

 

 

Nagyapám soha sem lépett be a pártba, így mondta, mikor még élt. Kissé kopaszodó fején megcsillant a lámpafény, szürkéskék szeme egészen belehomályosodott a mondatba. Nagyapám magas, szikár ember volt, aki sosem lett párttag, mert elvei voltak. A legszörnyűbb időkben is eljárt templomba, hitt a forradalomban, és természetesen Istenben. Tette ezt csendben és halkan, igaz emberként. S néha, árnyas erdőkben, széles kaszálókon, két csiperke között eltelt időben arra tanított, hogy a nemzetnek szüksége van hitre, forradalomra és Istenre. Így mondta, így volt.

   Aztán előkerült a dosszié. S minthogy nagyapám akkurátus ember volt, két helyről is. Ügyelt rá, hogy megmaradjon, nyoma legyen mindennek. Mert különben másképp alakult volna a legenda. Így meg ott volt a dosszié. Az egyik a szekrény aljában, a másik a hivatalban. Az eredeti és indigóval, a porosabbik. Mások úgy mondták, hogy ez a nyersanyag. És hogy lehet folytatni. Vagy lehet folytatni, mert van még nyersanyag. Még mindig van.

   Az indigó árulkodott, nemes egyszerűséggel jelezte, van eredeti. Amit csak később néztem meg, kiegészítésképp. Hogy tisztán lássak. Azóta minden tiszta, a történetek új értelmet nyertek. És nagyapám nincs már, hogy újabb értelemmel egészítse ki őket. Maradt az enyém. A helyzet meglehetősen bonyolult, minthogy a dossziék olvasásának hagyománya van. Ettől nem lehet eltekinteni. Mert kezemben a dosszié, megfakult, zöld mappák, rajta sorszámok, benne megsárgult lapok. Ahogy ez már lenni szokott. És most kellene elkezdenem félni, megijedni. Most kéne nem elhinni, amit látok. Az asztalra tenni, és lefogni remegő kezem. Töketlenkedni, álmodni, esetleg elájulni, vagy kiugrani az ablakon. Így, ebben a sorrendben. De már nem lehet. Mások már megtették. Elvették még azt a kis ijedséget is, ami ilyenkor felléphetett volna. A félelmet, hogy mi lesz, vagy mi nem lesz. A sorvezetőm okos, kiegyensúlyozott, élelmes, káromkodik. Tartja a távolságot. Ráadásul az enyém nem eredeti, hanem másolat. Ráadásul nem az apám, hanem a nagyapám, habár már semmin sem csodálkoznék.

   Viszonyultam.

   Kinyitottam az első fakózöld dossziét. Ismerős mozdulatok, ismerős tekintet, ismerős félelem, ismeretlen viszonyok. Kézírás és gépírás váltakozott. Eleinte kézzel, aztán géppel. Nagy változások nyomai. Kusza, kacskaringós kézírás, természetesen egyből felismertem, a folyamatban hiba nem volt. Figyeltem magam, mint valami állatot, ami az elejtett prédára veti magát. De nem vetettem magam sehová, inkább szimatoltam, nyalogattam az előttem heverő vadat, jellemző viselkedésminta, ahogy az ember a nagykönyvben olvasta. Az első oldalakból úgy tűnt, nagyapámat csak később szervezték be, jóval a változások után, mikor már a helyi lap megtűrt szerkesztője, újságírója volt. Megtűrt – a család használta a szót, büszkén, nyomatékosítva, kiemelve nagyapám áldatlan állapotát. Legközelebb elhagyom, mert a dosszié olvasása közben elvesztette jelentőségét.

   Az első pár oldal sűrítve adta vissza a nagy történetet, a legendát, melyre életünk épült. Ezzel kezdődött minden, állította hajdan nagyapám, s akkoriban szeme könnybe borult. Az elsőként lejegyzett eseményekhez még előszót is fűzött, tömör, megható bevezetőt, ki tudja, aki olvasta, talán elérzékenyült. Mert a jelen győzelmei a régiekre árnyékot vetnek, írta nagyapám cirádás betűkkel, s ebből az árnyékból hívtam elő régi hőseimet a jelen fényébe. S most szemüket dörzsölve ámulhatják, hogy mindaz, mi hajdan erős reménység volt és nagy-nagy bizakodás a párt előremutató szavában, valósággá lett, és az új valóságban a paraszt arca, lelkülete, gondolkodásmódja is más lett. Más, mert már nem az első – és sok derűs helyzetet teremtő – traktorok megjelenésének korszakát éljük, hanem a szocializmus építésének olyan korszakát, amikor a régi újdonságok megszokott jelenségekké váltak. Hazánk forradalmi változásaiban az én feljegyzésem is emlékké, elmúlt esztendők szerény kis emlékévé szerényedett; tenyérnyi ablakká, melynek üvegét az emlékezés jóleső szorongásával próbálom tisztábbra törülni. Sorvezetőm szerint tartani kellett a távolságot, hogy tisztára törülhessem a múltba látás homályos ablakát. Figyeltem magam, semmi félelem, ijedtség, csak szavak, hogy reménység, valóság, traktorok, szocializmus, korszak.

Átkozott időket éltünk, így indította nagyapám a történeteit, melyek, mint kiderült, a remény szerény esztendei voltak. És a mesék esténként mindig a gróffal kezdődtek, aki elsőként esett áldozatául a nagy, sokat kárhoztatott változásoknak, mert elvtársaink azzal kezdték, hogy szétosztották a grófi birtokot, suttogta nagyapám a szoba félhomályában. Csillogó szemmel képzeltem magam elé a hatalmas uradalmat, majd a helyi iskolában rendezett vitát, amit nagyapám a sarokban lapulva közvetített az utókor számára. Dél óta egyet vitatták a grófi birtok ügyét. Dudás már berekedt a sok kiabálástól, s még mindig látszott, hogy most aztán meg van oldva minden, újra meg újra felszólalt valaki. Hogy ez gyenge földet kapott, annak több járt volna, s hogy az igazságnak érvényesülni kell, mert azért gyűltek össze, nem az egymás szép szemiért. Kezdték elülről a számítást: a holdakat, a családtagokat, özvegyeket s hadirokkantakat. Dudásnak már zakatolta a feje, azt se tudta fiú-e vagy lány. Ez a Dudás volt a hangadó, fiam, ez hevítette a kedélyeket, agitált, és sokat sejtetőn kijelentette, hogy a gróf, az az áldott jó ember, a háború utolsó éveiben a somosi hegyen kivégeztette Kapa Marcit, annak az ágrólszakadt Ágnisnak a férjét, s hogy ezt, mármint a kivégzést, Kovács János, az uradalmi szolga látta. Aztán, folytatta nagyapám a félhomályban, Dudás, Muresán és Tógyer az egyik hajnalon meggyőzték azt a köpenyegforgató Jánost, hogy valljon a gróf ellen. Addig ültek ott nála, mígnem szerencsétlen megtört, s beutazott velük a városba, hogy tanúskodjon a kivégzésről. Aztán, folytatták a megsárgult lapokon nagyapám cirádás betűi, Dudás, Muresán és Tógyer kérlelő szavai hatottak Kovács János megtévelyedett lelkére, s az hallgatott a nép esdeklő szavára, reménység, valóság, traktorok, szocializmus, korszak, s a párt mindent elsöprő győzelmet aratott azon a hajnalon, mert keleten kitisztult az ég, fehér fényt hintett az emberek arcára, s a hajnali derengésbe hasító vonatfütty mint távoli figyelmeztetés szállott végig a fekete dombok felett.

   Távolság, elvtársak, távolság, súgta kiábrándítón a sorvezetőm, elhappolva előlem a düh motoszkáló lehetőségét. Figyeltem magam, lapozgatva közben a sárga lapok között, hol új, reménykeltő barázdák fordultak, megalapozva a korszerű tervgazdálkodás rögös útját. Új sorok, melyek újraírták életünk. Vagy csak nagyapámét? Távolság, távolság, súgta.

   Kissé remegő kézzel – mégsem lehet elvenni mindent – tettem az asztalra a dossziét, és felkapcsoltam a lámpát, majd nekiláttam. Nagyapám akkurátus ember volt, pontos, szép, kerek mondatokat írt, újságíró volt.

Is. Az is kihagyhatatlan elemmé vált.

És voltak jó mondatok, izgalmas bekezdések, érzékeny megfogalmazások. Élvezet volt olvasni a szöveget. Az első dosszié kézírással született. Azokkal a cirádás, kacskaringós betűkkel, amilyeneket még a háború előtt tanítottak. Az eredeti vizsgálata után egyértelműen látszott, hogy a szöveget fekete tintával írták, feltehetően töltőtollal. A tinta márkája megállapíthatatlan volt, de a maszatolás jól értelmezhető nyomokat hagyott. Egyenes sorok, később megtaláltam az egyik dosszié alján a kétrét hajtott sorvezetőt. Zöld ceruzával bevonalazott lap, szintén megsárgult, oldalán kisebb gyűrődések, de még használható állapotban. A fekete tintával írt szövegben néhol áthúzásokat fedeztem fel, egyszer kék, másszor zöld színnel. Keletkezési idejük meghatározhatatlan. Először a háborús szökésről szóló részben találtam javításokat. A hegyek között állóháború dúlt, és a sorkatonák idegei egymás után mondták fel a szolgálatot. Egyik a másik után ugrott fel, s rohant neki üvöltve az orosz vonalaknak, hogy aztán másodpercekkel később golyó általi halállal szabaduljanak meg remegő idegrendszerüktől. S a halált az adta, aki gyorsabb volt. Hol az oroszok, hol a bajtársak lőttek előbb, mert menekülni azt nem lehetett, a ruszkik meg hát nem tudhatták, mit akarnak ezek az üvöltöző szerencsétlenek. Lőttek. És ekkor szerencsém volt. Üvöltve rohantam neki a ködnek, bele a csöpögős szürkeségbe, és mire feleszméltek a társak, addigra már szinte odaát voltam. Szinte, mert azért még sikerült néhány jól irányzott lövéssel megrogyasztani futásom. És az oroszok nem lőttek, mert azt hitték, nekem már mindegy. És másnap a ruszkik áttörték a vonalainkat. Így írta nagyapám, pontosan, érzékletesen, ahogy egy újságírótól elvárható. Riport szagú a szöveg, mintha a terepre küldött tudósító beleélte volna magát a helyzetbe. És a javítások: a ruszkik két vonallal áthúzva, kék tintával javítva oroszokra. Így szóismétlés, de semleges megfogalmazás, pejoratív értelem kilőve. A társakat szintén áthúzta kék tintával, helyére a nemzetmentők összetett szó került, stilisztikailag és visszamenőleg ironikus felhanggal. A ruszkikat másodszor is oroszokra javította, végül a vonalainkat helyett vonalakat. Az indigós, először olvasott változaton a javítások színe ugye nem látszik, csak halványabb vagy sötétebb árnyalatok váltakoznak.

Jelentés jelentés hátán. Belém ivódott történetek, melyeket átmosott az indigó lilás színe, s nem maradt más, csak a semleges, érzéketlen szöveg. Ültem az asztalnál, előttem a dosszié, tárva-nyitva, kendőzetlenül.

Aztán a sokadik jelentés Grün Feriről, nagyapám zsidó barátjáról. Az elvtársról, akivel együtt nyaraltunk a tengerparton, akivel együtt ültük a télifa ünnepét, akivel együtt építették a pártkantint, a pártiskolát, az országot és a hazát. Akinek ott nőttem fel az udvarán, s feleségétől uzsonnára száraz, ropogós pászkát kaptam. Aki térdére ültetett, és úgy mesélt. Együtt meséltek nagyapámmal. Figyeltem az unokát, amint lassan elhomályosodott tekintete, keze remegni kezdett, de távolság, távolság elvtársam, súgta ismételten, már-már gúnyosan a sorvezetőm.

Gépírás, egyenletes, közel azonos hosszúságú, kiszámított és eltervezett sorokkal, érzékletes szöveg. Grün Ferenc, azonosítószáma 56433, a Bardufoss-i munkatáborból szökött meg 1944 telén. Szökés közben a német őrök többször utána lőttek, három golyó ütötte seb látszik az ülepén, saját szememmel láttam, szövegezte nagyapám gépírással.

Javítás nincs, tiszta szöveg. Az indigó lila színével összemosta, megfogta a tiszta és világos a múltat.

 Majd később hosszabb elemzés Grün elvtárs viselkedéséről, hűségéről, félrelépéseiről. Hogyan öltözött, hogyan evett és ivott, hogyan mozdult, hogyan szólította feleségét, hogyan készítették a pászkát, hogyan vélekedett a pártról, nemzetről, hazáról. Mert Grün Feri szerette a zöld színt, ilyen volt kalapja, zakója, nadrágja. Zakóját apró minták, barna négyzetek díszítették. A másik zakója barna, rajta zöld négyzetek. Mert szeretett inni, sokat inni, és ezt felesége nem nézte jó szemmel. Ezért csak nagyapámmal ivott, és mikor ivott, szidta a pártot, nemzetet, hazát. Dögöljenek meg mind, mondta Grün Feri, és így írta le nagyapám is. Egyszer talán magam is hallottam, amint ezt üvölti a másik szobában. És Grün Feri szerette a nőket, a nagy kerekded melleket, a hatalmas rücskös bimbókat, de az aprókat sem vetette meg, a hegyeseket, az ágaskodókat. Mert Grün Feri imádott dugni, sokat és rendületlenül. És nemcsak a feleségét. És nagyapám pontosan fogalmazott, részletesen szemléltette a környezetet, a bevetetlen ágyat, a kielégített szeméremtest elkenődött illatát. Pontos, részletes mondatok, nagyapám nem félt a testiségtől, tökéletesen fogalmazott bekezdésekben adta vissza Grün Feri pásztoróráinak kéjes hangulatát. Szenvtelen hangnem, már-már irigylésre méltó leírások, szinonimák tömkelege: és Grün Feri dugott, kefélt, kufircolt, gyakott, baszott, hágott, írta nagyapám precízen, mindig a megfelelő szót használva, hogy hűen adja vissza a bemutatott eseményt, helyzetet.

És szökés közben, mesélte később Grün Feri, írta néhány lappal odébb nagyapám, belebotlottam abba a ruszin lányba. Az utolsó hágók egyike előtt már csak kóvályogtam az éhségtől, mikor az út menti árokba zuhantam. Egy pincében ébredtem, a félhomályban egy fiatal lány állt felettem. Borogatást tett fejemre, s nyakig betakart a dunyhával. Még sötétben is kivehetők voltak alma alakú mellei. Meg akartam érinteni, de kezeim erőtlenül hevertek mellettem, nem engedelmeskedtek. Több napig feküdhetem az elsötétített szobában, s a lány naponta kétszer is benézett hozzám. Ételt hozott, néha forró tyúkhúslevest, máskor kenyeret. Magára. Még ma is érzem az illatát, és ezt a mondatot nagyapám az eredetiben kék tintával áthúzta, kétszer, majd újra nekifutott, még ma is érzem a szagát, így erősebb, áthatóbb, jobban kiemelte a lényeget, éreztette, nem volt itt semmilyen falusi romantika, Grün Feri még hazafelé, menekültében is baszott egy jót az egyik út széli faluban.

Aztán a jelentés a püspökről. Remek rész, igazán kiváló. Nagy felhajtás lehetett, mikor a pásztor elindult, hogy bejárja a vidéket, megerősítse hitében a népet. A sorokból, gyors, hibát hibára halmozó mondatokból világosan kitetszett, lázban égett mindenki, a püspök, a nép, a párt, Grün Feri és nagyapám is. Ketten találták ki, hogy vetítés lesz vasárnap délelőtt, a templom melletti kultúrházban, hogy arra mozduljon a nép, ne a misére. És a nép mozdult, az írás szerint ki ide, ki oda. És ott, a kultúrházban nagyapám és Grün Feri fogadták az embereket, odaát a püspök. Emez felment a szószékre, Grün Feri az előző nap fából ácsolt emelvényre. Grün feltűrte az ingujját, a püspök felemelte a hangját.

Remekbe szabott, tökéletesen felépített szöveg, meg is találtam az egyik dossziéban. Nagyapám írta, több fogalmazványa is volt, minden mondat, szó kitalálva, helyére helyezve, látszott az átgondoltság, a megfontoltság, s a piszkozatokon keresztül követhető volt, mint alakult, tökéletesedett, míg remekmű nem lett.

Üdvözlöm a népköztársaság minden dolgozóját ebben az ünnepi pillanatban, mondta Grün Ferenc emelkedetten, in nómine patrísz, et fílii, et szpíritus szankti, szivárgott be az ablakok résein, üdvözöllek benneteket a párt és a tartomány vezetősége nevében, folytatta megemelt hangon, a mi urunk, jézus krisztus kegyelme, az atyaisten szeretete és a szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal, hallatszott odaátról, s ekkor Grün felgyűrte lecsúszott ingujját, hogy felvegye a versenyt a vallásos megtévelyedőkkel, és nézzünk szét elvtársak, lássuk, szebb lett az általunk teremtett világ, van munkája mindenkinek, van háza, kenyere, ruhája, a párt gondoskodik rólunk elvtársak, kézen fogva vezet bennünket egy harcos jövő felé, s hogy vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük a mai napot, emelte tovább hangját Grün, hogy ünnepelhessük az elvégzett munkát, erőfeszítéseinket, amik nem voltak hiábavalók, és mondom néktek elvtársaim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.

Aztán az unoka elgondolkozott, és emlékei szerint Grün Feri bácsi nem sokkal a vég előtt lelépett. Feleségestül, gyerekestül, semmi nélkül. És ha emlékezetem nem csalt, akkor nem tájékoztatta terveiről nagyapámat. És ez nagyapámnak fájt. Nagyapám üvöltött, mert elveszített legjobb barátját.

Mondta.

Üvöltötte.

Barátok között nincs helye titoknak, mondta később, kissé halkabban, de Ferinek volt. Grün Feri távozásáról nem született jelentés, nem volt mit írni. Nem voltak sorok, se egyenletesek, se kuszák. Semmi.

Ekkor új barázdák nőttek nagyapám arcán, hosszú, mély árkok. Csalódtam benne, a barátság nem ilyen, mondta jóval később, s ekkor már minden vasárnap templomba jártunk, a hetes misére, mindig harangzúgás közben léptük át a küszöböt, s ilyenkor nagyapámnak mindig eszébe jutott Grün Feri, hogy elment, hogy szó nélkül képes volt itt hagyni országot, hazát, várost, barátságot, őt, természetesen ez utóbbi fájt neki a legjobban, hogy ez kicsit sem keresztényi magatartás, végül a szenteltvíz-tartóba mártotta a kezét, és keresztet vetett. És az unoka bólogatott, megértően, együtt érzőn. Az unoka már csak ilyen, hitt a nagyapjának. Keresztet vetett.

És az unoka lapozgatta a dossziét. Laponként épült egy szebb, új világ, s minden oldallal kevesebb lett a régi.

Aztán Grün Feri egyik tavaszon meghalt. Kis gyászjelentés a városi újság utolsó oldalán. Megállt a szív, mely értünk dobogott, megpihent a kéz, mely értünk dolgozott. Elváltál tőlünk, mint hulló falevél, melyet hiába várunk vissza. Tanácstalanul állunk ravatalod előtt elnémulva, ugyanakkor reménykedve a majdani újratalálkozásban. Megdöbbenve, szomorú szívvel tudatjuk a hozzátartozókkal, barátokkal, ismerősökkel, hogy életének 82., boldog házasságának 61. évében elhunyt Grün Ferenc. Hogy nagyapám hitt-e és reménykedett-e a majdani újratalálkozásban, nem tudom, de a jelentést kivágta, s odaragasztotta az ágya fölé. Elkárhozott, mondta a következő reggelen, és felhörpintette a kávét. El, bólintottam, mind elkárhozunk. Grün Feri sosem tért vissza, eltávozása után sosem tette a lábát a városba. Az utcák, a terek, a ház, az udvar, az egész város és nagyapám múlttá vált. Grün Feri kitörölhetetlen emlékévé, amiről esős délutánokon hosszú és terjedelmes történeteket mesélhetett az unokájának, amíg még élt.

Grün Feri akkor vált családi múlttá – tervezetten, mint elmondott beszéde –, mikor végérvényesen távozott. Mert nagyapám egy idő után már nem üvöltött sebzett vadként legjobb barátja után, hiszen megtalálta múltját. Nem beszélt már barátságról, csak magáról. Ő akart a történetek hőse lenni, egyedül és kizárólag. Nagyapám szökött haza a munkatáborból, benne érett meg a gondolat, hogy megszökik, hogy elindul, hogy előtte két hétig csak patkányokra vadászott, hogy legyen mit egyen az úton, hogy jégcsapot szopogatott a tajgán, hogy majdnem lefagyott a lába, hogy egyszer utána lőttek az egyik faluban, hogy elfagyott lábbal futott keresztül a mezőn, hogy a nagy menekülés közben nem vette észre a betemetetlen lövészárkot, hogy mire meglátta már késő volt, hogy a golyók ott füttyültek a füle mellett, hogy akár meg is halhatott volna menekülés közben, hogy belehuppant az ott felejtett szögesdrótba, hogy igazán ő sem tudta, hogy meglőtték-e vagy a szögesdrót tüskéi álltak-e bele a seggébe. Nagyapám szónokolt vidéken a püspök ellen, mindkét karján felgyűrte az inget, hogy lelkesítse a népet a párt nagyobb dicsőségére, és vezetővé vált, aki fényes és harcos jövőt ígérve csábította a dolgozó parasztságot. Mindez nagy és fontos emlékké kovácsolódott nagyapám ajkán.

És az unoka lapozgatta a dossziét.

S miközben a karosszékből mesélt történetek széttartó szálait nagyapám egyre hatalmasabb alakja kezdte összetartani, aki ott lebegett mindenek felett, s kitartóan fűzte egymásba összeszedett mondatait, indásan, nagy kacskaringókkal, hogy ámultba ejtse a szájtátva bámuló unokát, addig Grün Feri emléke lassan kiürült, mint az Iskola utcai zsinagóga, a hívekhez hasonlóan elfogytak egy hajdani barátság jelentőségteljes momentumai.

És az unoka lapozgatta a dossziét.

Nagyapám magas, szikár ember volt, aki sosem lett párttag, mert elvei voltak. A legszörnyűbb időkben is eljárt templomba, hitt a forradalomban, és természetesen Istenben. Tette ezt csendben és halkan, igaz emberként. S néha, árnyas erdőkben, széles kaszálókon, két csiperke között eltelt időben arra tanított, hogy a nemzetnek szüksége van hitre, forradalomra és Istenre. Így mondta.

Nagyapám alacsony, görbe hátú pártember volt, mert elvei voltak. Lábát életében templomba be nem tette, hitt az ellenforradalomban, és természetesen a pártban. Tette ezt csendben és halkan, igaz emberként. S néha, árnyas parkokban, félreeső padokon, két cigaretta közt eltelt időben arra tanított, hogy valamelyik nemzetnek szüksége van hitre, forradalomra, és mindenekelőtt a pártra. Így mondja az unoka.

             Az unoka van, lapozgatja a dossziét, rendezgeti az iratokat.

            Lélegzik. Gondolkozik.

            Van. Ez bizonyos.

            Az unoka. Ez bizonytalan.

 

 

…

 

 

A lány az egyik sarokba húzódott. Térdét átkulcsolva gubbasztott, világosbarna haja szemébe lógott.

   Apró terepasztallá zsugorodott onnan fentről a vidék, még a messzi völgyek is sekély árokként futottak bele az erdőkbe. Fent hűvös volt, odakint hőség. A város határában húzódó folyóparton, mint félőrült hangyák, ugráltak a vízbe félmeztelen gyerekek. A folyó fölötti domboldalon piszkosszürke kuvaszkeverékek terelték az esztena felé a kikerekedett hasú juhokat.

   A lány fogai egymáshoz koccantak. Tenyerén nyirkos cseppek gyűltek a vájatokba. Térdeit egymásnak szorította, szemét lehunyta.

   Lassan alkonyodott. Vörös fényben távolodtak a hegyek, hogy aztán szürkén mosódjanak össze valahol a látóhatár szélén.

   A fiú hátizsákjából szalmát szórt a padlóra, kapkodva szétterítette, közben szeme összeszűkült az igyekezettől. Arca kipirosodott, s ahogy ott guggolt az istállószagú szalma felett, térde meg-megremegett.

   Felpillantott.

            A lány megérezte a mozdulatot. Fakó arcából félretűrte haját, és felállt. Lehajtott fejjel a még mindig guggoló fiú elé lépett.

            A fiú hátizsákjába nyúlt. Vastag, hófehér gyertyát vett elő, az oldalzsebből gyufát. Halk, száraz sercenéssel kapott lángra a gyufaszál, majd a kanóc is meggyulladt. Viasz csöpögött a padlóra és mélyedéseibe, s a fiú a még folyékony, forró anyagba állította a gyertyát. A láng erőre kapott, s halvány árnyékot vetett a falra.

            Megfogta a lány kezét, és lehúzta magához. A lány leült, összeszorított térdekkel, mint az előbb a sarokban, majd engedve a vállát óvatosan, de határozottan meglökő kéz erejének, a szalmára feküdt. Szemét a mennyezetre szegezte, valahová oda, ahol a harangjárom a falba kapaszkodott. Fejét egészen hátravetette, nyakán megfeszültek az erek, s egyre gyorsabb lüktetésük jelezte az idő múlását.

   Kapkodó kéz indult útjára, röviden, alig időzve megpihent a fakó homlokon, majd kissé idegesen átugrotta a nyakat, hogy hirtelen belemarkoljon a harang felé meredő mellbe. Kemény volt, rugalmas, egészen friss, s a kéz alábbkapott, lehántotta a blúzt, hogy aztán ismételten megragadja a nyirkos, szeplőkkel hintett testet.

   A folyónál csuromvizes gyerek állt a parton, gatyája lábához tapadt, s az esti ellenfényben vörösesbarnán rajzolódtak ki körvonalai. Mintha olcsó piktor festené a tájat, benne a gyereket, s a palettán összefolyt festékek szétválaszthatatlanul mossák eggyé a folyót, a martot és kissé didergő alakot.

   Szürke, alaktalan árnyékot vetett a falra a lány és a fölé hajoló fiú, egyre erősödött, s éles vonalak rajzolták körül a máris tovatűnő képeket. A tenyér alatt hűvösen meredezett a sárgásbarna, kissé pihés mellbimbó. 

   A kéz nem pihent, továbbindult, megállíthatatlanul, mégis meg-megállva, talán kissé reszketve, érintve a nyirkos köldököt, majd egyetlen mozdulattal nyúlt a felcsúszott szoknya alá, hogy megmarkolja a fodros, még fehér bugyi szélét, és egy rántással a lány térdéig rántsa.

   Hideg volt, pihés, remegő, mint fészkéből az utcára pottyanó és lassan kihűlő galambfióka, esetlen, alig vergődő.

   A fiú letolta gatyáját, és máris ránehezedett a lányra, a fa szárazon csikordult meg alattuk, s a piktor egyetlen ecsetvonással festette vörösesbarnára a mart fölötti eget. A lány nyakán kidagadt erek lüktettek, zakatoltak, s fölöttük lassan útjára indult a többmázsás harang.

   Egyetlen kondulás, és a toronyból galambok riadtak szerteszét, neki az égnek, hogy aztán kissé távolabb zuhanva ereszkedjenek alá az ereszcsatornákra. Zuhanva, mint viaszt csepegtető gyertya száraz szalmára.

   Vékony ecsettel mázolt fekete, kibodrozódó vonalat a mart fölötti égbe nyújtózkodó templomtorony ablakába az ismeretlen mester.

   És néhány hófehér pöttyöt. Felrebbenő galambokat.

 

 

…

 

 

Amikor a gát átszakadt, hátra volt még a java. Odafent, a szürkés égen dolmányos varjú körözött a szikár bükk fölött, majd két kiszámított szárnycsapással és egyetlen, a dermedten csillogó havat felszakító károgással a fa tetejére ereszkedett.

   Csapzott hajú asszony vetette hátát az erdő szélén magasodó bükk törzsének. Az előbb még guggolt, de a hirtelen ismét rátörő fájdalom a földre kényszerítette. Zsíros, fésületlen tincsei kendője alól arcába lógtak, fejét mellkasára szorította.

   Ültében megolvasztotta a havat maga körül. Lassan, elfogyott alóla a fehérség, s felhúzott lábai közül hajszálvékony erek indultak szerteszét. S apró, szürke utakat vágva elhaltak a hóban. Majd újra életre keltek, ekkor már vöröses szürkén rajzoltak kacskaringós erezetet a pár centis hórétegbe.

   Az asszony homályos tekintettel nézett az égre. Nem látott semmit. Szürkébe mosódott a fa csapzott koronája, mintha eggyé vált volna az égbolttal. Ekkor ismét mellére szorította a fejét. Arca eltorzult, fogai csikorogtak, sáros gumicsizma ropogtatja így az ólak felé tartó letaposott ösvényt.

   Mielőtt a gát átszakadt, megszokott érzés kerítette hatalmába, sápadt arcán enyhe szégyenfolt suhant át, s szeretett volna körülnézni, de ideje nem volt. Sárgásbarna híg bélsár spriccelt a hóra, majd közvetlenül utána cikkcakkos repedés futott végig a kékre vált hófehér bőrön. Még Bábá Máritól tudta, nyomnia kell. Kezei görcsösen szorították a bükk föld fölött tekergőző gyökereit, körmei mély, vájatokat véstek a fába. Lábai megfeszültek, csípőjét kissé kitolta, s kiáltás szakadt bele a csöndbe. A bükk tetején megrebbentek a varjú szárnyai. Az égen fekete pont közeledett, egyre nagyobb lett, majd újabb dolmányos varjú telepedett az előző mellé.

   Ernyedt combjai újra megfeszültek. Csípője megemelkedett, és sápadt arca vöröses színben játszott az erőlködéstől. A jéghideg földtől és a fájdalomtól szinte alig érzett valamit. Pedig ökölméretűre tágult lábaközén véres, szőrös kerekded forma bukkant elő, majd a következő megfeszülésnél a fej kibuggyant, s az elernyedést követően apró cuppanással a véres hólébe toccsant.

   Nem hallotta. Nem hallott semmi. Kidülledt szeme véreresen meredt a szürke homályba, s egyre csak a fokozódó feszítést érezte. Mintha szétszakadni akart volna alfele. Mint tyúkudvarban kivetett magra gyűlő verebek, úgy szökkentek egy ággal lejjebb a bükk tetején tollászkodó varjak.

   A köldökzsinór megfeszült, s így a tompán a hóra puffanó gyerektest nem tudott továbbgurulni. A fájdalom hirtelen megszűnt, s a megkönnyebbülés járta át testét. Az utolsó megfeszüléstől a földre hanyatló test feltápászkodott, s tapogató mozdulatokkal kereste elguruló gyümölcsét. Átnedvesedett kendőjét fejéről letépte, s mikor megtalálta, abba bugyolálta.

   Újra feszítő fájdalom járta át alfelét. A bepólyált testet ölébe szorította, majd kapkodva megragadta a köldökzsinórt. Lassan húzni kezdte. Fogai összecsikordultak, s arca artikulálatlan üvöltésbe torzult. Amikor a méhlepény hangos cuppanással a lába közé toccsant, hátrahanyatlott és elvesztette az eszméletét.

   Hosszú csönd volt. Majd a közeledő varjak hangos károgása törte fel az asszony tudatát. Öléhez kapott, s magához ölelte a jéghideg testet. Olyan szorosan ölelte, hogy az szinte megroppant karjai között. Majd végképp feleszmélve hevesen rázni kezdte. Magától eltartva ütögette a hátát, aztán újra és újra megrázta. A kis fej előre csuklott, majd hátra. Előre, hátra. Tente, baba, tenteeeeee, sikoltotta az asszony, és ismét homályba borult minden. Szürke, jótékony homályba, melyben mintha egy falióra ingája mérte volna az időt. Előre, hátra, előre, hátra, aztán lassan megállt az idő.

   Az asszony felugrott, karjában a bebugyolált testtel felkapta átalvetőjét, és botorkáló léptekkel a közeli település felé indult. A harmadik lépésnél rálépett a maga után hurcolt méhlepényre és felbukott. Négykézláb tapogatózott. Mikor megtalálta az elgurult testet, egyik kezével felemelte, másikkal megragadta a már megdermedt köldökzsinórt.

   Ráharapott, majd marcangolni kezdte. Elgémberedett állkapcsa újra és újra összecsukódott, mígnem a zsinór engedett, s megszabadult véres koloncától. Feltápászkodott, s ismét nekilendült. Egyik lábát tette a másik után, először lassan, bizonytalanul, végül egyre gyorsabban és gyorsabban, amennyire a nemrég hullott hó engedte.

   Mire a dolmányos varjak begye degeszre feszült a felzabált kolonctól, az asszony elérte az első faluszéli portát. Az elhagyatottan álló ház teteje beszakadt, a szobákban kisebb hókupacokat hordott a szél. Az asszony belépett a csűr félig leszakadt ajtaján, s a valamikor odahordott szalmára zuhant.

   Csöndes, szürke homály borult mindenre. A csűrből halk gyerekdal szűrődött ki. Tente, baba, tenteeeeee…

 

 

…

 

 

Amikor leértek a kikötőbe, még lilásvörös színek villództak a lehorgonyzott vitorlások árbocai fölött. Az üzletsor árkádjai alól friss kenyérszag keveredett a sós harmattal, s a pékség szállításra várakozó ládái az ajtó előtt tornyosultak. Végigballagtak a kihalt sétálóutcán, ami furcsa, u alakban követte a kikötő vonalát. Odaköszöntek a kis Yamaha-motorral felszerelt csónakban éppen berendezkedő halásznak, aki szinte óraműpontossággal indult aznap reggel is felszedni az előző éjszaka kihelyezett hálóit. Már kevesen voltak, akik hajnalban hálójukért indultak, csónakjával éppen a móló legszélén horgonyzó luxusjacht mögött tovatűnő halászon kívül már csak hárman maradtak. Hetente kétszer-háromszor mentek ki kis kabinos motorcsónakjaikkal a szárazföld és a szemközti sziget közötti tengerrészre, hogy begyűjtsék éjjel hálójukba akadt zsákmányukat.

   Amint ráfordultak a móló déli nyúlványára, még hallották az üzletsor felől a halárusok készülődését. Felhúzták a rácsokat, s a hosszú, fémpultokat vízzel verették végig, s a tegnap kiürült ládákat komótosan a partra hordták. Mire az utolsó láda is kikerült, ismerős tülkölés hangját sodorta a kikötő üzletsora felé a szél, s a sziget mögül felbukkant egy piros halászhajó. Félgőzzel közeledett, s mire kétszeresére nőtt, addig a révkalauz motorcsónakja is kifutott a kikötőből.

   A móló végén megálltak. A vállukon hozott kempingszékeket kinyitották, s felállították őket. Az egyik hosszúkás táskából előkerültek a botok. Kettőre orsót szereltek. Damilt futtattak végig a gyűrűkön, majd az egyik végére fenékólmot, a másikra nagy, imbolygó úszót bogoztak. Mire a két botra horog is került, a piros halászhajó négyszeresére nőve a kikötő bejáratához ért. A révkalauz kis motorcsónakja vontatta, lassan, már-már hihetetlen erővel. A fedélzeten egy hatalmas teknőszerű tartály mellett kék munkaruhás emberek halat válogattak. A kisebbek bontás nélkül a mellettük álló ládába röpültek, a nagyobbak hasát felhasították, s a belsőség a kikötő vízében csobbant. A vízbeérkezés pillanatában forrni kezdett a maradék körül a víz, bugyogott minden köröskörül, a hajót követő, dögre várakozó halak egymást lökdösve pusztították a béldarabokat. Ekkor szárnysuhogás hallatszott, s az árbocokon várakozó sirályok kisebb köröket leírva csaptak le szintén a maradékra, vagy éppen a magukról megfeledkező lakmározókra. Aztán felemelkedtek, s hol csőrükben, hol karmaik között tartva a megszerzett zsákmányt a móló kövére ereszkedtek, hogy fejüket az ég felé emelve elnyeljék a halat vagy a maradékot.

   A harmadik botot is elővették közben a táskából. Három részből álló régi bambuszbot, melynek véggyűrűjét kikezdte már a rozsda. Damil, majd úszó és horog került rá, s mire mindennel elkészültek, a halászhajó egészen befutott a kikötőbe. A fedélzetén sorakozó ládákat éppen elkezdték lehordani a partra, s minden fordulónál az odakészített üreseket vitték a hajóra.

- Ezzel nem lehet olyan messzire dobni, mint a tiéddel.

- Nem baj, ezzel kell megtanulnod.

- Majd kapok olyan tekerőset, mint a tiéd?

- Majd, ha nagyobb leszel, kapsz. Figyelj oda, kapásod van.

- Nem is kapás, látod?! Csak egy hullám. Ezzel nem is tudok olyan nagy sügért, mert kettétörik.

- Dehogy fog. Sok mindent kibírt már.

- Sokat?

- Sokat.

- Te is ezzel kezdtél halászni?

- Ezzel.

- Te kaptad?

- Nem, dédnagyapádé volt.

- Az ki?

- Az én nagyapám.

- Ismerem?

- Nem, nem ismered. Megint kapásod van!

- Apa, de hisz’ az csak egy hullám. Meghalt?

- Ki halt meg?

- Hát dédnagyapa.

- Meg.

- Ő is halászott?

- Igen, ha volt ideje.

   Zaj hallatszott a halászhajó felől. A kék ruhás munkások eloldották a köteleket, s a révkalauz motorcsónakja hosszasan kavarta a vizet, de végül megmozdította a piros hajót.

- Apa?

- Igen!?

- Dédnagyapa ismert engem?

- Nem, nem ismert téged.

   A hajó fedélzetén üres ládák sorakoztak, előttük a munkások támasztották a korlátot. Mire a hajó a kikötő közepére ért, már odahallatszott a halárusok éles hangja. A fémpultok megteltek tonhallal, sügérrel, kagylóval, s az árusok egymást túlkiabálva hívogatták magukhoz a vásárlókat.

- Apa?!

- Igen?

- Elmeséled?

- Mit meséljek el?

- Dédnagyapát.