Iván Péter

 

   Reggel úgy döntöttem, csak lemegyek a sarki cukrászdába. Pedig Dudu néni háromféle sütit hagyott a tálalószekrényen. Példásan kitakarított, minden frissen mosva, portalanítva, összehajtva ugrik a kezem ügyébe. Dudu néni példásan kitakarított, háromféle sütit hagyott a tálalószekrényen, nekem mégis a sarki cukrászdában a helyem. Tizenkét éve nem jártam itthon, jó lenne csevegni kicsit a teleplakókkal. Beszélhetnénk szőnyegporolásról, autóporszívózásról, végső soron akár arról is, mely termékeket találtak mostanában ár-érték arányaiban a leginkább észszerűnek beszerezni a nagyáruházak katalógusai alapján.

Tegnap éjszaka már váltottam pár szót a taxisofőrrel, aki hazafuvarozott a repülőtérről. Az nem volt nagyon kellemes. Kérdezte, nőzni akarok-e a városban. Mondtam, hogy nem, nőzni azt pont nem. Aztán hallgattunk, én a kocsiban terjengő orrfacsaró szagokat próbáltam azonosítani, a trikóhuzat foszlott szélét tépkedtem, a sofőr krákogott. Jól ráz az út, ezt is mondta kis idő múlva, arra is feleltem valamit, aztán kérdezte, mit szándékszom még csinálni ma éjszaka. Kipakolok és lefekszem, mondtam, de tartottam attól, hogy ez a kérdés újra a nőzésre megy ki, és nem tévedtem. A sofőr felsóhajtott, szerinte unalmas egyedül feküdni, ha gondolom, ő ismer egy nagyon ügyes lányt, aki történetesen a sógornője. Akkor úgy raktam a kezem, hogy biztosan meglássa a jegygyűrűmet, de ez sem segített. Mondta, hogy van itt hátul egy katalógusa, abból lehet csemegézni, szívesen segít a választásban, mert látja ő, ha meg nem sért, hogy akadályozott vagyok, de addigra megérkeztünk a bérház elé. Kérdeztem, mennyi lesz a viteldíj, ő pedig a combomat kezdte paskolni a tenyerével, elmélyítette a hangját, s ezen az elmélyített hangján sutyorogta, hat, ha nem kívánok semmi extra kényeztetést. A mondat végére a tenyere már nem paskolta a combomat, hanem mozdulatlanul feküdt rajta. Mondtam, hogy legyen szíves levenni rólam a kezét, főleg, mert a bal nadrágzsebemben tartom a pénzem, így nem tudok fizetni.

Váltottam tegnap este pár szót egy taxisofőrrel, nem is volt nagyon kellemes, mégis jó lenne kicsit csevegni a teleplakókkal. Sokuk biztosan furcsállja majd külföldillatomat, az évszaktól függetlenül viselt napszemüvegeimet és az állapotomból fakadó ügyefogyott csetlés-botlást. Akik azonban szóba állnak velem, s tudom, hogy többen is hajlandóak lesznek rá, azokkal beszélgethetünk a megemelkedett távfűtési díjakról, a panelok rossz hangszigeteléséről vagy akár a közös képviselő sötét múltjáról.

Kora reggel, zaklatott éjszaka után kimentem az erkélyre, melyet Dudu néni példásan kitakarított, leültem a nádfonatú karosszékbe és hallgattam a telep zajait. Közben kistányérra raktam a háromféle süteményből. Könnyen szakadó, gézszerű celofánnal voltak letakarva, s az ízük nem volt éppen kimagasló. A mézes-diós még csak-csak, de a mákos keserű volt és állott, a zöldséges táska töltelékében fás a sütőtök és eldolgozatlanok a só göröngyök. Arra gondoltam, hogy a gesztus így is értékelendő, hogy ezt a háromféle sütit is művészet lehetett kigazdálkodni abból a szegényes járadékból, amit havonta Dudu néninek utalok a lakás ellenőrzéséért, rendszeres karbantartásáért  és takarításáért. Nem tudom, lesz-e valaha bennem elég távolságtartás ahhoz, hogy pénzzé tudjam tenni ezt a panelkockát, ahol elutazásom előtt huszonegynéhány évig éltem. Ültem hát reggel az erkélyen, amelynek korlátján át négyévesen dobáltam a járdára a vízzel töltött lufikat, a nádfonatú karosszékben, melyből apám évtizedekig figyelte és illette fitymáló szavakkal a szomszédos panelházak lakóinak mindennapos tevékenységeit, nyammogtam a sikerületlen sütiken a szőnyeg fölött, melyet anyukám hétvégenként porszívózott hazai popslágereket dúdolgatva, ahogy a telep összes többi háziasszonya. Ültem az erkélyen, a nádfonatú karosszékben, nyammogtam a sikerületlen sütiken, s váratlanul az jutott eszembe, vajon itt él-e még a Csupasznő, aki a telepnek vetkőzött. A szembenlévő tömbben lakott, a hatodik emeleten, tíz évvel biztosan idősebb volt nálam, s mikor este kilenc felé kigyulladt a lámpa a szobájában, a mi panelházunk összes nagypapája, apukája, sihedere és öcsikéje az erkélyekre tódult. Ki színházi látcsővel, ki szabad szemmel bámulta a foltos sárga függönyt, mely mögött, orosz Maupassant-adaptáció, szép kényelmesen dobálta le ruháit a lány. Majd simogatta magát egy kicsit, hol többet, hol kevesebbet, de a látványosság így sem tartott három percnél tovább, a lámpa elaludt. Apám homlokára tolt szemüveggel figyelte és illette fitymáló szavakkal a nő mindennapos erotikus tevékenységét, majd besietett a konyhába, hogy forró csókot nyomjon anyukám nyakába, aki csak kacarászott. Én még maradtam az erkélyen, égő fülekkel várva a csodát, hogy egyszer, egyetlenegyszer felgyullad még a lámpa, s mikor a nagypapák, apukák, sihederek és öcsikék már a szobában nézik a krimisorozatot, nekem táncol egyedül a Csupasznő. Ültem a nádfonatú karosszékben, nyammogtam a sikerületlen sütiken és arra gondoltam, biztosan itt lakik még, férjhez ment az egyik nagyszájú kukkolóhoz, akinek volt bátorsága megszólítani, s most itt porolja a szőnyeget, porszívózza a családi autót és a nagyáruházak postaládájukba dobott katalógusait tanulmányozza. Én is könnyen itt ragadhattam volna, ha nincs az a verseny külföldön, a verseny közben a baleset. Mostanra, meglehet, a májkrémszagú Tutuka férje lennék, akivel először csókolóztam a biciklitárolóban, vagy éppenséggel Dudu néni vénlány unokahúgáé, ahogy anyukám tervezgette egy időben.

   Hallgattam a telep reggeli zajait, nyammogtam Dudu néni sikerületlen sütijein és úgy döntöttem, csak lemegyek a sarki cukrászdába. Ott a helyem, nem a keserű és állott mákos vagy a zöldséges táska eldolgozatlan sógöröngyei miatt, hanem mert a lépcsőház hátsó kapujától egyenes betoncsík vezet odáig, úton sem kell átmennem, és sokan megfordulnak ott. Kinyitottam a bőröndömet, lazább ruhát kerestem elő belőle, mint amilyenben a repülőutat megtettem. Visszacsomagoltam a maradék sütiket a celofánba, fogat mostam a fürdőszobában, majd kinyitottam a bejárati ajtót. Nem működött a lift, de amúgy sem használtam volna, már nem emlékeztem, melyik gombja visz a földszintre. Inkább lépcsőztem. A fokok legtöbbjéről hiányzott vagy foszlányokban lógott a bordás linóleum,

A korlátokra ráfért volna egy alapos rozsdátlanítás. A pihenőkből eltűntek a cserepes növények, s ahogy lejjebb mentem, egyre erősödött a kandúrszag. Senkivel sem találkoztam, de a tévék zaja vagy kéjes nyögések egy-egy ajtó mögött biztosítottak arról, hogy van még itt élet.

Végigbotladoztam a járda töredezett betonszigetkéin. Ha a Cucu-cukrászda még áll, ott a helyem, bíztattam magam. Ráléptem a hosszúkás lépcsőfokok billegő kőkockáira, megmarkoltam a gömbben végződő hengeres kilincset, kitártam az ajtót. Megkönnyebbültem, mikor a sütiszag az orromba csapott. De a kiszolgálópultot időközben áthelyezték, a régi helyén székekbe ütköztem, székekbe és egy kisasztalba. Szép jó napot, szép jó napot, mi tetszik, ki tetszik, hangzott fel jobbról, a pult mögül, én pedig felismertem a dallamot. Ez a hang nem Cucu anyóé, nem is unokájáé, Cuculináé, hanem lányáé, aki tizenkét éve még korántsem volt velem ennyire szívélyes. Cucu nem ismert fel, külföldillatom, a napszemüvegem és az állapotomból fakadó ügyefogyott csetlés-botlásom mind elterelték a figyelmét. A hang irányába kászálódtam, kezem hamarosan a ragacsos műmárvány laphoz ért. Üdv, idegen, mondta Cucu, jól látom, hogy nem vagy itt ismerős, én pedig örültem, jobb ez így, nem kérdez arról, hol voltam eddig, hogyhogy ez a külföldillat, anapszemüveg, az állapotom, nem vagyok ismerős, válaszoltam hát, nem vagyok ismerős, de sütit szeretnék. Cucu elmélyítette a hangját, és ezen az elmélyített hangján kérdezte, mikor jöttem, meddig maradok, arra is feleltem valamit, sütit szeretnék, erősködtem, mire Cucuka még lejjebb vitte a hangját, már a pincéből búgta, hogy van itt számomra valami nagyon finom, csak nyújtsam előre a kezemet. Előrenyújtottam a kezemet, s ott volt két futball-labda, szeleppel, varrásokkal, sütit szeretnék, nem focizni, mondtam, Cucuka pedig dörmögve, vigyázat, még egy kicsit érzékenyek, három napja került be az implantátum, ha minden jól megy, két hét múlva varratkiszedés. Na mit szólsz, kérdezte Cucu, akkor úgy raktam vissza a pultra a kezem, hogy biztosan meglássa a jegygyűrűmet, szépek, mondtam, de én nem vagyok itt ismerős és csak sütit szeretnék. Cucu felsóhajtott, hosszúkásat, kérdezte, én pedig megpróbáltam elképzelni, hogy festhet ez a vékony nő a két irgalmatlan szilikonlabdával a mellkasán,vajon honnét rakták át hozzá a plusz bőrt, a leffegő tokából-e vagy a Cuculina és Cuculino születése után megereszkedett hasból. Hosszúkásat, kérdezte ingerültebben Cucu, és megint normális női hangja lett. Csokikrémeset, mondtam, Cucu pedig azt, hogy fuj, meg hogy az feláras lesz. Kérdeztem, hogy mi nem feláras akkor, Cucu pedig, hogy a sima túrós-barackos batyu a sztenderd, de a csokis rúd, amit igazán nem nézett volna ki egy ilyen szolíd idegenből, az extra feláras, de hogy én tudom.

Nem értettem akkor, miért ne fogyaszthatna bárki idegen csokiroládot, külföldillat, napszemüveg és bármiféle állapot dacára, de bólintottam a süteményre, kérdeztem, mennyit fizetek, ha még egy pohár szódavizet is szeretnék hozzá. Hatvan, felelte durcásan Cucu, én pedig, bár drágállottam, kifizettem a hatvanat, sőt egy tízest még rá is tettem, mert éreztem, hogy valami ismeretlen okból kihúztam a nőnél a gyufát. Jöjjön, elviszem a hatos boxba, mondta erre békülékenyebben Cucu, én pedig kérdeztem, nem fogyaszthatnám-e el a sarokban a pirinyó asztalnál a süteményt, hogyisne, horkant föl a nő, én erre nem vagyok kíváncsi. Akkor megfogtam a könyökét, éreztem, hogy nemcsak a karja, hanem a dereka is meztelen, de nem szóltam semmit, mert az üzletben alapvetően meleg volt. Azon egy kicsit csodálkoztam, hogy terjeszkednek, hiszen ott, ahol a boxokat kialakították, hajdan Gugu bácsi órásműhelye volt. Mentünk a szűk folyosón végig, és rájöttem, hogy a Cucu cukrászda az egész üzletsort bekebelezte, nemcsak Gugu bácsi órásműhelyét, hanem a kisállat-kereskedést, a hús-hentesárut és a kocsmát is, kiverték a falakat, egybenyitották a helységeket. Végül megérkeztünk egy penészszagú gipszkarton karámba, de nem volt benne asztal, csak egy matrac a földön, hát kínomban oda kuporodtam, vártam, hogy Cucu a kezem ügyébe tegye a tányért meg a poharat a szódavízzel. De Cucu már elmenőben volt, úgy kellett utánaszólnom, asszonyom, a sütemény, mire ő kelletlenül, hogy hozom azt is, és csakugyan hozta egy perc múlva. Asztal és szék híján kínomban a földön heverő matracon kuporogtam, s már nekiláttam volna a csokiroládnak, amiért ekkorát kellett küzdenem, de újra nyílt az ajtó. Egy férfi jött be, köszönt, odaült mellém a matracra. Én nem szeretem, ha néznek evés közben, csokis lett a szád, nézd, ott van még egy kis darab, juj, most meg kitúrtad a felét a tányérból, de úgy döntöttem, gyorsan bekapom a sütit, aztán inkább hazamegyek, semmi értelme nem volt lejönni a cukrászdába. Beleharaptam a csokiroládba, de köptem is kifele rögtön, annyira rossz volt, állott és savanykás a romlott tölteléktől, képtelenség, hogy Cucuék ilyen sütivel is ennyire vitték, bekebelezték Gugu bácsi órásműhelyét, a kisállat-kereskedést, a hús-hentesárut és a kocsmát is, ami pedig mindig tömve volt panellakókkal, akik kutyasétáltatás örvén be-beszivárogtak egy fröccsre. Akkor megszólalt a férfi, csokis lett a szád, pont ezt mondta, aztán az arcomhoz ért és simogatni kezdte, letörlöm, jó, és egyre közelebb húzódott, kiskirályfi vagy kiskirálylány, kérdezte, én pedig felismertem a hangját, bárhogy is próbálta mélyíteni. Zuzu, örvendezek, Zuzukám, nem ismersz meg, én vagyok az, Egon, egy padban ültünk a szakközépben, hát mi van veled, öreg, hogyhogy itt a cukrászdában. De Zuzu nem akart megismerni, vetkőzz le és részesülj a csodában, búgta, vetkőzz már és vonyítani fogsz a gyönyörtől, nekem pedig eszembe jutott, milyen arcot vágott másodikban, amikor telitömködtük szeméttel a táskáját, Zuzukám, mondom neki még mindig vidoran, gyere, igyunk meg egy sört valahol, aztán mondd el, mi van veled, de Zuzu csak búgja, pici idegességgel a hangjában, vetkőzz le, hogy megízlelhessem nedveid, majd hirtelen rámugrott, én pedig éreztem, hogy egészen meztelen. Akkor kihengeredtem alóla, kitapogattam a gömbben végződő ajtókilincset és kibotorkáltam a folyosóra, de Zuzu kúszott utánam, megfogta a bokámat, mindig hánytam tőled, kis szar, azt suttogta, de már a normális Zuzuhangján, nekem pedig egy erősebb rántással sikerült elszabadulnom. Végigrohantam a folyosón, ki az üzlettérbe, ott a nagy csetlés-botlásban felborítottam egy kisasztalt, de aztán megéreztem, hogy friss levegő áramlik be a boltba, arra indultam, s megtaláltam a kijáratot. Bentről hallottam Cucu ordibálását, ezt mégis mire véljem, kedves uram, de már leléptem a lépcsőn, végigbotladoztam a járda töredezett betonszigetkéin, s a bérház oldalához értem.

Előkerestem a kapukulcsot, beléptem a lépcsőházba. A kandúrszag és a számban pangó romlott, savanykás íz felkavarta a gyomromat. Felkászálódtam az emeleteken, dobogó szívvel és émelyegve vettem az újabb fokokat, csak percek múlva jöttem rá, hogy túlmentem, már nem tudom, hanyadikon járok. Gondoltam, újból lemegyek a földszintre, hogy előlről kezdjem, sarkon is fordultam, mikor nyílt egy ajtó, sipákoló anyókahang súgta oda nekem elmélyítve, fiatalember, nincs kedve egy tűzrőlpattant nagyival és két kisunokájával tölteni a délelőttöt matinétarifával, én pedig felismertem Lulu néni hangját, aki általánosban volt a magyartanárom, és rögtön tudtam, hogy a nyolcadikon vagyok, két emelettel kell még lejjebb mennem.

Hamarosan rátaláltam a panellakás ajtajára, beléptem, rátoltam a láncot a zárra. Kimentem a konyhába és ittam egy pohár vizet a csapból. Langyos volt és klórízű, de legalább némiképp feledtette Cucuék álsütijét. Határozottan megéheztem. A tálalószekrényen csak Dudu néni sikerületlen sütijei, azokról hallani sem akarok. A hűtőben, ahogy érzékeltem, vagy tíz üveg pezsgő és némi dobozos eper. Rendelhetnék telefonon, de félek, ha felhívom a Tudakozót, hogy a legközelebbi pizzéria számáról érdeklődjek, a diszpécser önmagát fogja felajánlani, esetleg kihozzák az ételt, de a futár egy szál bőrtangában akar majd hozzám dörgölőzni kora délutáni díjszabással. Inkább összepakolok, taxit hívok, reménykedve, hogy nem a tegnap esti sofőr jön megint, majd a repülőtéren eszem valamit.

Miközben átvettem utazóruhámat, bágyadt bosszúság szállt meg. Miért ragaszkodtam ahhoz, hogy idejöjjek, faggattam magamat, mikor már olyan jól berendezkedtem új hazámban, ahol a verseny közben elszenvedett baleset után annyi törődésben részesültem, ahol biztos egzisztenciát teremtettem magamnak és családot alapítottam, miért kellett visszatérnem, hogy tapogatózva szerencsétlenkedjek ifjúkorom helyszínein. Értelmetlen és fölösleges lépés volt, de már megyek is, nyitom az ajtót, csukom a zárat. Nem tudom, lesz-e valaha bennem elég távolságtartás ahhoz, hogy pénzzé tudjam tenni ezt a panelkockát, ahol elutazásom előtt huszonegynéhány évig éltem, de nem is érdemes ezen rágódnom, hiszen Dudu nénire, aki a havonta átutalt szegényes járadék fejében ellenőrzi, rendszeresen takarítja és karbantartja a lakást, mindig számíthatok.

Mégsem szeretném kivárni, hogy összefussak vele, már az a lehetőség sem izgat, hogy esetleg válthatnánk egy-két szót a megemelkedett távfűtési díjakról, a panelok rossz hangszigeteléséről vagy a közös képviselő sötét múltjáról. Félek, egy idő után fölfortyannék Dudu néni elmélyített hangján, és olyan kérdéseket tennék fel, amelyekre már régen tudom a választ, mire szolgálnak azok a bódító szagú krémek a zuhanyfülkében, miért ürítette ki a hálószobát, hogy csak egy matracot hagyjon benne, mit ábrázolnak a falon a képek, miért pénisz alakú a lakótelepen minden kilincs, mi volt éjjel ez a nagy sürgés-forgás, ajtócsapkodás a lépcsőházban, az a kéjes nyüszítés, zokogás és nyerítés minden oldalról, ami miatt képtelen voltam elaludni.

Állok a ház előtt, mobilomon hívom a taxitársaságot. Amíg nem jelentkezik a kezelő, a várakoztatón az ismert erotikus film zenéjét kell hallgatnom. Rossz szokásomhoz híven telefonálás közben fel-le járkálnék, de a botom végére cuppogós kotongumi tekeredik, lábam beleakad az ablakokból kidobált szemeteszsákok göngyölegeibe, és hálát adok az égnek, hogy nem látom az esetleg rózsaszínre lefestett bérházakat, a melleket meg genitáliákat formázó műanyag szobrokat, amikkel távozásom óta telizsúfolták a panelek közti tereket ezek az emberek. Nem tudom, lesz-e valaha bennem elég távolságtartás ahhoz, hogy pénzzé tudjam tenni ezt a panelkockát, ahol elutazásom előtt huszonegynéhány évig éltem, de az biztos, határoztam el a repedezett járdán, az biztos, hogy a szegényes járadékot, amit havonta átutalok Dudu néninek a lakás ellenőrzéséért, karbantartásáért és rendszeres takarításáért, ezt a járadékot én a közeljövőben biztosan nem fogom emelni.

 

 

 

 

 

Danika vak kisfiú. Most éppen kórházban fekszik vidéken, de a LXXI. gyerekköltő-fesztivál idejére, ahol ő lesz a díszvendég, egész biztosan felépül. Megmutatom neki a konyhakertet, a trolit meg a metrót. Megyünk zsiráfot simogatni az állatkertbe. Felülünk a hullámvasútra.

Határmenti település málladozó falú kúriájában, területfoglaló törzs megtűrt csöppségei közt talált Danikára a feleségem egy kiszállása során. Sokat száll ki az én feleségem vidékre, sok családhoz bejáratos. Ggyerekvédelmisként olyan portákra is kénytelen ellátogatni, ahová a levélhordó puskával jár. Az én feleségem szintén vidéken nőtt fel, tudja, hogyan kell a viskólakókkal beszélni. Kipenderül a szolgálati kocsiból, a pereputty sopánkodása és hőbörgése ellenére számba veszi az aprónépet, alsó szemhéjukat lehúzva vizsgálgatja szemük fehérjét, megolvassa a forgóikban szürkéllő tetűfészkeket, megtapintja hónaljuk alatt a duzzadozó nyirokcsomókat. Tréfás mondókáival és pajkos grimaszaival hamar szóra bírja a gyerekeket. Felméri reakcióidejüket, iskolaérettségüket és fantáziakészletüket, velük együtt veri a taktust, táncol és énekel, kicsalogatja nyomorszítta elméjükből a tehetséget. Kérdőíveket tölt ki a szemüket forgató, óbégató asszonyok és szoknyájából elővillanó szép lábát vizslató férfiak szociális állapotát felmérendő. A nem várt ingerektől felvillanyozott gyereksereg kíséretében visszamegy a szolgálati kocsihoz. Készségfejlesztő játékokat és sporteszközöket oszt szét közöttük, majd beül a krétafehér arcú sofőr mellé, s a helyi önkormányzathoz viteti magát szakmai konzultációra.

   Danika szemöldöke alatt két rózsás heg, szemét kiskorában jó étvággyal falta be a sosem kezelt kór. Hamar megtanult látás nélkül is tájékozódni, menekült a verés elől, saját rezgésüket s a széllel, térrel való kapcsolatukat felmérve kerülte ki futtában a fatörzseket, a kőfalakat. Hogy agyon ne üssék haszontalansága miatt, éjjeli vadásszá képezte ki magát. Kistestű rágcsálók hulláival, madártojással, táblányi vadmézzel bújt elő a romos épülethez közeli harmatos fűtengerből napfelkelték előtt. Anyakönyvezve sosem volt, pedagógus, pap vagy orvos messziről sem látta. Mégis, mikor feleségem megjelent a kúria kapui alatt, s a vadmalaclelkű gyerekek gyűrűt képeztek körülötte gyanakvásból, Danika átfurakodottt a szurtos lábszárerdőn, középre állt és előadta pár perces műsorát, kísértetiesen imitálva a méteres hangfalakból elődöngölődött diszkósztárok tónusát. Csak a dalszövegek szólaltak meg anyanyelvünkön: Danika rímekben beszél, azonmód szervesen integrálva szövegfolyamába a rádiós műsorvezetők aszfaltízű neologizmusait, a törzs legendáriumának atavisztikus elemeit és feleségem álmélkodó terminus technicusait. Danika nyelvére lepedékszőnyeg terült, húsán cuppogva levedztek a tályogok, bőre foszladozott a vitaminhiánytól. Foghíjas szájacskája azonban még akkor sem állt be, mikor a feleségemalkoholos vattával próbálta  vak szeme sarkából kipiszkálni a mérges pókgubókat.

Egy megkezdett doboz arckrémért, némi papírpénzért és a szolgálati kocsi pótkerekéért adta el törzse Danikát,  aki azonnal a megyeszékhely egyik kórházába került. A hetekig tartó egészségügyi rehabilitáció során Danika több száz új szót tanult, azokat többé-kevésbé helyes tartalommal töltötte meg, a kortárs közösséggel folytatott fáradhatatlan interakciói gyorsan helyrebillentették fejében a félrekottyant szocializációs etikettet. Betevő falatja maradt a rím. Sorai annál élvezetesebbek, számol be róla hétről hétre feleségem, minél inkább tágul Danika tudata. Az egybecsengés miatt már nem amputál le ragokat, jeleket, képzőket, nem sikkaszt el hangokat, nem ajnároz ájultra szókapcsolatokat. Kifejezésmódja egyre tisztul. A mások által írt verseket örömsikoltásokkal üdvözli, első hallásra megjegyzi és kombinálja. De irodalmár látogatói szerint nem is ez a legcsodálatosabb, hanem a nyitottság, amellyel Danika a vizuális környezet vakok számára nem könnyen értelmezhető jelenségeit felfogja, elfogadja és absztrahálja. Szép példa erre egyik korai rögtönzése. Danika álomba zuhanó bőrén gyűrűket vet a folyton beázó mennyezetről csöpögő víz, majd testébe hatol, álmossággal megtelve átcsorog a verselő hátán, a szendergéstől szétmállott matracon és a kocsonyásra ernyedt padlón, hogy az alsó szinten pontosan alatta forgolódó, másnapi műtétjétől ijedt kisfiú nyugtalan szemeibe hullva őt is elaltassák a Bóbiska-cseppek.         

Költő vagyok. Danika hányatott sorsa és a magamé közt párhuzamokat vélek felfedezni, többek között ezért is várom annyira jövetelét. Kusza kertben nőttem fel, háború előtti szinonímaszótárt betűzgetve a nyárikonyha tövében, krumplira hányt kutyaszaros homokban, cseresznyefa ágai közt. Én a rímeket nem mondtam ki, magamban kerekítettem egésszé a hozzám szólók szavait:

Misi bátyádnak elmacskásodott a lába („Szűk nadrágszárba zárva nyávog az árva”),

mondd szépen kisfiam, hogy ízlik a pitypangleves? („Jobbat nem talál, anyám, ki keresve keres! A döglött veréb tollastul nem ilyen ízletes!”),

már öt napja egy szót sem szól ez a gyerek („belső hangja mégis tótiszta s kerek”).

Nem voltak ezek nagy rímek, persze. Mégis megvédtek apám részeg gajdolásától, anyám könnyes rimánkodásaitól, a bátyámtól, aki macskákat nyúzott és gyíkokat permetezett le rovarirtóval, a tintába mártott galacsinokkal dobálózó ördögfiókáktól a hátsó padban. A rímek körbezárnak és magasra emelnek, helikopter a bugyrok fölött.

Középiskola után kénytelen voltam munkába állni. Feleségem a nagycsarnok egyik zöldségesstandja mögött akadt rám. Máig sem értem, mi figyelemreméltót talált a görnyedt hátú, kopaszodó, örökösen tv-paprikát majszoló fiúban, aki gumiszalaggal rögzítette elemes zsebrádióját a jobb füléhez, hogy ládapakolás közben se mulassza el a folytatásos hangjáték, a színházi közvetítések soron következő adását. Talán az mulattatta, hogy életnagyságú rókát építettem a sárgarépacsokrokból. Talán menhelyen vegetáló állatot idéző, kerek melleibe kapaszkodó sóvár tekintetem. Vagy ahogy versekké kerekítettem vevőim triviális kérdéseit. A piaci zsivajban büntetlenül rímelgettem fennhangon is, a vigyori egyetemista lányon kívül úgysem figyelt oda senki. Nehogy megint valami pudvás retket sózzon rám! („Pudvás? Ez? Zöldje a palástom, gumója koronám!”) Fiatalember, hogy bírja ezt a fülledt meleget? (”Az alaszkai zöldséges tán irígykedve emleget”) Ugye nekem nem azt a lappadt padlizsánt akarja ideadni? („A frissebbik ma a szép hölgyé ott ni. Hátha lesz belőle randi”) este már a piac hátsó falánál simogattam a tarkóját. Egy hét múlva külvárosi garzonlakásába költöztem, s együtt töltöttük ki az egyetemi jelentkezési lapot.

Ötödévben, – számtalan verspályázat meg egy műfordítói ösztöndíj nyerteseként – évfolyamtársaimmal kortárs költészeti folyóiratot alapítottunk. A lap ma is működik, bár az alapító tagok közül egyedül én maradtam. Köteteim is megjelentek, legismertebb a Torzsanász, zöldségek és gyümölcsök szerelmes szonettfűzére. Emez több, mint nyolcszáz példányban kelt el.

 

Vak vagyok.

Nem mindig voltam az, persze, de az elmúlt tél óta vak vagyok. Egyike annak a tíz-egynéhány szerencsétlen növényevőnek, aki áldozatául esett az országunkban csak fekete eső néven ismert, hamar megfékezett járványnak.

Az első csepp a bal szemem bal zugába esett, reggel kilenc óra körül. Az íróasztalomnál ültem otthon, telefonon beszéltem a nyomdával. Gyerekvers-antológia volt a szedőben: azért hívtak, mert a ğ karakter, amely egyik török származású szerzőnk nevének kinyomtatásához kellett, nem érkezett meg a központból, jó lesz-e sima g lágyítójel nélkül. Jó lesz, jó lesz, sóhajtottam a kagylóba, s közben a fekete pöttyöt próbáltam kidörzsölni a szememből, így is két napot vesztettünk az illusztrációk miatt. Háppersze, amikor a szerkesztő úr akkora patáliát csapott a kismackó nadrágja miatt, füstölgött a vonal túlsó végén a nyomdász. A sötétmályva akkor sem egyenlő a lilával, így én lemondón. Szorosan összezártam és kinyitottam a szememet, hátha ezáltal leválik a szaruhártyáról a fekete pötty. Drága szerkesztő úr, édesmindegy, lila vagy sötétmályva nadrágot nem hordanak az életben a medvék, bruhaházott a fülembe a szedő. Látszik, te pupák, hogy nem volt gyereked még, csaptam le feszülten a telefont. Úgy emlékeztem, a fürdőszobaszekrényben van műkönny, még a feleségem kötőhártya-gyulladása idején szereztük be. Mikor a helyére toltam a széket, újabb fekete pont esett a bal szemembe, sóhajtásnyival a másik alá. Kerestem a műkönnyes fiolát, de csengetett a postás, tiszteletpéldányt hozott egy külföldi folyóiratból, melyben saját fordításomban jelent meg a Torzsanász két darabja: krumplibogár évődése a karfiol rózsáival és az uborka busongása, aki egy méterrel arrébb szeretett volna megszületni. Elkezdtem olvasgatni a lapot, megnéztem egy ismeretlen szót a szótárban, ebédet melegítettem, újra felhívott a szedő, utána pedig beállítottak a fiatalok, akiknek a felolvasóestjén én leszek a házigazda. Elment az idő. A kis fekete pöttyökre csak lefekvés előtt gondoltam újra, mikor az ágyban még el szerettem volna olvasni pár kéziratot. Időközben a jobb szemembe is hullott három, a látómező szélére. Nem is voltam biztos abban, egyáltalán ott vannak-e. Kértem a feleségemet, nézze meg, kívülről látszik-e valamilyen elváltozás, azt mondta, tiszta a fehérje. Akkor megnyugodtam, jóéjtpuszit adtunk egymásnak és eloltottuk a kislámpát.

Az éjszaka közepén fölriadtam. Kibotorkáltam a konyhába a csaphoz, hogy vizet engedjek magamnak. Ittam. Átmentem a vécébe, felkapcsoltam a világítást. Fekete eső szemetelt a retinámon. Egyenletes lassúsággal érkeztek az újabb pettyek, a perifériát már teljesen ellepték. Egyre szűkülő sötét szegélyű cvikkedlin át néztem döbbenten a vécécsésze fahatású műanyag fedelét. Negyven év után először elsírtam magam. Hüppögtem és nyöszörögtem halkan a vécészőnyegen, becsukott szemmel, a tenyérnyi mosdókagylóra támaszkodva, míg feleségem fel nem ébredt, ki nem sietett a folyosóra, át nem ölelte a vállamat. Utána mentőt hívtunk.

Azóta élek vakon. És amíg Danika létezéséről tudomást nem szereztem, görcsösen is. Rímelő kedvemet már aznap este, az ambulancián elvesztettem. Mire odaért a mentő, az eső már nem szitált, egyenletes feketeség borította el a látómezőt. A szemésznő hosszú, vékony ujjaival fájdalmasan szétfeszítette a szemhéjaimat, úgy világított be minden zugba. Maga ugye vegetariánus, kérdezte, én pedig nem éltem a szó adta lehetőséggel, csak annyit mondtam, az vagyok. Sokáig nem válaszoltam a rímekre felkínálkozó mondatoknak, mert görcsben voltam.

Pedig a rehabilitáció már másnap elkezdődött. Törpeméretű húszéves lányka jött hozzánk a Vakok Intézetéből, lebácsizott és szépen elmondta, az orvostudomány mai állása szerint bajom gyógyíthatatlan, jobban teszem, ha berendezkedem a látás nélküli életre. Együtt fogunk útvonalat tervezni külvárosi lakásunktól az Intézetig, amit a fehér bot segítségével teszek meg, ott bent pedig újra megtanulok krumplit hámozni, ételt melegíteni, a braille-ábécét használva írni-olvasni. Mindehhez fekete szemüveg a masni, vághattam volna rá tréfásan, de csak bámultam a sötét pocsolyába a szemem helyén. Hirtelen rengeteg dologtól kezdtem el félni.

Az éjszakától, hogy lódenkabátos idegenek lopóznak be hozzánk, kinevetik a holmijainkat, a feleségemet leütik, engem pedig körülállnak és gonosz grimaszokat vágnak rám hangtalanul vihogva. Délelőtt az üres lakásban, hogy apró tüskékkel kivert gubics követ, amerre járok, s miközben bököd, egyre nő: végül sarokba szorít, kitölti számat, én pedig magányosan, értelmetlenül pusztulok el, a rádióból szóló hírműsor hangjai elnyomják a fuldokló szűkölést. De leginkább attól féltem, hogy feleségem nap nap után apró, mézszínű borítékokba zárt szerelmes üzeneteket talál kabátzsebében, beleszeret az öreg költőbe, aki soha nem fárad bele, hogy dícsérje elnéző mosolyát, szeme körül az imádatos szarkalábakat, mozdulatai báját; egy este csak azért jön majd haza, hogy összecsomagoljon és elbúcsúzzon tőlem, vagy ami még rosszabb, velem marad, én pedig ítéletnapig hallgatom beteljesületlen sóhajait, tűröm ingerült jótékonykodását.

Aznap határoztam el, hogy felkötöm magam, mikor feleségem egy megkezdett doboz arckrémért, némi papírpénzért és a szolgálati kocsi pótkerekéért megvette névtelen törzsétől Danikát. A felkötés, persze, képletesen értendő. Kis lakásunk  plafonján egy szál keresztgerenda sem található, az ujjnyi vékony gázcső pedig azonnal eltört volna alattam. De ha nincs Danika, valamilyen megoldást előbb-utóbb biztosan találok, hogy haszontalan hetven kilómtól megszabadítsam a környezetemet. A braille-gyakorlókönyv lapjain úgy nyüzsögttek a dudorkák ujjaim alatt, mintha hangyabolyba nyúltam volna: a fehér botot, amit a törpelány hozott az Intézetből, a szekrény aljára hajítottam, a síkírásos meghívók és tiszteletpéldányok pedig, melyek egyre érkeztek, végképp elvették az életkedvemet. Hallgattam a rádiót a leeresztett redőnyök mögött, és ha csengett a telefon, nem vettem fel. Persze, még így is fennállt a veszély, hogy az ebédkihordó csúfot űzzön belőlem a szomszédok előtt, vagy ami rosszabb, apró húsgöröngyöket csempésszen a vegetariánus menü répadarabkái közé, a tüskés gubics is bármikor előgomolyoghatott a lefolyóból, hogy letömje magát a légutaimon, de addigra nekem már minden mindegy volt. Este aztán hazajött a feleségem, kiszellőztette a bűzömet, összesepregette a széttépkedett irodalmi revük cafatjait, a kefével ledörgölte a vécécsészébe száradt barna csíkot és hideg vacsorát készített. Evés közben beszámolt Danikáról, aki érthetetlen rímekben beszél, ki akarja rángatni a szolgálati autó sebváltóját a helyéről, hogy este azzal csapja agyon a pocokkölyköket, de a kórházban már nem emlegeti többé régi törzsét, hanem a főnővér köpenye alá akar költözni bögre kakaójával. És én, habár álmaimban évekkel később tűnnek csak fel az átélt vagy hallott események, már az éjjel láttam Danikát, lefertőtlenített és tapaszokkal borított testét a holdfényfürdőben. Felült a rácsos ágyon az üres kórteremben, a kisszekrény fiókjából előhúzott egy baglyot, melynek a hátán annyi szárnya volt, hogy lapozgatni lehetett, akár egy könyvet. Melléültem, tudtam, hogy a tapaszok alatt burjánzik az állati szőr, Danika pedig saját versemet olvasta fel nekem a bagolykötetből, a tollakon húzkodva pici kezét.

A következő napokban feleségemnek a minisztériumban volt dolga, de telefonon mindig kapott tájékoztatást Danika állapotáról. A gyerek előretartott kezekkel mászkál kórteremből ki-be, mint egy alvajáró a börleszkfilmben. Ha kiflivéggel kínálják, a pizsamanadrágjába rejti és fal mellett guggolva nyammog rajta. Csak nevet, ha keléseit alkohollal tisztogatják, a szuriosztáskor pedig repetáért tartja vállát. Van, hogy az éjszaka közepén beront a nővérszobában bóbiskoló ügyeleteshez, rámászik, harapdálja, ölelgeti, rácsorgatja a nyálát, s addig versel neki a vadméhek táncáról, míg a nővérke vibráló nyolcasokat nem lát a sötétben, ki tudja már, ébren van-e vagy álmodik.

   Aztán megint lement a feleségem a kisvárosba, én pedig előtapogattam a régi diktafonunkat, hogy felvehesse, ahogy Danika beszél. Ígérte, hogy elemet vesz útközben, de kazettát adnom kellett, én pedig habozás nélkül nyúltam a tekercsért, melyre pár hete a Moabita szonetteket rögzítettem egy éjjeli versműsorból. Vacsora közben feleségem elmondta: Danikát az emeleti kórterem nyitott ablakának párkányán találta, a szomszédos ereszen tollászkodó verebet próbálta elkapni. Ijedezésére a nővérkék nevetve mondták, ők már észre sem veszik, Danika tudniillik mindenhová fölmászik, az infúziótartóra, a gyógyszeresszekrényre, a főorvos nyakába. Olyan ügyes, mint a macska, és jobban egyensúlyoz, mint aki lát. Én csak negyedszeri hallgatásra értettem meg a selypegő, folyton kacagásba fúló szöveget a kazettán. Igekötőkben pocsolva, hosszú szótagokat cincálva, kötőszavakat száműzve, viszont meglepő következetességgel arról verselt Danika, hogyan kúszott a kórterem padlóján egymásba gubancolódott villanyzsinórok közé, akik az éjszakára áramtalanított elosztóban hajtották álomra fémfogas fejüket. Hogyan próbálta ébresztgetni őket egy valódi kígyó, hogy játsszanak vele, majd méregfogait egy szabadon maradt konnektor lyukaiba illeszteni sikertelenül, hogyan gyűrűzött ki a konyhába, hogy álmatlansága ellen tejet igyon, amitől reggelre ő is pici, fehér kábellé változott. Danikát egyedül úgy lehetett egy versmondás erejéig a fenekén marasztalni, ha feleségem odaadta neki a rúzsát: a tenyerére húzkodott zsírosmeleg vonalak egy darabig elszórakoztatták. Csak a haldoklók mellett ült veszteg a másik szárnyban, azoknak még takarójuk alá is bebújt, szorosan hozzájuk tapadva mulattatta őket.

 Aznap éjjel légszomj tört rám. Kinyitottam az ablakot, felhúztam a redőnyt. Feleségem is nagyokat lélegzett, hiszen csakis az én nyavalygásom miatt állta a lezárt szoba fülledtlevegőjét. Az ablak alatt nem vártak lódenkabátos ismeretlenek, hogy vadul vihorászva beugráljanak a lakásba. A nyári lugas illatozása felfogta a távoli gyógyszergyár savanykás fátyolfelhőjét. Álmomban Danikával fekete homokot szórtunk a szemünkbe, és nagyokat nevettünk. Aztán egy hatalmas kéz kezdett ránk homokot szórni, már alig látszottunk ki alóla. Hirtelen leráztuk magunkról és mindketten beleharaptunk a kézbe. Uborkaíze volt.

Másnap szédülés nélkül vettem a bejárati kapuig vezető öt lépcsőfokot, a fehér bottal a ház oldalát kezdtem ütögetni. Sikeresen rátaláltam a betonútra, amely a buszmegálló felé vezetett, csak párszor tértem le a fűre. Akkor a libikóka felől anyukahang szállt felém. Csókolom, segíthetek? Persze, jól jönne most egy szép piros retek, válaszoltam, nevettünk, én pedig majd elkaszáltam a törpelányt, aki épp leszállt a buszról. Visszaráncigált a lakásba, merthogy papucsbanés atlétatrikóban nem szokás kint járkálni, itt csak szkafanderben szabad buszra szállni, kérdeztem vissza, nevettünk, közben papírt fűztem az írógépbe, kértem, tanítsa meg, hogy az f és a j billentyűhöz képest, melyekre bütyköket tettek, hol helyezkedik el a többi betű, írnom kell.

Ma meglátogatom. Nagy volt a kísértés, hogy magammal vigyem valamelyik tanítványomat az egyetemről, de végül úgy döntöttem, egyedül megyek. Pedig egytől egyig nagyon készségesek, a versíró szemináriumból sokuk örülne, ha személyesen is találkozhatna Danikával. De ezt az utat segítség nélkül kell megtennem.

Feljövök a metró-aluljáróból és régi emlékeimre hagyatkozva megindulok arrafelé, amerre a buszpályaudvart vélem. Jópáran ajánlkoznak, hogy elkísérnek odáig, de én csak útbaigazítást kérek. Azt gondolom, az ősszel egészen jól megtanultam fehér bottal közlekedni, s ha nem terítene be mindent ez a kásás latyak, hamar odaérnék. A jegypénztár helyett a nyilvános vécéknél kötök ki, de innen egy fiatal férfi már elvezet a váróig. Megveszem a jegyet, közvetlenül a pénztár tövében leülök egy padra. A nénike mellettem megígéri, hogy felültet a buszra.

Danika az egész őszt a kórházban hancúrozta át. A betegségek, melyek a szabadban töltött évek alatt elkerülték, most egymás sarkát taposva rontottak rá. Mire elmúlt a szájpenésze és megszabadították fogcisztáitól, levedző sipolyaitól, sárgaságot kapott, majd rózsahimlőt és középfül-gyulladást. Lázas önkívületben kiabált, ilyenkor beszélni kellett hozzá, a rímes felelgetés némiképp feledtette kínjait. Úgy volt, hogy a LXXI. gyerekköltő-fesztiválra, amit évente szervez a folyóiratunk, már a megyeszékhely en található Vakok Iskolájának kollégistájaként utazik fel, de tüdőgyulladást kapott, mert este meztelenül, mindig nyitott ablak mellett szeret aludni a kis hülye. Egyik legszebb rögtönzése a szamárköhögésről szól: apró csacsikat köhög fel éjjel, de annyit, hogy azok a végén már nem férnek el a kórteremben, elindulnak iázva a folyosókon, hogy lelegeljék a férfibetegek mellkasáról a szőrt, furulyaszóra aztán megjuhászodnak, egyenként visszamásznak Danikába az orrán át, hogy benn megegyék az összes bacilusokat.

Már a buszon ülök, közvetlenül a sofőr mögött. Kevesen vagyunk, hétköznap van, késő délelőtt. Ha kiérünk a városból és simább lesz az úttest, előveszem a Danikának szánt braille-verseskötetet. Lassan betűzgetek, nem úgy, mint ő, aki két kézzel rátenyerel a lapokra, köröz rajtuk, majd vár egy keveset, végül kuncogva felmondja a leírtakat. Az iskolából régimódi braille-írógépet vittek be neki a kórházba, azon ír, ha kedve és türelme van. Én pedig ezeket a hetente érkező, szamárfüles, agyonsöndörgetett kartonlapokra gépelt irományokat böngészve tanultam meg a pontírást. Rettenetesen nehéz volt kibetűzni őket a helyesírási hibák, félbehagyott szavak, különböző erővel lenyomott billentyűk hagyta domborulatok és a szóközök meg a központozás teljes hiánya miatt, de én addigra már tudtam, hogy kötetbe fogom rendezni Danikát. Munkámat segítette volt évfolyamtársam is, aki a régió irodalmi lapját szerkeszti. Mikor csak ideje engedte, bement a kórházba, hogy felvételeket készítsen Danika rögtönzéseiről. A rendezgetés, letisztázás miatt nekem is braille-írógépre volt szükségem, hogy az átírt darabokat folyamatosan javítgathassam, mielőtt síkírásban legépelem őket. Hamarosan az írógép két oldalán két különböző paksaméta kezdett növekedni: balján Danika anyaga, jobbján az enyém. Mi tagadás, a szerkesztői munka engem is szánalmas szonettkék csiholására bírt. Fekete eső a konyhakert fölött, ez lesz a vékonyka kötet címe, ha ugyan valaha kiadom a kezemből.

Megáll a busz. Végállomásig utazom, ez csak pihenőhely lehet, nem sokan szállnak le. Jó lenne pisilni menni, de senkit nem akarok terhelni azzal, hogy az esetleg kétes tisztaságú illemhelyig vezetgessen. És talán nem is a vizelési inger, inkább az izgalom feszíti a hólyagomat, attól dagad a szívem, lüktetnek koszorúereim. Ezerszer elképzeltem már, hogyan lépek be a fertőtlenítőszagú kórterembe, üdvözlöm vidám rímmel Danikát, aki talán nincs is ott, mert rózsahimlője ellenére, ami miatt szigorúan elkülönítik, valahogy mindig kiszökik a szobából. Beszélgetünk állatokról, éjjeli vadászatról, esetleg zöldségekről és gyümölcsökről is, idézek neki a magammal hozott gyerekvers-antológiából és átadom neki szóbeli meghívásomat a LXXII. gyerekköltő-fesztiválra, melynek gyűjteményes kötete megjelenése okán Danika díszvendége lesz. Csengő-bongó verssorokban fogom neki elmondani, hogy a fesztivál ideje alatt nálun fog lakni, megismeri majd a szomszéd konyhakertjét, a trolit és a metrót, megyünk zsiráfot simogatni az állatkertbe és felülünk a hullámvasútra. Megkérem Danikát, ha még nem bújt belé a sajtkukac, hogy mondja el legszebb verseit, a fecske és a fecskendő házasságáról szólót, az altatóorvososat, aki mindig elalszik, mert mormotaszőr bundában jár, meg azt, amelyiket Danika könyvének záródarabjául szánok: Danika sajnálkozik látó pajtásain, akik nem éreznek semmit bőrük meg belső hallásuk által, éjszaka begyűjtött hatalmas pillangókkal vígasztalja őket, akik majd kedvesen letakarják szárnyaikkal a gyerekek szemét, hogy azok megérezzenek valami fikarcnyit a valódi világból. Az utolsó busszal haza kell majd mennem, a feleségemnek utólag bevallom, hol jártam. Örülni fog, Danikának is, meg annak is, hogy ekkora utat tettem meg önállóan. A magammal hozott két körtét már elrágcsáltam, a csutkák nejlonzacskóban a táskám alján vannak. Éhes vagyok, egyre jobban kell pisilnem és el is gémberedtem, mert a buszon nem fűtött a sofőr.

Ahogy leszállok, kérdezősködöm, van-e itt valami étterem vagy ivó. Egy másik sofőr átvezet a főúton, be egy meleg, cefreszagú helységbe. Pikoló sört rendelek a pultnál, és kérdem, merre van az illemhely. A csapos elmondja, s még utánamszól: vak bácsi, kap egy hagymás-zsíros kenyeret is, jó? A zsírt spórolja le, ha megoldható, rímelek, s már a kilincsen a kezem. A kocsmában kevesen vannak, csak a tévé szól, a csapos csörömpöl a poharakkal, játékautomata csilingel. Kitapogatom a ragacsos mosdót, a kisajtó mögött a vécécsészét. Cipőtalpam alatt tócsa. Remélem, csak víz. Kár, hogy a vécédeszka hiányzik, a fekete eső óta inkább leülök közben, nehogy mindent összevizeljek.

Behallatszik a tévé. Nekünk nincs otthon, valahogy kimaradt az életünkből, pedig interjút éppen az elmúlt héten adtam egy irodalmi műsornak hideg, külvárosi stúdióban a Danika-ciklusról. Értetlen volt a riporter, kevéssé felkészült, a taxiszámlát fél éven belül fizetik, mondta a titkárnő. Danika neve üti meg a fülemet, s nevetni kezdek magamon, hová nem képzelem kis patronáltamat. De a kérdezett hangját határozottan felismerem, a vidéki lapszerkesztő az, évfolyamtársam az egyetemről, aki kis barátom hangját rögzíti nekem, ha ideje engedi.

A vaksága után mélydepresszióba esett irodalmár neje keresett fel, magyarázta a szerkesztő, mi pedig benn a lapnál ötletbörzébe kezdtünk, hogyan adhatnánk neki motivációt a felépüléshez. Egy költő szaktárs találta ki Danikát, és a régió több irodalmárjának összefogásával gyártani is kezdtük az anyagot, melyet az említett kolléga koordinált és rendezett egységes hablaty-nyelvezetté. S mindez hogy jutott el a vak költőhöz, kérdezte a riporter. A hangfelvételeket saját unokám olvasta szalagra, a pontírásos anyag legépelésére pedig a vak költő felesége vállalkozott, aki a feladat kedvéért megtanulta a braille-ábécét. Jól csőbe húzták a mukit, hallottam a csapos öblös hangját a söntés mögül. Mi? Mi? Értetlenkedett egy másik hang, valószínűleg a játékautomatától. Mondom, jól csőbe húzták a vak mukit, ismételte a csapos tagoltan. Ja, ja, törődött bele a másik. Végül a küldemények elérték a kívánt eredményt, mélyítette el hatásvadász módon hangját a kérdező. A vártnál is inkább. Vázlatszerű ötleteinkből a szerkesztő úr nagyszerű gyerekverseket épített fel, sőt, ez a munka, ahogy hallom, saját költészetére is termékenyítően hatott, habár őt elsősorban nem a versei miatt szeretjük, heherészett a lapszerkesztő. Papírt kerestem, persze nem volt. Zsebkendőt használtam. Leöblítettem a vécét, és kibotorkáltam a féltenyérnyi mosdóhoz. Szappant találtam. Nedves kezemet beletöröltem a nadrágszáramba, megragadtam a botom nyelét, és kiléptem az ajtón. Akkor Danika egyáltalán nem is létezett, összegezte a műsorvezető. Múlt év végén bevittek a megyei kórházba egy utcagyereket, aki versben válaszolgatott a nővérek kérdéseire, de ő pár nap múlva vérhasban meghalt, nem tudni, mi lett volna belőle. Valószínű, hogy kinövi, mint a legtöbb gyerekköltő. Erre-erre, tapsolt a csapos, itt a söre, tató. Mindjárt kész a hagymás kenyérke is.

Belefúrtam orromat a sörhabba. A tévében műsorajánló kezdődött. A pult alatt a fehér bot nyelét szorongattam. A  csapos elém tette a kenyeret, az illatán éreztem, hogy mégis tett rá zsírt. Jó étvágyat, tató! A forralt borunkat kóstolta már, kérdezte, de nem válaszoltam, csak a fejemben visszhangzott a rím párja:

vén szamár, vén szamár

vén sza már     

 

   Danika vak kisfiú. Most éppen kórházban fekszik vidéken, de a LXXII. gyerekköltő-fesztivál idejére, amelynek ő lesz a díszvendége, egész biztosan felépül. Megmutatom neki a konyhakertet, a trolit meg a metrót. Megyünk zsiráfot simogatni az állatkertbe. Felülünk a hullámvasútra.

 

 

 

Bocsánat, köszön Gabi a többieknek, árnyékként lopakodva be a karámokra osztott irodába. – Bocsánat – sóhajtja fel gyomrából a mellette lévő gipszkarton kubusban pötyögő Hédinek. Az üdvözlés létrejöttéhez liternyi levegőt kell  a hasüregbe tömni,  majd a tarkó koszorúereit pattanásig feszítve, hogy a fülek és a két szemöldök is hátrébb csússzanak, emberfölötti eltökéltséggel kilökni a ványatag szuszakot a rekeszizmok közül, fel a tétova tüdőkön át a réveteg gégébe, végül több részletben, nagy llufttal kituszkolni a légtérbe. Az első világra jött, olyan, amilyen. Majd maga után húzza a többit, ha kell. – Helóca – Hédi fel sem néz. Jobb is így. A gyűlöletet és viszolygást közvetítő szempár holtbiztos fekete lyukacskát pörkölne Gabi szegycsontjára.

Gabi húzza ki a legcsendesebben a székét az irodában. Gabiül még ebédszünetben is a gép előtt, csak akkor somfordál ki, mikor a többiek már visszaszállingóztak a terembe. Gabi munkaideje végeztével még jelen van, a következő pillanatban már fut a buszmegálló felé, senki sem tudja rekonstruálni, mikor és hogyan oszlott szét az irodából. Katusnak az az elmélete, hogy a vécén húzza le magát, majd kinn az utcán a csatornafedél apró nyílásain át szivárog újra a felszínre.

Most, hogy túlestek a leépítési hullámon, Gabi munkatársai - jóltáplált és jólértesült bölcsészek, jogászok - még több időt töltenek a dohányzóban, mint annak előtte. Van, aki reggel leviszi a laptopját, onnan küldi fel az anyagot a vezérnek. Az iroda megmaradt közösségéből összetartóa lfalka vált ki, a nikotinhiányosok bárkit szívesen maguk közé fogadnak, ha az pár percre szabadulni szeretne a vezér folyton kémlelő tekintete elől.

A vezér nem dohányzik és Gabi sem, szellemük mégis állandóan belengi a szűk helyiséget. A vezér szelleme szörnyű dzsinn, többük szerint a dohányzót is bepoloskáztatta. Kacagnak rajta azért annál többet, magyarul úgysem tud. A vezér asztalán pár nap alatt kileheli lelkét a dísznövény. A vezért a minap egy csatornapatkánnyal látták csókolózni a melegbárban, pedig otthon várja az alkoholista felesége. A vezér büntetésből van itt és undorodik a magyaroktól. A vezérnek nincs diplomája, viszont valakinek a valakije a távoli anyaországban.

Gabi nem dzsinn, csak egy félresikerült szellentés alakjában járja be a dohányzószobát, mindegyikük legyezget, mikor felé száll.

Gabi bűnös, mert más munkájára pályázott és megkapta.

Gabi bűnös, mert nem érti, hogy bűne régesrég elévült. Elég lenne bedobnia egy féldeci jó házipálinkát, berúgnia a dohányzószoba ajtaját és odadöccennie az egyik nikotintündér mellé, kérni egy cigarettát, szexista viccekkel bekapcsolódni a társalgásba, a rudacskán át kieresztenie magából gátlásait. De Gabi számára már az első lépés rémületet keltő. Hogyan szerezzen pálimkát, mikor az eladó rögtön kiszúrná: nincs még  tizennyolc perce, hogy a világon van. Gabi apró, gyámoltalan és szőrtelen, ma született.

Nem lehet Gabit semmire használni. A munkakört, amire egy hét álmatlan járás-kelés után beadta a pályázatát, képtelen betölteni. Adatbevitelre ítélték, görcsös igyekezettel másolja az irodák, cégek, intézmények neveit egyik rubrikából a másikba. A megpályázott munkát kollégái végzik helyette kalákában, méltatlankodásukban csapdosva a fiókokat, ciccegve és furton fúrva Gabit minden fórumon.

Gabit naponta háromszor kiveri a hideg, mikor betanításának  hányingeres, koncentrációzavaros délutánjaira gondol. Emma, akinek a sorsáról Gabi azóta sem mert senkitől érdeklődni, művészi eleganciával és kedélyes nemtörődömséggel látta el feladatait. A dohányzósarok filodendronja azonban minden jel szerint be volt poloskázva, a vezér talán szinkrontolmácsot is alkalmazott, az dudorászta szőrös füleibe a nő kaján megjegyzéseit angolul. Emma zokogva rohant ki az utcára, mikor a vezér kihirdette az újrapályáztatás eredményeit. Búcsúzóul kezelési útmutatót szerkesztett , hátul függelékben a társintézetek referenciatitkárságai telefonszámokkal és az igazgatók kedvenc ital-, nyaralóhely- és nőmárkáival. – Ezt jó lenne, ha holnapra átolvasnád és úgy-ahogy megtanulnád, Gabi – mondta tűnődőn, - szerintem menni fog ez neked.

Gabi hazacipelte az útmutatót és ült fölötte egy darabig, elképzelte, hogy kommunikál az olaszokkal, lengyelekkel, finnekkel nyápic, sebezhető angolján, mikor Emma mindenkihez a saját nyelvén próbált szólni, a monitoron figyelve öt postaládájának beérkező üzeneteit, csetelve egy új dán kapcsolattal és jelbeszéddel közölve a dohányosokkal, hogy azonnal megy le közéjük.

Te jobban megérdemled, hogy itt legyél, mint én. Bocsáss meg, hogy engem választottak – írta Gabi egy másnap Emma táskájába csempészendő félbevágott, sárga papírra. De délelőtt Emma magára hagyta az irattömegekkel, hatan villogtak a várakoztatón, miközben Gabi az elsővel szerencsétlenkedett. Szédülten támolygott le a dohányzóba segítségért. Emma az egyik Áporodott Füstoszlop laptopján éppen nyerésre állt a japán logikai játékban, az új kihívástól felcsiklandozva hadonászott az egérrel. – Hamarosan nélkülem kell boldogulnod, Gabi – lökte el magát a pamlagról beletörődve. Három perc alatt lecsendesített mindenkit, bezsebelt pár vacsorameghívást és egy fekete-tengeri hajókirándulást, Andrea Bocelli is jelezte, hogy szívesen énekelne a lánya születésnapi zsúrján, Gabi pedig a vécén összetépte a kicsi, félbevágott sárga papírdarabot.

Másnap Emma elment, Gabi azóta sem tudja, hová, még a legnagyobb bajban sem volt mersze felhívni tanácsért. Akkortól fogva döfik át zöld lézerpászták testét a maroknyi csapat pupilláiból, dugnak skorpiót a parizeres zsömléjébe, tömik meg bűzmirígyekkel táskája rekeszeit. A földszinti burkolatot este felszedték, ha Gabi a szőnyegre és nem a centi széles járólap-sávra lép, egyhamar a föld gyomrában találja magát, összevissza törve. Az alagsorba még véletlenül sem száll, tudja, hogy a pállott fotelok mögött ott hever életnagyságú gumi-mása összeköpködve, ürülék- és vércsíkokkal kikenve.

Gabinak nem való állat sem növény, túleteti, túlápolja, meghalasztja őket mind. Ember még kevésbé való Gabinak. Aki megpróbál kopulálni vele, egyhamar beleun a reszketeg passzivitásba, rosszindulatúan méregeti Gabi alig kifejlett nem i szerveit, kínjában önkielégítéshez folyamodik, megdühödik a satnya, örömtelen folyamat végeztével, lesöpri az ágyról Gabit, összegyűri, a szemétkosárba rúgja, dühösen csapja be maga mögött a bejárati ajtót. Gabi nem is szeret saját testére gondolni, nézni még annyira sem. Tükör nincs a lakásban. Inkább ül a konyhaasztalnál, albumba rendezgeti az állatos fényképeket, amiket évek alatt vágott ki különböző újságokból. Az asztalon szól a rádió, a teljes elhalkulástól egyetlen rovátka választja csak el, Gabi csendes. Este lapul a konvektor mellett, a kitárt ablakon át beszűrődő zajokat hallgatja rettegve , míg el nem alszik.

Gabi meditációs lemezt talált Emma hátrahagyott dolgai közt. Ő a hetes az irodában is. Míg a többiek ebédszünetben kirajzanak a környező utcák éttermeibe, főzelékfalodáiba, Gabi virágot locsol, ceruzáit hegyezgeti, apró egérharapásokkal fogyasztja el szalvétába bugyolált szendvicsét. A virágokat a takarítónő is rendszeresen locsolja, nem csoda, ha előbb-utóbb mindegyik szétrohad. A kollégák képernyővédőin egymás után vetülnek a családi fotók, sétahajó korlátjára dőlve, állatkertben a párduc ketrece előtt, kockás terítővel borított faasztalnál egy autóspihenőben. A pénzügyes monitorán csupasz nők sorjáznak, amatőr, alulexponált aktképek megannyi szeretőjéről. Gabi megörökölte Emma képernyővédőit, ködös angol kikötők és kimeredt szemű boszorkánymacskák váltogatják egymást.

Gabi nem mer kimenni az irodából, mikor egyedül van. A folyosón biztonsági őrök tanyáznak, nyálcsorgatva tárgyalják ki az iroda dolgozóit, s hogy melyikkel mit művelnének egy lakatlan szigeten. Gabival, valószínűleg, semmit. Örül, ha lenyúzott bőrét berácsozzák és társasjátékoznak rajta.

A lemez felbontatlanul nyugszik celofánburkában. Emma túl pragmatikus a testentúlihoz, mind itthagyta a mongol áldozati faszobrocskákat, török Allah-szemet, zsidó körülmetélőkésecskét, amit rásóztak a csodálattól részeglátogatók az évek során. Gabi hetekig tanakodik, végül hazalopja a lemezt, madár ül a borítóján faágon, alatta széles, opálos folyó. Egész nap várja, mikor robban be Emma az irodába, kezd el turkálni a szekrény alján, követeli felháborodva a meditációs korongot. A jáde péniszeket, táltossálakat, lócsont lábgyűrűket lassan széthordják a kollégák, de maradt így is elég kacat a prospektusok, nyári munkaajánlatok mögött. Gabi verejtékező ujjbegyei óránként siklanak táskája belső rekeszébe, megérinteni a hideg műanyag bőrt. Még ott van, lapul, várakozik a lejátszásra. Gabi nyugtató pánsípfutamokra vágyik, szintetizátoron perceken át kitartott akkordra, lassú, ütemes dobütésekre, méyen zengő férfihangra. Emma sehol. Azóta már a Világ Urainak a jobbkeze, ha Gabi felhívná, fülére olvadna a mobil.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szemhéjak alatt otthonos lilásfekete árnyalat uralkodik, nem pedig a semmi, ahogy a sámánhangú amerikai férfi állítja. Ha Gabi a csak félig leengedhető redőny felé fordítja a fejét, jobboldalt halványsárga áramlat önti el a teret. Az árnyalat cseppet sem egységes, nagy a sürgés-forgás a héjak alatt. Sötétebb felhőcsoportok, a látóhatáron át-átúszó galaxisrendszerek, villódzó fénykarikák, foltgomolyok járják keresztül-kasul a látóteret. Ha Gabi erősen koncentrál, nyomon követhet egy-egy színen átloholó szereplőt, ha szemgolyójával kicsit arrébb moccint, késleltetheti, visszatarthatja az élénklilás pöttyöt, vibráló fényamőbát, míg egymásba nem olvadnak, ki nem szállnak mind a fókuszból, fel nem falja őket az úrhatnám kinti fény. Nehéz becsukott szemmel váltogatni a látószöget, kis gyakorlással azonban megtanulható. A szemhéj alatti térnek több szintje van. A hátsó, mint egy világítópadlás, szabályozza, adagolja a színeket, árnyalatokat a külső fényviszonyoktól függően. Ez a háttér, látszólagos egysége ellenére, másodpercenként szinezetet vált, reagál minden egyes külső árnyékra, villanásra, sőt magára a pislogásra is. A háttér meglétét elfogadva lehet a közelebb eső síkra koncentrálni, ahol a valódi cselekmények zajlanak. De Gabi nem tart itt, elbűvölve bámulja az elsőre eszement tülekedésnek tűnő táncot. Egészen érdekes.

A cédé-lejátszó kinyújtotta szögletes, műanyag nyelvét, rajta a madárkás, folyó keresztezte lemez. Gabi a szőnyegen fekszik, néha elbóbiskol, de valahányszor eszméletére tér, nem felejti el csukva tartani szemeit. A téren motorozó suhancok kurjongatása, a gyerekeiket vacsorázni hívó anyukák ingerült rikácsolása, a szomszéd lakásból áthallatszó híradó kezdőszignálja mind-mind filmzenévé válnak. Már nem figyel a kis lényekre, a híreket hallgatja. Végtelenül elfáradt a szeme.

Üdítő újra látni vacak szobája alkonyi fénnyel futtatott zugait. Elharapódzik az este, Gabi kinyitja a bejárati ajtót. A kibírhatatlanul csörgő kulcscsomót szivacspárnával bélelt műbőr tokba rekeszti és zsebre vágja. Lebaktat a földszintre. A bilikékre mázolt kapu nyitva áll. A bérházak mögött kicsi domb, Gabi leül a tetőn trónoló csatornafedelet környező betonszegélyre, gumipapucsos lába a füvön. Szerencsére senki nem jön fel a dombra, Gabi addig ücsörög ott, míg mackónadrágos, kifakult pólós testét csontig át nem járja az októberi hideg.

Gabinak, a vezérrel ellentétben, valóban nincs diplomája. Beiratkozott angol szakra, hallgatott is öt évet az utolsó padban. Csoporttársai már a második nap kiszelektálták maguk közül: nem vett részt a vizsga előtti jegyzetcserékben, az esti világmegváltásokon az egyetem kerti padjain, a nemek összemosódásában éjjelenként a kollégiumban, a folyosók és szobortalapzatok összehányásában hajnalonként. Szóbeli vizsgákon tekintetét összeszorított combjai fekete árkába fúrva csukladozta fel a tanultakat, mondatai közt fényévnyi szünetekkel. Az észrevehetetlenül sunyító toldalékolási jelenséget taglaló szakdolgozatot, melybe témavezetője utasítására kezdett, tíz oldal után örökre abbahagyta. Akkoriban nem volt már ereje, az ösztöndíját kiegészítendő kifőzdében vállalt krumplihámozás, hagymadarabolás, pizzadíszítés, mosogatás után könyvtárazni, a lehetetlen rag után vadászni elavult szerzők cikornyás hőskölteményeiben.

Pedig másnapra kérik. A személyzetis jött oda hozzá bocsánatkérőn, legyen szíves, a munkába álláskor valahogy elsikkadt ez az adat, jó lesz hitelesített fénymásolatban is. Gabi tudja, hogy az előző igazgató, aki már a leépítés előtt távozott, nem törődött vele, milyen papírja van, felvette az első embert, aki alkalmasnak bizonyult. Ahogy elmegy a trécselő csoportok mellett, mindenki elhallgat. Amíg vécén van, valaki az asztalára csempészi az egyik cserép virágot, amit maga öntözött halálra. A felé irányuló feszült várakozás sistergő elektromos fonálként hálózza át Gabi karámját. Inkább újra kimegy a mosdóba, a leeresztett vécéfedélen ül csukott szemekkel.

Ajánlatos  tenyérrel is letakarózni, így eredményesebben elkülőníthetőek a szemhéj alatti lakók egyes fajai, egyedei. Az osztályozást megkönnyítendő ajánlatos időről időre merész nyolcasokat leírni a szemgolyóval, függőlegesen és vízszintesen is, így felkavarodik a tér, újabb formák és az egyes családok különböző nagyságú példányai tűnnek elő. A legellenállóbbak a szcéna átrendezése után is maradnak, esetleg nagyságukat vagy pozíciójukat változtatják csupán. Az ötödik, hatodik felkavarásra nyilvánvalóvá válik, kik az állandó szereplők és kik a beugrók. Gabi egyelőre képtelen  a megbízható, kitartóan jelen lévő formák és a másodpercekre a színen átcsalingáló változatos apróságok között megosztani figyelmét. A rendszerezéshez idő és a fókuszálásban való gyakorlat is szükséges, kezdők százainak beletörött már a bicskája.

A rendszerbe foglalás első kritériuma a sebesség. Csalóka módon nem mindig a méltóságteljesen, komótosan libegő, nagyobb méretű gömbök bizonyulnak maradandó szereplőknek, céljuk legtöbbször a zsákmányszerzés, az ügyetlenebb, hebehurgyán ténfergő gomolykák bekebelezése, sokszor hatalmas potrohukkal tolják ki a képből a figyelmetlen felhőfoszlányokat, ráérős hurkocskákat. A gömbök, a nagy maszatok inkább csak a magukfajtákat falják be, az egyéb formákat dühösen taszigálják vagy kikerülik. Számtalan találkozás végződik különösebb baj nélkül. Sebesebben haladnak át a színen az amorf, szabálytalan lények, gyakran olvadnak egybe és folytatják rohanásukat édes kettesben a pálya széle felé. A vibráló tekercsek, fénykarikák és pázmák villanásnyi időre mutatkoznak, általában a legváratlanabb pillanatokban, megesik, hogy az óriás gömbök középpontjában, két csillagrendszer egybeolvadási pontjában, szinte bohócaiként az előadásnak. A szín is fontos. Ha az ember megszokja és elfogadja a feketés alap diktálta feltételeket, lassan, nagyon lassan kiviláglik, micsoda gazdag palettán kínálja szereplői jelmezét a szemhéj alatti világ.

A gyakorlottabb nézőnek rögtön szembeötlik három állandó résztvevő, őket hellyel-közzel mindig megtalálni a pályán. Az egyik színváltó gömb, a szemek lecsukása után uralja a jobb térfelet, halványsárga testében kicsi, pirosas gömbfi tűnik fel, fúvódik egyre nagyobbra, végül szülőanyját eltakarva átlényegül, két kék neonfélgömbre válik szét, ezek újra egybefolynak, a forma belevész az alapszínbe. Olyan ez a gömb, mint mozifilm előtt a stúdió logója, kezdetét veszi az előadás, jelzi. Esetleg újból feltűnhet, ha éles fényforrás felé téved a szemhéjak takarta szemgolyó, hűséges, megbízható szövetséges. A második vörös pontraj, körbe-körbe szaladoz a látóteren, izgága, hebrencs alak. Gabi kedvence egy kisebb, barázdált felszínű bolygócska. Pontosan követi a fókuszt, mégis lehetetlenül nehéz ránézni, nem fölé, nem alá. Jobb, ha Gabi egy hajszálnyival mellé bandzsít, így lehet labdázni vele, felröppen, mint egy léggömb, szépen aláereszkedik, a szemgolyó legkisebb rezdülésére újra megugrik. Bosszantó, de Gabi még mindig nem tudja egészen pontosan, milyen is a kedvence, nem sikerül megfigyelnie. Tökéletesen el kell lazítania szemmozgató izmait, hogy bizalmat ébresszen a szereplőkben és azok fel merjék magukat fedni előtte. Nehéz lesz, Gabi nagyon feszült, bármikor rákopoghatnak a kollégák.

Visszatérve csüggedten tapasztalja, hogy ellenségei széke ülőkéje helyére szöges deszkát toltak. Gabi nemcsak ráül, egyenesen izeg-mozog a szögeken, míg mindegyik a legfájdalmasabb ponton nem kezdi el marni a húsát. Folytatná munkáját, de rájön, hogy egere eltűnt, helyébe véresen cuppogó, szétázott tampont loptak. A billentyűk közti folyosókon fejvesztve kiutat kereső termeszek ujjbegyeibe mélyesztik csáprágóikat. – Menjen haza, miss Gabi – hangzik fel a szolgálati mobilnak tetsző felfúvódott békahullából a vezér hangja, - rossz színben van ma. Menjen haza és holnapra kérem a bizonyítványait. Gabi pakol és távozik, a lépcső alján tátongó vizesárokban fel-alá úszkálnak az éhes krokodilok. Gabi odadobja nekik az ebédre hozott majonézes szendvicset.

 

A hazaúton Gabi rájön, hogyan csalhatja elő hatékonyabban a szeme előtt táncoló formákat. Hosszan, gondolattalanul mered a vele szemben terpeszkedő utas háta mögötti hirdetésre, amíg a színek, foltok, betűk el nem vesztik jelentésüket, üres mezővé nem válnak. Akkor előóvakodik a Nagy gömb, lassan megkezdi színeváltását, pontszerűen izzó homokviharba bugyolálva pörög fel-alá a színen. Apró hólyagokat pöfög ki magából, amelyek, egyetlenegy kivételével, a látóhatár fölé úszva semmisülnek meg. A túlélő a rovátkolt felszínű vidám kisbolygó, játékosan pattogja körbe szülőanyját. Most kell, óvatosan, lehunyni az egyik szemet, biztosítani a lilásvörös hátteret az önfeledt hancúrozásnak. A gömbpár odébb libben,  megilletődve várakoznak a szélen, szelíden remegnek. A bolygócska belsejében az izgalomtól fehér spirál kezd pörögni. A másik szem is lecsukódik, a teremtmények körülszimatolnak a megváltozott háttérben. Balról komótos csillagpor-nyaláb úszik be, tarajára kapja őket, átfolyik rajtuk, színüket veszi. A bolygócska alja izzani kezd, veszettül villódzik, akár egy neonreklám a körúton. A Nagy Gömb akkorára nő, hogy szegélyét nehezen lehet különválasztani a látótér szegélyétől. Micsoda csintalan suhancok ezek!

Gabit a metróbemondó száraz hangja rázza fel, elfelejtett leszállni a megállójánál. Megvárja, amíg a vezető előrebaktat, lassan megtelik a metrószerelvény. Bevásárol, hazamegy. Délután két óra.

Gabi betelefonál a munkahelyére, két nap szabadságot kér. Nyugtalanítja a diploma-ügy és mégsem tud a megoldásra koncentrálni. De mit is tehetne? Állítólag a kínai piacon lehet mindenféle bizonyítványokat szerezni, de oda soha nem lépne be. Holtbiztos, hogy lemészárolnák, belesütnék a tavaszi tekercsbe, ha csak érdeklődne a szolgáltatás felől. Vagy hazáig követné egy fogdmeg, kilesné a szokásait, élete végéig kínozná, csúfolná, míg Gabi végelgyengülésben ki nem szenved. Marad a sunyítás, a haladékkérés, majd, ha végképp minden kötél szakad, az igazság beismerése, a kitoloncoltatás, az ország összes közintézményéből való kitiltás. Talán még óriásplakátra is felkasírozzák: IDE KÖPJ! Gabi újból bíbelődhet majd csokoládépapír-kibontási útmutatók fordításával. Pátyolgathat flegma magántanítványokat, akik az elügyetlenkedett nyelvvizsga után üvöltve kergetik a poroló körül. Sétáltathat finnyás, beképzelt belvárosi ebeket a hegyeken. Szégyen.

De nicsak! Újra itt a kis bolygó, szemérmetlenül riszálja magát Gabi szeme előtt. Ebadta, hát ennyire felbátorodtál? Hol van az anyukád? Mutasd csak magad, gyönyörűségem! Gyorsan le a redőnyökkel, dunyha alá bújni, szemeket lecsukni. Bolygóka becsusszan a képbe és káprázatos műsorszámot ad hódolójának. Hétfátyol tánc rózsás felhőfoszlányokkal. Bűvészmutatvány önnön testéből kicsapó lángnyelvekkel, leestükben hámló neontajukkal. Varietészám apró, szétáradó fénykarikákkal. Bolygóka mint illuzionista tünteti el magát vérpiros elektromos kisülések, barna hullámfalak, észrevétlenül alácsúszó fekete ködguzsalyok mögött. Ha Bolygóka áll, két száma között a tapsot, az elismerést várva, vibráló fényperemén belül apró labirintus válik láthatóvá, majd, mint egy szégyentelen szerető, aki válláig húzza fel ingét, Bolygócska hasa egyetlen, széles mosolyba húzódik. Megjelennek a színen sikere hiénái is, amorf olajtócsák, negatívban előhívott hópelyhecskék rajongják körül, ölelgetik, ajnározzák.

Gabi azt a tökéletes, remegő gyomrú kielégülést érzi, amit eddig csak kétszer életében (harmadikos korában talált a tolltartójában egy papírfecnit, szeretlek, pingálta rá hihetetlenül szabályos betűkkel valaki, majd húszévesen a tengerparton, mikor arra ébredt, hogy pokrócán, szorosan testéhez tapadva, cirmos cica alszik). Bolygóka csak rá figyel, neki kelleti magát, nem törődve udvartartásával, egyes-egyedül Gabinak integet egyik kis csillójával.

– Szia – suttogja Gabi édesen mosolyogva.

 

Bolygókával a kertek alatt, a boltban, takarítás közben, fennhangon énekelve, fel-alá trappolva a lakásban. Bolygókával vissza lehet perelni az elsuvasztott ötszázast a pénztárosnőtől, a dühtől izzó kis társ vörösen okádja magából a szikraesőt, apró arca csupa lángtajték. Bolygókával együtt lehet nézni a buszon kokettáló, rikító színűre festett hajzatokat, a kacagástól elaléltan potyog egyik térféltől a másikig, Gabi is hangosan nevet. Ollóval lenyírta a szemébe lógó hajtincseket, eléggé lépcsőzetesre sikeredett, de ez sem baj. A két szabadnap lejártával győzedelmesen masíroz be Gabi és Bolygóka a munkahelyre, rámosolyognak a portásruhába bújtatott hatalmas, dögszagú emberevő varánuszgyíkra, . két marokkal szórják át a szomszédos karámokba az egérpadon trónoló darázsfészek megdühödött lakóit. Gabi a személyzetis orra alá papírboltban kapható kisdobos oklevélpéldányt tol saját nevére kitöltve, alján krumplipecséttel: Lomonoszov. Bolygóka a szemfenékhez csapkodja magát elragadtatottságában, mikor Gabi swifti angolsággal tárgyal a leharcolt kultúrjuppikkal világszerte, megszervezi a kisföldalattiba a Van Gogh életmű-kiállítást, hajléktalanszálló avatására  a philadelphiai filharmonikusokat. A kollégák rettenve osonnak a dohányzóba, onnan figyelik periszkópon át, miként intézkedik legalább ötvenfelé tövisszaggatta hálóingében a zsíros hajú, hónaljszagú, idétlenül vihogó, csontsovány figura. Néha megmerevedik, teli szájjal belemosolyog a semmibe, pusmog magában valamit, majd ismét felgyülemlik benne az energia. A ráküldött savas esőfelhővel törölgeti a homlokát, az ásványvízben kaffogó  piranhákat gémkapocsnak használja.

Gabi dunyhája alatt kucorog, testét átjárja a langymeleg. Bolygóka álmosan ténfereg a látóhatár alján. Gabi az eszméletvesztés határán el is fókuszál néha róla. Bolygóka is megy mindjárt aludni, ma rengeteget fáradoztunk együtt. Holnap a kerületet, holnapután a várost, egy szép napon pedig az egész világot tanítjuk meg kesztyűbe dudálni, drága szerelmem. Most csihadj, gyűjts te is erőt reggelre.

Kábulatán áttör valami egészen áporodott cigarettabűz, akkor már Füstoszlop, Hédi meg Katus bent is vannak a lakásban. Füstoszlop ráül a bordáira, két fülcimpáját leszorítva a párnához szögezi Gabi fejét. Hédi a szemhéjakat rögzíti ragasztószalaggal a szemöldök vonalán, Katus aprócska szemcseppentőt rángat elő mellei közül, cseppent és vár, cseppent és vár, cseppent és vár, míg Gabi szaruhártyája mind fel nem issza a fertőtlenítő oldatot. Gabi a döbbenettől nyüszíteni sem képes, belső szervei lassan mállani kezdenek. Füstoszlop elmentében leragasztja Gabi szemeit a szalaggal, a nők kezet mosnak a fürdőszobában. Tapintatosan behajtják maguk mögött a bejárati ajtót.

Gabi két napig fekszik a dunyha alatt.  A színpad áthatolhatatlan fekete korong. Pedig Bolygóka él, csak nagyon messze, elhagyatottan vergődik a végeláthatatlan semmi-síkok fogságában. 

Harmadnap Gabi kiszáll az ágyból, a vécétartály pereme alá túr, belekapar az előszoba felső sarkában vastagodó penészfoltba, majd ujjbegyeivel dörzsölni kezdi szemeit. A zselatinos golyók vadul hánykolódnak csontfészkükben, berzenkednek a nem várt behatástól. Egyikük sárgás váladékot köp Gabi tenyerébe, a másik csak könnyezik, könnyezik vigasztalanul. Késő éjszakára abbamarad a sajgás, Gabi orrnyergén és szemei körül feketés barázdák.

De már itt is van Bolygóka, vidámabban, életerősebben, mint bármikor. Gabibeleremeg a viszontlátás örömébe. Kiül az ágy szélére, meztelen lábával addig kaszál a szőnyegen, míg bele nem akad papucsaiba. Előrenyújtott kezekkel kibotorkál a konyhába, tapogat magának egy bögrét a szárítóból. Megengedi a csapot, a hang után a sugár alá tereli a bögrét. Ujjaival ellenőrizheti, milyen magas már a víz szintje benne. Iszik és az ablakhoz botorkál, Bolygóka belső spiráljai kettéválnak, piros és kék fésűkként kapcsolódnak újra egymásba. Kár, hogy Gabi nem láthatja, milyen kint az idő. De hiszen arra való a rádió, az majd  megmondja. És ha ezentúl óvatosan, előretartott karral jár, ujjai jelzik, merre meredezik akadály. Gabi nem tudja, miért ne lehetne így élni.