Burns Katalin

Részletek Agarzon c. kisregényből

 

II.

 

  A műtét reggelén nem találta a helyét, már hajnali négykor felkelt, és nyugtalanul keresgélt tennivalók után a lakásban. A kórházba hét előtt nem engedték volna be amúgy sem, de délután négyig nem is volt tanácsos elindulni, ha Csabát látni akarta az intenzíven. Összehajtogatta a kimosott ruhákat, és szokás szerint tett egy kört a zsákutcában, megállt az üres telek bejáratánál, hogy megszámolja az aznapi varjakat. Sötét volt még, nehéz volt megkülönböztetni a fűcsomókat a gubbasztó madaraktól, de a szeme hamar megszokta. Tíznél megállt, és eszébe jutott a tegnapi döglött ponty a járdán.

  Bement a lakásba, leült a kanapéra és aktív várakozásba kezdett. A reggelihez túl korán volt, más tennivalót pedig vagy nem talált, vagy nem lett volna hozzá türelme. Könyvet utoljára a repülőn vett a kezébe, a tévén pedig csak három magyar nyelvű csatorna volt fogható.

   Nyolc tájban megcsörgették a mobilját. Félálomból rezzent fel, a szíve eszeveszett kalapálásba kezdett, de ahogy a számot meglátta, abban legalább biztos lehetett, hogy nem a kórházból hívják.

- Csaba unokahúga vagyok – szólt bele egy határozott hang a telefonba, kifogástalan angolsággal. - Elnézést, hogy ilyen korán zavarom, de a nagynéném lakásáról van szó. Lilla szerint sürgős.

   Megdörzsölte a halántékát, és visszaült a kanapéra. Nem értett egy szót sem.

- A nagynéném Csabára hagyott egy lakást. Két éve halt meg, de Csaba nem jött haza a temetésre, nem is jelentkezett. A lakást pedig át kell adni. Úgy hallottuk...

- Egy pillanat. Csaba tud erről a lakásról?

- Tudnia kellene, de ha valami miatt nem is kapta meg az értesítőt, most tájékoztatni kell róla.

- Csabának ma van az első műtétje. Eszméleténél sem lesz, amikor bemegyek hozzá.

- Lilla mindent elmondott, amit ezen a ponton tudni lehet. Én viszont át szeretném adni a kulcsokat, mégpedig minél hamarabb. Ha úgy adódna, ahogy nem szeretnénk, hadd ne nekem kelljen intézkedni.

- Nézze, ma reggel képtelen vagyok ezzel foglalkozni. Majd visszahívom.

- Rendben, de ha két napon belül nem hív, hívom én.

   Laura nem kezdte el mérlegelni, hogy a hang csak kemény volt vagy szemtelen is. Köszönés nélkül megszakította a hívást. Egy lakás. Újabb papírmunka, amelynek kitöltéséhez Lillára lesz szükség. Legalább azt megkérdezhette volna, milyen fajta lakásról van szó, hol található. Jó ég, csak nem a kis házról van szó a tanyán?

   Összeszedte magát, de még mindig lehetetlenül korán volt; olyan lassan készülődött, ahogy csak tudott. Most Csaba ebédjét sem kellett az ételhordóba raknia, az pedig eszébe sem jutott, hogy ő mit fog ebédelni. Nyilván majd vesz valamit az utcán, délután meg úgyis Lillával lesz a Vespában, addig kihúzza valahogy.

 

   A kórház folyosóján, az italautomata mellett meglátta Lillát. Elmélyülten beszélgetett egy orvossal, aztán ahogy Laura a látóterébe került, széles integetésbe kezdett.

- Egyelőre minden rendben! - újságolta neki már messziről.

- Csaba jól vette az első akadályt. Két percre lehet bemenni hozzá a családtagoknak. Holnap reggelre többet tudunk. - Az orvosnak egészen jó volt a kiejtése, bár átütött rajta valami raccsolásféle. Vagy talán csak arról volt szó, hogy németül előbb tanult meg, mint angolul.

- Megvárlak –, szólt utána Lilla. Izgalmában megfeledkezhetett arról, hogy a kórházból együtt terveztek menni a Vespába. Egyébként is, a mosoly az arcára ragadt, és attól kellett félni, hogy bármelyik pillanatban Laura nyakába ugrik.

   Laura még a két percet sem várta ki. Épp csak becsukta maga után az ajtót, megállt az ágy mellett egy pillanatig, és már jött is kifelé. Ha hagyta volna, hogy a sírás erőt vegyen rajta, egész estére ott felejti magát a kórházban. Engedte, hogy Lilla karon fogva vezesse ki az épületből, bár egyértelmű túlzásnak érzékelte ezt a gesztust.

- Busszal menjünk? Csak egy megálló...

- Dehogyis. Semmi bajom, csak még nem jártam az intenzív osztályon. Nem tudtam, hogy ilyen.

           

   A Vespában pangás volt, hétfő este nem is várhattak mást, de ez Laurának megkönnyebbülést jelentett. Ha nem a kis lakásban számolta a perceket, akkor az utcákat járta, megtanult úgy végigmenni egy plázán, hogy senki ne állítsa meg, ne adjon a kezébe szórólapot, ne akarjon ingyenes sminktanácsadással szolgálni, ne kérdezze tőle a pontos időt. Lillával kénytelen volt találkozni, de valakivel gyakorolnia kellett a társas érintkezés alapformáit.

- Nem bánod, ha eszem is valamit? - kérdezte Lillát. - Órák óta üres a gyomrom.

- Szerintem annál többre lesz szükségünk. Nézzük meg az itallapot.

- Nagyon ritkán iszom.

- Helyes. Ez pont egy olyan este lesz, amikor inni fogsz.

   Lilla rendelte meg mindkettejük vacsoráját és az italokat is. Amikor a pincér meghozta és eléjük rakta a két rövidet, a kancsó bort és a poharakat, Laura elhatározta, hogy megissza a pálinkát, aztán az első pohár bor után megáll.

- Tudtál erről a lakásügyről valamit? - kérdezte Lillától, és bizalmatlanul beleszagolt a kis pohárba.

- Tegnap hallottam róla először, amikor Éva telefonált. Nem furcsa, hogy ennyi éve ugyanaz a számom? Hiába hívogatták Csabát, nem vette fel, így velem próbálkoztak.

- Semmi kedvem most még ezzel is foglalkozni. Hogy kezdjek neki?

- Ha Éva tényleg találkozni akar veled, akkor majd meglátjuk. Addig nincs semmi dolgunk.

- De miféle lakás lehet ez?

- Egy garzon. A budai oldalon, a Vár körzetében. Sohasem jártam ott, de sokat érhet.

- Hogy lehet, hogy Csaba nem tud erről?

- Talán tud, csak nem izgatja. Vagy nem is tud. Nézd, igazából engem ez nem nagyon érdekel. Ha akarod, segítek, de ma este hadd ne kelljen ezt a gondot is magunkra vennünk.

   Laura felhajtotta a rövidet. A tanyán sem ízlelgette sokáig, mindig egy kortyban öntötte le a torkán, és megvárta, amíg a kaparó érzés csillapodik. Odahaza a whisky-t cseppenként szopogatta,  élvezte még az utóízét is, de ezt a főzetet nem tudta hová tenni, és főleg nem értette, miért adják gyümölcsök neveit egy olyan italnak, ami kivétel nélkül, mindig ragasztóízű.

   Felkelt a helyéről és elbotorkált a női mosdóhoz. A táskáját belülről a kilincsre akasztotta, de az nem bírta el a súlyt, a retikül lehuppant a földre. Leült a vécére, és a tenyerébe hajtotta a fejét. A műtét óta elég sok idő eltelt anélkül, hogy a kórház megcsörgette volna a telefonját, mégsem tudott megnyugodni. Benyúlt a táskájába, és szokása szerint megmarkolta a lakáskulcsot. Régről jövő félelme volt, hogy elveszíti a kulcsait, a telefont, a táska egész tartalmát. Felállt a vécéről, a mosdónál bevizezte az ujjait és beletúrt a hajába. A telefonja szerint tizenöt percet töltött a vécén ülve. Arra gondolt, ha most felhívja Csaba unokahúgát, utána elújságolhatná Lillának, hogy egyedül tett egy fontos lépést a garzon ügyében. Csakhogy Lilla elég egyértelműen jelezte, hogy ma este nem akar többet hallani a garzonról.

   Már az asztalon várta az étel. Lilla félig túl is volt az erőlevesén.

- Minden rendben?

- Persze, csak nem iszom ilyet minden nap, ennyi az egész.

- Azt hittem, utánad kell menni. Mindegy, csak edd a tésztádat, attól jobban leszel!

   Laura nekiesett az ételnek, valójában napok óta nem evett meleget, csak főzés közben kapott be néhány falatot Csaba adagjából, és bekanalazta azt a keveset, ami nem fért be az ételhordóba.

- Ha ez a műtét jól sikerült, akkor minden esélye megvan a gyógyulásra – jelentette ki Lilla kategorikusan, és megtörölte a száját. Talán Laurát akarta megnyugtatni, de valószínűbb, hogy a saját aggodalmát leplezte. - Jófajta ez a pálinka – csettintett a nyelvével. – Mintha én is kicsit becsíptem volna! - Zavarában összeszedte a tányérokat, és átrakta a szomszéd asztalra.

   Két férfi lépett be a Vespa ajtaján. Leültek az ablak mellé, és hamutartót kértek. Úgy méregették Lillát és Laurát, mintha a kedvenc helyüket foglalták volna el. Laura tanácstalanul nézte a boroskancsót.

- Talán jobban meg kellene ismernünk egymást.

   Lilla bólintott, és töltött a poharakba.

- Mire vagy kíváncsi?

- A válásotokra.

- Muszáj?

   Lillának az eltelt évek alatt sikerült egyfajta semleges álláspontra jutnia kettejükkel kapcsolatban, a jó és a rossz időszakok emlékei kiegyenlítették egymást, mint amikor a vörös és a kék festéket összerázzák. Mégis, túlzás lett volna állítani, hogy nosztalgiával számolt be a Csabával eltöltött évekről. Amíg együtt éltek, végig ötödéves egyetemistáknak látta magukat, mintha a házasságuk alatt ebből az életkorból sohasem nőttek volna ki. Ahogy aztán szétköltöztek, egyik pillanatról a másikra lettek harmincéves felnőttekké. Lilla tapintatosan kihagyta a történetből, hogy úgy érezte, túlnőtt Csabán, és kicsit meg is könnyebbült, amikor megtudta, hogy újranősült odakint.

- Csaba most szerkesztőségi munkatárs egy autós magazinnál. Már, ha ezt még el lehet róla mondani - jelentette ki Laura a beszámoló végén.

- Tudom. Ennyit tudok én is.

- Én pedig egy szállítócégnél dolgoztam. De oda már nem mehetek vissza. El akartam kéredzkedni pár hónapra, de nem engedték. Az állatok.

   Egy pillanatra ő is meglepődött a saját szókimondásán, de hogy Lilla arcán az együttérzés mellett valami elismerésféle is kirajzolódott, kezdte úgy érezni, hogy valamire mégiscsak jutnak egymással. Majdnem meghatódott ezen a váratlan fordulaton. A pálinka utóíze szétszaladt a szájában, behúzta a nyakát, és amíg a csend kényelmesnek tűnt, addig fel sem nézett.

- Hogy bírod egyedül abban a lakásban? - hajolt közelebb Lilla. A feje fölött, a falon egy ferde kép lógott:  hatalmas, fényesre csiszolt motor volt rajta.

- Megvagyok. Eltelik az idő.

- Nem jönnél el egyszer hozzám?

- De. Egyszer.

- Csabával ott laktunk valamikor. Kettőnek kicsi volt, egynek meg éppen jó.

- Egyedül vagy?

- Volt valakim, két évig lakott velem, de nem jött össze az sem. És rájöttem, hogy nekem így a legjobb.

   Laura hátradőlt a bőrfotelban.

- Hallottál a milánói szenzációs képrablásról? - csúszott ki a száján a médiát elárasztó napi hír, amelyről Csaba még a műtét előtt számolt be neki, és a saját szavaitól megkövülten azonnal elhallgatott. Amióta egyedül feküdt és kelt, a gondolatai sokszor önállósították magukat, és a tudatát megkerülve törtek utat a nyelvéig, akár volt a közelben, aki hallja, akár nem.

   Lilla elnevette magát.

- Hallottam... Ennyire rémesnek találod ezt a beszélgetést, hogy most már a napi hírekre kell rátérnünk?

- Dehogy. Csaba emlegette tegnap. Tudod, néha olyan furcsa. Nem vetted észre, hogy megváltozik az arca egyik pillanatról a másikra? Mintha egy árnyék vonulna át rajta. Nem mintha megijedne valamitől, inkább mint amikor egy napos park fölött felhők haladnak el, és a gyepre sötét foltok vetülnek.

   Lilla felvonta a szemöldökét. Biztos volt benne, hogy az ital hozta ki Laurából ezt a nagy adag költőiséget.

- Ezt az arcot én régről ismerem. Nem érdemes rajta csodálkozni. Ha napról napra szóval is tartjuk Csabát, most alapvetően úgyis egyedül van.

   Laura összedörzsölte a tenyerét. Nem volt kedve filozofálni. Tekintetével kerülni próbálta a csálé képet a falon, pedig mint a mágnes, úgy vonzotta a szemét. Bosszantotta, hogy hagyta magát rábeszélni az italra, elveszítette a talajt a lába alatt.

- Ezt nem lehet kibírni! - Lilla hangja úgy vágott bele a Vespa halk alapzajába, ahogy egy pohár pattan szilánkokra a padlón. Képtelenség volt most felpillantani, Laura inkább a táskájáért nyúlt, de a zsebkendő csak nem akart a kezébe akadni, aztán mégis megtalálta, de már nem is Lillának vette elő. Mire felnézett, Lilla óvatoskodva itatta fel a szeme alatt a könnyeket. „Éppen ezzel a nővel kell együtt sírnom” - gondolta, de már mindegy volt, Lillával egymást rángatták bele ebbe a szánalmas, nyúlós masszába. 

   Laura még egyszer lebotorkált az alagsorba. Meg akarta mosni az arcát, ugyanannál a mosdókagylónál, ahol először is járt. Tanácstalanul tekergette ide-oda a hidegvizes csapot, nem hitte el, hogy nem működik, ha egyszer negyven perccel ezelőtt még használni tudta. Aztán, hogy bosszankodva feltekintett, rájött, hogy az előbb máshol járt, a férfimosdóban. Elment az utolsó vécéig, ráült, és közel két percig folyatta magából a vízsugarat. Szédült, a nyakánál kigombolta a blúzt. “Lilla nem fogja megérteni a mélyrepülést. Csaba egyedül rám bízta, velem élte meg ezt az állapotot. Azért se fogom szóba hozni” - gondolta, és ahogy fejét leszegve kuksolt az ülőkén, mintha ő is valami sűrű, mély tóba bukott volna le, és ha tehette volna, megbújik ott, órákig elkerüli a felszínt.

   Fizetni kéne, és hazamenni, gondolta, miközben hallgatta saját lassú, ütemes szuszogását. Az automata világítás elaludt, teljes lett a sötétség. A vízsugár rég elapadt, ő mégsem készült felállni. Nem szívesen ment volna haza, az üres lakásba, de ha most felmegy a lépcsőn, és beismeri, hogy rosszul van, kénytelen lesz azonnal elindulni. Ennek az estének a lehetőségei Lillával már úgyis kimerültek. Csakhogy ha a lakásban egyedül marad, és nem sikerül azonnal elaludnia, biztos magába zuhan. És másnap reggel be kell menni Csabához. Észnél kell lenni, sokat számít ez a műtét, beszélni kellene a fiatal orvossal, amelyik angolul is elboldogul. Ki kell szedni belőle, mekkora esélyt lát a gyógyulásra. Vagy inkább csak várni kell. Nem beszélni senkivel, csak lecsökkenteni az életteret egyetlen szobára meg a zsákutcára a varjakkal, töltőn hagyni a telefont, várni a hívást a kórházból, mindent leredukálni egyetlen, felszabadítóan egyszerű képletre, hogy az élet nálunk úgyis erősebb, és nem számít, mit, mennyire akarunk.

   Csak az ő vécéje volt foglalt, a sorban a legutolsó fülke, kintről valaki mégis ütemesen, követelőzve zörgette az ajtót.

 

   Lilla másnap reggel egyedül ment be a kórházba. Miután taxit hívott, és hazakísérte Laurát a lakásba, még meggyőződött arról, hogy Laura képes egyedül is ágyba kerülni, rábeszélte, hogy aludja ki magát, hiszen a reggeli órákban Csabához úgysem fognak beengedni senkit. Amit pedig az állapotáról meg lehet tudni, azt majd Lilla megtudakolja. Még a kulcsot is ő dugta be belülről a zárba, hogy amikor kilép az ajtón, Laurának csak rá kelljen fordítania.

   A kórházban semmi különöset nem tudott meg. Igazából már ennek is örült. Csaba holmija érintetlenül foglalta el megszokott helyét a kórteremben, a kétszemélyes szoba másik ágyába továbbra sem került senki. Lilla benézett az apró hűtőszekrénybe, hogy kidobja a romlott ételt. Valójában maga sem értette, mit keres Csaba holmijai közt, azt sem tudta, van-e joga illetéktelenül hozzáérni a tárgyaihoz. A szennyest nyilván Laura vitte el még előző nap, a ruháspolcon már ott  volt a friss, összehajtott pizsama.

   Laurával kapcsolatban némileg összezavarodott: nem számított rá, hogy másfél pohár itallal kiüti magát. A lakásában épphogy körülnézett, látta, hogy Laura csak az egyik szobasarkot lakja, nincs kihasználva a tér, vagyis alig mozog a lakásban, habár az is lehet, hogy napközben a várost járja. Mivel rendes ruhásszekrényt nem lehetett látni az egyetlen szobában, a pulóverek, farmerok és fehérneműk egytől-egyig összehajtogatva, nagy halmokban álltak a duplaágy vetetlen felén. Lilla ettől a látványtól, csodálatosképpen, megnyugodott. Mintha már nem feszegette volna a kérdés, mit lát Csaba ebben a nőben.

   Nem mintha neki nem szállt volna fejébe az ital, de azért gyakorlottabb volt, és sikerült valamennyire józanul figyelnie Laurát. Attól kezdve, hogy Laura felhajtotta a pálinkát egészen addig, hogy teljesen magába zuhant a vécén, a jól bevált pontozórendszere alapján próbálta értékelni őt, de ez nem nagyon ment. A pontozást az akadályozta, hogy a benyomás még mindig nem tisztult le, mintha Laura folyamatosan visszatartott, elkendőzött volna valamit. Ott volt például a képrablás, amit egyáltalán nem mondanivaló híján, kínjában emlegetett, hanem egészen komolyan, mintha ennek a szenzációhajhász sztorinak a kibeszélése akár a kettejük közti kényelmetlen feszülést, akár a Csaba miatti közös aggodalmat oldhatná. Úgy emlegette a képrablást, mint valami lehetőséget, az ördög tudja, mire, de láthatóan Lillától tette függővé, hogy élnek-e vele. Utólag sajnálta, hogy nem ment bele a témába. Kíváncsi volt, mire jutottak volna. Egyébként is, a híradók egy héten át tele voltak a milánói történettel, amely nem volt több egyszerű filmsztorinál, nyilván egy megrendezett, a turistaforgalmat fellendíteni hivatott eseményről volt szó, de a nyomozás menete, a festmény felkutatásának kísérlete körülbelül akkora hatással volt kettejükre, vagy akár hármójukra, mintha Csaba szerkesztőségét odahaza  bombatalálat érte volna.

   Lilla hazament a kórházból, betette a kiolvasztott pizzát a mikróba, és kiszellőztetett. Egyáltalán nem volt másnapos, mégis lassan mozgott, a konyhaszék támláján hagyta a kabátját, és leroskadt a székre, amíg a pizza a mikróban rótta a köröket. Betelefonált a munkahelyére, és beteget jelentett.

    A tévében a hírek mentek ilyenkor, le is vette a hangot. Hamar álomba merült, hosszabban és sokkal mélyebben aludt, mint az éjjel. Ezért nem ébredt fel azonnal Laura hívására.

- Csak azért kereslek, mert Éva járt itt. Elcipelt egy ügyvédhez, átadta a kulcsokat, aláiratott néhány papírt, és most megint itthon vagyok.

   Lilla nem azonnal jött rá, milyen kulcsokról van szó, de hamar képbe hozta magát.

- Mégis, miért volt ilyen sürgős?

- Éva azt mondta, el akar utazni. Nem volt kedve tovább húzni a dolgot. Nekem meg úgysem volt más tennivalóm, hagytam magam belerángatni, és most tessék, minden el van intézve.

- Láttad a lakást?

- Úgy lett volna szabályos, ha ott adja át a kulcsokat, de nagyon sietett. A lakáshoz nem mentünk el. Megegyezett az ügyvéddel, hogy a kulcsokat leteszi ott, én meg átvehetem egy aláírás ellenében.

- És miért nem tudta azonnal magával vinni őket?

- Valamit mondott, hogy az anyjától kellett volna áthozni, de nem volt otthon. Kicsit zavaros volt az egész, de fő, hogy túl vagyunk rajta.

- Inkább gyanús, mint zavaros.

- Nem tudom. Éva meghagyta a saját számát, és az anyjáét is, ha bármi probléma volna később. Az ügyvéd valami ismerősük volt. Ha nálam lesznek a kulcsok, egyszerűen lecseréltetem a zárat, és kész.

- Szólnod kellett volna, hogy ügyvédhez mész. Elmagyarázták legalább a szerződés jelentését, mielőtt aláírtad?

- Az ügyvéd elég jól tudott angolul, és bár minden pontra nem tért ki, én elfogadtam a helyzetet. Mi lehet olyan bonyolult egy garzon átadásában? Egyébként megjártam a kórházat is. Semmi újság, holnap érdeklődhetünk újra.

   Lilla visszafeküdt a kanapéra. „Ennél naívabb nővel még nem találkoztam” - füstölgött magában még egy ideig, és azon csodálkozott, hogy bár ő kísérte Laurát haza tegnap, mégis rajta mutatkoznak erősebben a másnaposság tünetei. Az óra már ötöt mutatott, gyakorlatilag eltelt a nap. Lilla visszatette a hangot a tévére, és menekülésszerűen vetette magát a történetekbe, a hírekbe, a krimikbe vagy akármibe, ami nem Lilláról, Lauráról és Csabáról szólt.

 

A garzon kulcsa

 

   Másnapra leesett a hó, egészen úgy, ahogy az időjárás-előrejelzés megmondta, csak éppen Laura nem nézett magyar tévét. A járdán csúszkálva kétszer annyi időbe telt beérni a kórházba, ráadásul a gyalogosátkelőnél a lámpa felmondta a szolgálatot, és a járművek bontatlan sorokban araszoltak végig a hókásás úton.

   Laurát kicsit furdalta a lelkiismeret. Jó ideje már másra sem gondolt, csak a garzonra, egészen lefoglalta a gondolatait, ha pedig szóba hozta, Lilla egyszerűen leintette:

- Nyilván egy lelakott jégveremről van szó, ahonnan még az öregszag sem szellőzött ki. Idővel biztos jól el lehetne adni, de őszintén szólva nem értem, miért foglalkoztat annyira éppen most.

   Laura tulajdonképpen egyetértett. Éppen az volt a furcsa, hogy ő sem értette ezt az izgalmat. Beszerzett egy huszas gyűjtőjegyet, magához vette a Budapest-térképét, és elzarándokolt a budai oldalra. Akkor még nem esett a hó, könnyű volt felmászni a lejtős utcán, és megkeresni a címet, még akkor is, ha a kis utca neve épp csak rövidítve szerepelt a térképen, és az ingatlant kétfelől is beszámozták.

   A fémkarikáról két kulcs lógott. Az egyik a lakást nyitotta, a másik a közös bejáratot. Az első emeleten volt a garzon, de hogy melyik ablak tartozott hozzá, nem lehetett addig megmondani, amíg bent nem járt az ember. Az is megfordult Laura fejében, hátha átverték, és egész más kulcsokat adtak a kezébe a szerződés aláírásakor. A nagyobbik kulcsot beillesztette a kapu zárjába, és elfordította. Könnyen, hang nélkül nyílt, belül egy sivár, kertnek alig mondható kis tér látszódott kopasz fával és egy porolóval. Ezzel egyelőre beérte. Most még nem akart beljebb menni, elhatározta, hogy legközelebb igyekszik hamarabb, világosban kiérni Budára, hogy a valószínűleg áramtalanított lakásban, természetes fénynél, rendesen szétnézhessen.

 

   Az úttesten átkelve, már a zebra túlfelén elébe került egy hajléktalan. A külsejéből ítélve legalábbis annak gondolta. Foltos nagykabátját egy gurtni tartotta a derekán, a haja ázott volt, a körme kampós. Megszakítás nélkül motyogott Laurának, éneklően kérdő hangsúlyokkal, mutatóujja egyenletesen járt az orrában. Laura a fejét rázta, aztán, hogy a férfi nem tágított, sőt, az útját is elállta, nagyívben kikerülte őt. Még látta az ormótlan alakot, ahogy az egyik mellékutcán bevág, és felé ordibál egy átoknak szánt „köszönöm”-öt.

           

   Amit Csaba mélyrepülésnek hívott, törékeny titok volt, még az is ártott neki, ha szavakba foglalták, de közben, rejtélyes módon az utóbbi hónapok történéseit is magyarázta, megfejtés volt, amelyhez hozzáférni még nem lehetett. Laura talán mindig is be akarta vonni Lillát, ha másért nem, hát azért, hogy siettesse a megoldást.

- Nem tudom, mire véljem Csaba rosszulléteit – kezdett bele minden bevezetés nélkül. -  Rohamnak is mondhatnám, de ez a szó semmiképp sem fedi, ami ilyenkor történik. Ezek inkább ellágyulások, lelassulás az időben. És közben csak félig veszíti el az eszméletét. Novemberben kezdődött az egész, azóta rendszeresen jelentkezik, biztosan a kórházban is előfordul. A szervi okát nem tudom, nyilván nem sokat néznek rá odabent, ha még egyszer sem kapták rajta ilyenen.

- Csaba filozóf, bölcsészjellem, sohasem értettem, mit keres a Közgázon. Egy ilyen bizonytalan időszakban érthető, ha sokszor elérzékenyül.

- Nemcsak elérzékenyül. Minden bizonnyal látomásai vannak.

- Bármilyen fantáziaképet látomásnak nevezne. Túlteng benne a képzelet.

- Ha te is látnád ebben az állapotban, nem beszélnél így!

            Lilla megütközve kapta fel a fejét a nyers hangra.

- Mi ez az állapot? Hipnózisba esik? - Lillának nem tetszett a „látomás” szó, túl fellengzősnek érezte, mintha az egész helyzet egy amerikai lélektani drámához kezdett volna hasonlítani.

- Egyszer elmondta nekem, mit érez ilyenkor. Egy tóról beszélt, amelynek meg sem áll a fenekéig. Szeretne segítségért kiáltani, de nem kap levegőt, és ott lent, a tó fenekén, az iszapban mindenféle szavak vergődnek. Magyar szavak.

- Vergődnek? Magyar szavak?

- Mintha halak testére volnának írva, az iszapban mocorognak, és kiterjednek az egész tófenéken.

- És aztán? Visszajön a felszínre?

- Azt hiszem. De nem is ez a lényeg. Még Angliában kezdődött az egész, ahol egy lélek sem szól hozzá magyarul. Tudod, hogy velem is csak angolul ért szót. Mégis magyar szavakat talál odalent.

- Ez az egész nagyon jellemző Csabára. Amikor összeismerkedtem vele, az a fajta szemtelen eredetiség jellemezte, ami az egészséges átlagembert idegesíti. Úgy záporozta az emberre a hatásvadász költői képeket, mintha egyenesen a tudatalattijából, válogatás nélkül eresztette volna át őket. Sokáig nem vette észre, hogy erre senki sem kíváncsi. Amikor aztán megzabolázta magát, a két haveron kívül, akikkel amúgy is éjjel-nappal együtt voltak, még többen csapódtak hozzá az évfolyamból.

- Nem hiszem, hogy ilyen betegen bárki is sziporkázni akarna.

- De hát nem értem, mi izgat fel ennyire? - hitetlenkedett Lilla.

- Csak az, hogy milyen mélyen fekavarja Csabát. Mered valahová, a szíve őrülten kalapál, szorítja a kezemet, és amikor magához tér, úgy számol be az egészről, mint egy veszélyes, de annál kalandosabb útról, ahol akár a fogát is otthagyhatta volna.

- Mint Indiana Jones.

   Lilla a vállára emelte a táskáját, eleget hallott.

- Holnap nálam vacsorázol. Nem vagyok biztos benne, lehet, hogy aztán minden másnap. Vagy minden nap. De a holnap a biztos. Öt körül szoktál bejönni Csabához? Hatkor ott vagyok érted.

 

   Csaba még mindig az intenzíven feküdt, és ahogy várni lehetett, újabb műtétre jegyezték elő. Laura nem mert leülni az ágyra. A szobába készített széket csaknem fotelnak is lehetett mondani, mivel a támlája és a karfája párnázott volt, sőt, a karfa elég széles volt ahhoz is, hogy valaki kényelmesen és sokáig pihentesse rajta a könyökét, a fejét, ahogy a kosztümös filmekben szokás, amikor a szereplők egy kedves haldokló mellett virrasztanak.

   „Milyen furcsa, hogy Csaba utál háton feküdni, most mégis erre a testhelyzetre van kényszerítve” - gondolta Laura inkább csodálkozva, mint sajnálattal. „Nem is az arcán, a kézfején látszik jobban a kora, ahogy a bőre ráncosodik az ujjakon, és a májfoltok erőteljesebben kivehetőek.” A kezében szorongatta a regényt, amit még a londoni lakásból hozott el, de most sem nyitotta ki. Rendszerint egy hét alatt elfogyasztott bármit, itt pedig alig haladt pár oldalt, ha nagy néha esténként kinyitotta a könyvet. Pedig könnyed kis történet volt, valami sikerkönyv, a szokásos toszkánai tájakkal, szerelmekkel, borítékolható végződéssel. Csaba ki nem állhatta az ilyet, portörléskor még hozzáérni is alig akart. A takarítás volt az ő feladata, igaz, bármikor felmenthette magát alóla, ha a szerkesztőségben lapzárta volt. Laura viszont nem bírta az autós magazinokat. A címükre érkező tiszteletpéldányoknak külön dobozt létesített, Csaba békülékenyen ott gyűjtögette őket.

 

   Amikor Lilla befutott, Laura kitekeredve aludt a párnázott széken, kinyílt szája alá, a plüss karfára kis, sötét folt gyűlt. Lilla leereszkedett az ágy szélére, Csaba mellé. Laura a rugók reccsenésére pillantott fel, és jólesően elmosolyodott. Hanyagul megtörölte a száját a kézfejével.

- Rossz éjszakád volt? - kérdezte Lilla, köszönés helyett.

- Nem, ellenkezőleg. Rég aludtam ilyen jót. De itt valahogy mindig elnyom az álom. Képtelen vagyok bármi mást csinálni, mint ülni, és nézni magam elé.

- Itt volna az ideje, hogy valami normális időtöltést találj magadnak. Többet sétálhatnál, vagy beiratkozhatnál egy könyvtárba. Csak körül kell nézni, rengeteg lehetőség van.

   Laura vállat vont, hanyagul, mint egy kamaszlány, és felállt a székből. Mindketten Csabát nézték, a monitort, a katétert, a tekeredő csöveket.

- Amit a múltkor mondtál, kifejezetten felkavart - szólalt meg Lilla megint. - Van ebben az egész merülésben valami ijesztő. Sőt, fenyegető. Elalvás előtt is felidéződött bennem az érzés, úgy kellett felrázzam belőle saját magamat, ahogy a gyerek tesz, ha egy rémálom után fél visszaaludni. A víz rémített meg igazán. Annyira jéghideg volt.

   Laura már nem figyelt Lillára. Benyúlt a táskájába, kipattintott egy fekete tokot, előhúzott egy szemüveget, és az orrára tolta.

- Szemüveges vagy? - Lilla úgy megütközött a szögletes, vastag kereten, hogy egészen elfeledkezett a tófenékről. Olyan volt az egész, mint egy bohóctréfa: most, hogy végre komolyan vette Csaba kirándulásait a tudatalattiban, gúnyt űznek belőle.

- Nem. Vagyis, hivatalosan nem. Csabáé a szemüveg, de nem hordja. Én meg sokszor használom. Talán kellene íratnom magamnak egyet.

             

 

   Lilla lakására a katonás rend volt jellemző, amit Laura egy bizonyos nőtípus sajátjának gondolt. Olyanénak, aki nehezen fogadja el mások véleményét, könnyen kritizál, ítélkezik. Vajon mit gondolhatott Lilla az ő lakásáról? Mindenesetre pozitív, hogy önmagát meghazudtolva egy szót sem szólt azon az estén. Bár nem kizárt, hogy könnyed célzásokat tett a Lauránál uralkodó fejetlenségre, de ő akkor nem volt abban az állapotban, hogy bármit is felfogjon belőlük.

   Egy biztos: Lillánál nem voltak apró porfogók, díjnyertes csetreszek a polcokon. Faltól falig, feszes rendben sorakoztak a könyvek, a dohányzóasztalon illatgyertya állt, még fehér kanóccal. A tévé képernyőjét hímzéses terítő fedte. Ilyet Laura nem látott még sehol.

   Ahogy Lilla a szobában bekapcsolta a tévét Laurának, hogy a lehető leggyorsabban, egyedül készíthesse össze a vacsorát odakint, Laura rádöbbent, milyen régen látott képernyőt. Feltette a lábát, és kapcsolgatni kezdte a távirányítót. Volt választék, bőven: Lillánál orosz és francia csatornák is voltak, sőt, az egyik német adón valami kínai film ment. Laura letette a távirányítót, és hátradőlt. Brutális bűnügyi film volt ez, szikszalaggal leragasztott szájakkal, lövöldözéssel, autós üldözéssel. Egy rendőrruhás alak a tetőn utolért egy fiatal, halálra rémült gengsztert, leteperte, és szorongatni kezdte a gallérjánál fogva. “Ich weiβ nicht!” - kiáltozta keservesen a kínai, és kitépte magát az üldözője kezéből.

   Lilla lázasan tologatta a fiókokat, és a hűtő is sűrűn nyílt odakint. Félóra múlva Laura otthagyta a kínai filmet, kiment a konyhába, a tűzhelyhez, és érdeklődve nézegette a fazék tartalmát: egy pirosas-lilás szószt.

            Lilla éppen a rizst szűrte le, és ugrott egyet, amikor Laurát meglátta maga mellett.

- Úgy jársz, mint az éjjeli vad.

- Nem akartalak megijeszteni. Mit eszünk?

- Ez egy édeskés kínai szósz, csirke van benne. Ugye, eszel húst?

- Igen. És a kínai konyhát is kedvelem.

- Hát, ez lehet, hogy távol áll a kínaitól, de igyekeztem a recept szerint haladni. Foglalj helyet!

   A kis, konyhai reggelizőasztal két személyre volt megterítve, de a terítékek teljes mértékben különböztek egymástól. Egy ilyen pedáns nőnél hogy fordulhat elő, hogy nincs két egyforma tányér és pohár? Laura gyermekkora meséiben érezte magát. Közben meg attól tartott, hogy valami játszmába keverték.

- Melyik az én helyem?

- Amelyik tetszik! - Lilla a kötényébe törölte a kezét.

   Az egyik tányér mélyebb volt, csorba peremmel, a másik terebélyesebb. Mindkét pohár opálos üvegű volt, csak a színükben különböztek. Az egyik villa láthatóan sokat megélt, el- meg visszaferdített nyelű volt, olcsóbb étkészlet tagja. A másik meg gyönyörű és hosszan göndörödő, mint egy óriási ezüst műszempilla.

   Laura leült a kisebbik tányérhoz, mellette a szép, régi villával.

- Érdekes - bólintott Lilla, és helyet foglalt vele szemben.

- Most játszol velem? - fészkelődött Laura a székén. A párna ide-oda csúszkált a fémesen hideg ülésen.

- Talán baj?

- Dehogy. Nem sok tétjét látom.

- Tudod, nagyanyám játszotta el ezt mindig a vacsoravendégeivel. Két különböző terítéket rakott, de mindkettőben volt valami szép és valami ócska is. Sokáig nem volt arcom hozzá, hogy kipróbáljam a vendégeimen, de most már élvezem.

- Elég meglepő játék. 

- Nem tetszik?

- Nem tudom.

- Akkor most együnk egy kis édes-savanyú szószt, és ha ahhoz van kedved, legyünk csendben.

   Laura nem tiltakozott. Mint ahogy akkor sem ellenkezett, amikor Lilla mindenáron el akarta hívni magához. Már túl voltak egy-két meredek beszélgetésen. A garzon kulcsa a nadrágzsebében lapult, beledugta a kezét, megszorította a kulcscsomót.

- Én is játszhatok veled valamit?

Laura önkéntelenül összeráncolta a szemöldökét.

- Azt nem szeretem, ha mások játszanak velem.

- Nem baj. Próbáljuk meg.

   Laura elővette a szemüvegtokot, az orrára tolta a szemüveget. Rá kellett nyomni az orrnyergére, hogy ne csússzon le.

- Csabának van egy elmélete a testnyílásokról. Pontosabban: a női testnyílásokról.

   Lillának leesett a villájáról a falat.

- Hogy mikről?

- Testnyílásokról. Érted a szót?

- Nem a szó az, amit nem értek. Csak hát Csabánál verbálisan prűdebb emberrel még nem találkoztam.

- Gondolom, ha az ember nem a saját anyanyelvén fogalmaz, tehet magának engedményeket. Mint a káromkodásnál.

   Úgy ültek ott ketten, az apró sarokasztalnál, a konyha leghomályosabb zugában, mint akik szeánszra készülnek, csak éppen a gyertya kanóca túl rövid, a láng lehetetlenül kicsi, és a kettejük akarata sem tud eggyé állni ahhoz, hogy azt a harmadikat, aki a túlfélen várakozik, áthozzák a maguk oldalára.

   Lilla összecsapta a kezét.

- Szóval, a női testnyílások. Mi az, ami még nem hangzott el róluk? És miért kell most ezekről beszélnünk?

   Laura eleresztette a kérdést a füle mellett.

- Csaba szerint a női altesten nem két nyílás van, hanem három. Csakhogy a harmadikat a tudomány még nem fedezte fel.

- Persze. A tudomány nem, az ex-férjem igen.

- Szerinte a két, már jól ismert testnyílás között található, a gát falában, egy apró bőrredőben.

- Mióta mélyült el Csaba a női anatómiában ilyen mélységekig?

   Laura levette az orráról a szemüveget.

- Ez a testnyílás szabad szemmel nem látható.

- Akkor valami metaforikus szarságról van szó...

- Dehogy. Ez nem olyan nyílás, amelyen keresztül távozik valami. Inkább egy apró érzékszervként értendő, amely a finomabb rezgéseket, az akaratlanul is közvetített érzéseket fogja fel. Úgy is mondhatnánk, hogy kémlelőnyílás. Ennek segítségével érzi meg a nő, ha egy számára jelentős férfival találkozott, vagy ezzel fogja fel a vészjeleket. Alkalmanként hőt bocsát ki, ha odabent túl nagy a nyomás, és jelzi, ha egy másik nő zavar be közte és a választott férfi között.

- Mégis hogy jelez? Talán pittyeg?

- Idegi alapon küld jelzést.

- Ekkora sületlenséget már régen nem hallottam. Mégis, mire alapozza a férjed ezt az állítását?

- Egyszer régen, még a kapcsolatunk elején azt mondta, hogy a nő lényegét egy nyílásban tudja leginkább összefoglalni.

- Jellemző.

- Nem, várj! A befogadásra gondolt, az elrejtőzésre, a titkokra.

- És persze lenyűgözött vele..

- Amikor először előadta, beismerem, levett a lábamról. De amikor másnap, a munkahelyemen a vécére mentem és eszembe jutott, szétröhögtem magam.

- Na látod! Már megijedtem, hogy veled is valami baj van.

- Itt a lényeget kell kiszűrni. Csaba a nőben azt értékeli, hogy minden apró felületén érzékelők vannak. Igaz, elég sajátosan fejezte ki magát, de szerintem ez valami.

- És most meg kellene hatódnom?

- Meglepne, ha azt tennéd.

- Akkor nem fogok. De miért mesélted el mindezt most?

   Laura elmosolyodott, és felcsippentett a terítőről egy kiszóródott rizsszemet.

- Te is játszottál velem. Kíváncsi voltam, mit szólsz ehhez a történethez.

- Akkor nem is igaz?

- Csaba gyakran szórakozik azzal, hogy valamit el akar hitetni az emberrel. Tökéletesen tisztában van vele, hogy milyen benyomásokra van szükség ehhez: megcsillantja a szemét, a fejét alig láthatóan ingatja, véletlenül sem mosolyodik el. Mintha tényleg szívügye volna az, amiről beszél. Aki nem ismeri jól, komolyan is veszi. Ezt a testnyílás-dolgot valamikor a kapcsolatunk elején fejtette ki, kinevethetsz, de akkor még elég erősen hatott rám. A poén csak az, hogy valamit mégis kimondott abból, amit gondol a nőkről.

- Engem sohasem szédített efféle elméletekkel. Tudta, hogy nem veszem be őket. Talán ezért is mentünk szét.

   Laura összekeverte a rizst a szósszal a tányérján. A mélyrepülésre gondolt. Egy percre elbizonytalanodott, de nem, lehetetlen, hogy az is csak tréfa volna. Ha élet-halál kérdések merülnek fel, akkor nem lehet szó viccről, egymás hecceléséről. Még a levegő, a szájíz is más lesz, a játszma  teljesen kizárt.

- Na jó, akkor öntök egy kis bort – állt fel Lilla, és teletöltötte a poharakat.

Laura vigyázott magára, és nem engedte, hogy túl sok borivásra vegyék rá. Szédelgés nélkül vette fel a kabátját, dugta át a fejét a táska pántján. Lilla lekísérte a buszmegállóhoz, és vele várakozott, hallani sem akart arról, hogy gyalog vágjon neki az útnak. Aztán, ahogy felrakta a buszra, Laura máris megnyomta a leszállásjelzőt. Szüksége volt rá, hogy levegőzzön, kijózanodjon a csípős hidegben. A zsebében lépésenként meg-megcsörrentek a kulcsok, rázott egyet rajtuk, hogy eligazodjanak.

   Otthon fehérneműre vetkőzött, ágyba bújt. Megkönnyebbülten érzékelte, hogy a feje tiszta, épp csak a gyomra kóvályog egy kicsit. Odahaza fel sem vett két pohár bort, itt meg azonnal földhöz vágja minden ital. Lilla meg most már menthetetlenül naív kismadárnak nézi. Miért is kellett szóba hoznia a harmadik testnyílást? Sorban, minden bizalmasat kiad, ami Csaba és közte valaha elhangzott. Legközelebb majd vigyáz. Egyébként is, talán túl korán ment ki a konyhába. Maradhatott volna kicsit tovább a tévé előtt, hátha jó lett volna a vége a kínai filmnek.

 

A szimbólumok felszívódnak

 

 

 

   Laurának csak egy elnagyolt kézrajz alapján volt fogalma a garzon belsejéről. A képen egy kicsi és egy nagyobb szoba nyílt egymásba, a fürdőszoba hiányzott, épp csak a valamikori kamrába szereltek be egy kádat. A bútorok nagyját széthordták a rokonok, a nagyobbik szobában egy komód árválkodott, a kisebben maradt egy kanapé és néhány feltekert szőnyeg. Állítólag a konyhában egy vitrines szekrény is maradt, de Éva ebben már nem volt olyan biztos. Más lakásokból kiszanált  bútordarabok is bekerültek a garzonba, de ezek kényszerű jelenlétét, legalábbis a lomtalanításig, el kellett viselni.

   Laura álmai megszaporodtak. Máskor is érzett már az álmokban erős szimbólumokat, ilyenkor napokig agyalt a jelentésükön. Most meg már elege volt a jelképekből, szívesebben vette volna, ha Csaba leletei jobbak, a gyógyulás beindul, és a szimbólumok szép lassan felszívódnak az életükből. Legalábbis, egy időre.          

   Egy éjjel a garzonról is álmodott. Télikabátban járt-kelt az ágya mellett, és a gondolat, hogy a garzont bármikor, belülről is megtapasztalhatja, olyan erővel hatott rá, hogy összeszedte magát, és gyalog vágott neki az útnak. Korom sötétben jutott el a hídig, mezítláb átsétált a budai oldalra, fel, a várnegyedhez. A kis utcában nem volt világítás, tapogatózva kellett haladni a macskaköves lépcsőn, amíg aztán meg nem látta az épületet. Az első emeleti ablakban gyertya világított, mint valami kísértethistóriában, ezen még álmában is derült egy kicsit. Hangtalanul nyitotta a kaput és lépett be az előkertbe, csontig kopaszított fák között találta meg a kockaköves utat a házhoz. Széles lépcsők vitték fel az elsőre, a bejárati ajtó elé. Itt is könnyű dolga volt a kulccsal, és ahogy belépett, mindjárt az ajtó melletti komódon talált egy talpas gyertyát. Az utcára néző ablakban most nem világított semmi, talán ennek a gyertyának a fénye vetült el odáig, azt vette észre lentről. Mint aki egy hangot követ, belépett a magas mennyezetű szobába; a négy fal közül az egyiken nagyméretű, keretezett kép lógott. Ahogy a gyertyát megemelte, a sötét tónusokból kirajzolódott a sovány férfitest, a csípőjéről lecsüngő lepel. Teljes pompájában állt előtte Krisztus megfeszítése, a zseniális körülmények között elrabolt festmény.

 

   Január 11-én, Milánóban szenzációs hír árasztotta el a médiát. Az Il Papavero galériából  ismeretlen tettesek ellopták a Krisztus megfeszítése című festményt, egy barokk mester alkotását. Az őr csak annyira emlékezett, hogy két pár kéz szorította le hátulról, miközben egy nedves vattapamacsot nyomtak az orrához. Utolsó tudatos pillanataiban nyilván lövéseket is leadott, mert két golyó hiányzott a tárból. Az elkövetők tartózkodási helye ismeretlen, a nyomozás nemzetközi szintre terelődött. A világ hírügynökségeinek kedvencévé vált a történet, amióta kiderült, hogy a bűnesetnek előzményei is voltak. Még az adventi időszakban terjedtek el azok a rövidujjas pólók, amelyeken a később ellopott festmény reprodukciója szerepelt, a „szenzációs képrablás” felirattal. A ruhadarab megjelenése és a bűntény közötti kapcsolatot a milánói rendőrség vizsgálja, de az eset sokkal inkább elnyerte a közvélemény tetszését, semmint rosszallását.

           

   Amikor álmában, a garzon falán látta lógni a képet, gratulált magának a művészettörténeti tudásához. A kép a legbarokkabb barokk volt; sötét árnyalatokkal, alulnézetből ábrázolta Krisztust, aki lenge fehér gyolcsban csüngött a keresztről. Laurának nem volt ismerőse Milánóban, de egész Olaszországban sem, hogy valakitől egy ilyen pólót kérhessen. Újságban nem olvashatta ezt a hírt. Az őr elkábításáról és a pólóingekről a rajtuk díszelgő képpel és felirattal egyedül Csabától hallott.

                         

   Otthonról felhívta az anyja. Jól letolta az üzenetrögzítőn hagyott, semmitmondó egyenszövegekért. Laura fellázadt, azt mondta, nincs szüksége a fejmosásra, ha csak erre számíthat, akkor kinyomja a telefont. Erre egész tűrhetően elbeszélgettek az új londoni bevásárlóközpontról, a tévéműsorok silányságáról, a kinti metrójegy árának emelkedéséről.

- Hány vizsgálat van még hátra? - Laura anyja mindig ugyanazt a fémes hangot ütötte meg, ha Csabáról volt szó, arról az emberről, akit a lánya nemcsak a kerületen túlra, de még egy másik országba is követett. 

- Most műtéteket végeznek rajta, alig van eszméleténél. Időközben hozzák a döntéseket.

- De meddig?

- Nem tudom, meddig. Honnan tudnám ezt?

- Úgy beszélsz velem, mintha hetek óta nem szóltál volna emberi lényhez.

- Pedig szóltam. Itt van Lilla, vele találkozom néha.

- Kijöttök egymással?

- Miért ne jönnénk. Mindketten azt akarjuk, hogy Csaba meggyógyuljon.

- Milyenek most az esélyei?

- Anya, ha lehet, ezzel hagyj békén.

   Nem akart belemenni a részletekbe. Telefonon nem. De az anyjával talán személyesen sem. Lehet, hogy hamarosan úgyis hazamehetnek. És akkor a szimbólumok még időben felszívódnak.

 

   Újabban elkezdte nézni otthon a tévét. Mindegy volt, melyik magyar nyelvű csatornát kapcsolja be. Kissé mindegyik hangyás volt, és néha futott a kép. Eleinte eljátszott az antennával, de megunta, beletörődött. Ha ismerős filmek mentek, nem zavarta, hogy nem érti a szinkront. Egyik este még a Csillagok háborúját is végignézte, pedig tulajdonképpen utálta, de legalább emlékezett a történetre. Maga mellé tett egy tál sajtos tallért meg egy doboz sört, és úgy csinált, mintha jól érezné magát. Még az is megfordult a fejében, hogy áthívja Lillát, de ahhoz a ruhákat Csaba ágyrészéről valahová el kellett volna süllyeszteni, ruhásszekrény pedig nem volt a lakásban. Arra nem tudta rávenni magát, hogy mindent visszapakoljon a bőröndbe.

   Tévézés közben jött a hívás Lillától. Az esemes óta eltelt egy egész munkanap. Laura korhatáros retrórajzfilmet nézett a tévében.

- Mi volt ez az üzenet, amit küldtél nekem?

- Ne haragudj, már nem fontos. Csak épp annyira rosszul éreztem magam, amiért lekéstem a kórházat, és akkor ébredtem abból az élénk színű álomból...

- A fekete ruhás, teniszcipős álom? Laura, őszintén, mi a baj veled?

- Mondtam már, hogy ne haragudj.

- Nem erről van szó. Egyedül vagy egy rumlis, meglehetősen lehangoló szálláshelyen. Érted megyek, és átjössz egy kicsit.

- Jól érzem magam, de tényleg. Voltam odaát, a garzonban is. Egyáltalán nem olyan lelakott, mint gondoltuk...

- Indulok.

 

Laura nem bánta volna, ha végignézheti a rajzfilmet. Gyorsan kiitta a maradék sört, és visszaöltözött a levetett nappali ruhájába. Lilla elég eltökéltnek tűnt a telefonban, de odakint, a szélben dülöngéltek a lámpaoszlopok, az ajtó alatti résen bevágott a huzat. Jobb lett volna ott maradni, és végignézni a tévéműsort, de több sör nem volt a hűtőben.

   Lilla tíz percen belül már a ház előtt parkolt. Laura magára terítette a nagykabátját, és kisietett elé. Épp egy kis szélcsendet csípett el; az üres telken akkor kapcsoltak rá megint a varjak.

- Mi lenne, ha itt maradnánk?

- Őszintén szólva, a lakásodban rövid időn belül elsírom magam.

- Valami jó megy a Duna tévén. Egy szót sem értek belőle, de szívesen végignézném.

- Duna nálam is van. Öt perc alatt már ott is lennénk. Vettem valami innivalót. Csak ülj be, és már itt se vagyunk. Mi ez az eszelős károgás?

- Rendben, csak addig gyere be, amíg összekészülök. Csizma sincs még rajtam.

   Lilla bezárta az autót, és a hátizsákjával együtt követte Laurát a lakásba. 

   A textilöblítő átható rózsaillata már a bejáratnál megcsapta az orrát; mindenfelé, az ablakkilincsekről, a székek támláiról és a konyhaasztal széléről is vizes ruhadarabok lógtak.

- Legközelebb hozok egy ruhaszárítót.

- Arra semmi szükség. Egy-egy estét kibírok így.

   Lilla legszívesebben kinyomta volna a tévé gombját, ráadta volna Laurára a csizmáját, és menekült volna ki, az éjszakába. Még a hátizsákját se vette le a válláról.

- Ülj le egy kicsit – ajánlotta Laura. - Komolyan. Mindjárt vége a filmnek.

- Még vagy negyven perc van hátra belőle. Legalább.

- Akkor mutasd meg, milyen innivalót vettél.

- Ha előveszem, ki is bontjuk.

- Persze. De hát ezért hoztad be a zsákodat, nem?

- Nem. Azért, hogy ne törjék fel miatta az autót.

   Lilla előhúzott egy üveg fehérbort meg valami pálinka-utánzatot, ami egyben az émelygősen édes körömlakkok kategóriájába is tartozott. Lebiggyesztett szájjal emelte Laura elé a cimkéjét, de azért ezt nyitotta ki először. Csak vizespohár akadt a konyhaszekrényben, poros volt mindegyik, de Laura kettőt gyorsan elöblített.

- Nézd, van egyforma pohár. Eddig nem is kerestem. Ha inni akartam, nem kívántam mást, csak a dobozos sört.

   Lilla még mindig nem tudott kiigazodni Laurán. Egy hete még, a Vespában olyan hamar elázott, mint egy papírzsepi. Újabban meg kiderül, hogy rendszeresen sörözget otthon. Ilyen gyorsan megváltozott volna?

   Gyorsan felhajtották a sárgadinnye-párlatot, aztán a tévére meredtek. Igazából most, hogy megitták az első pohár italt, Lilla megadta magát. Arra a két órára, amit Laurával tölteni tervezett, akár maradhattak is. Ha most nem iszik többet, az autót sem kell itt hagynia.

- Laura, kérdezhetek valamit? Láttál fiatalkori képeket Csabáról?

- Nem emlékszem. Talán csak a diplomaosztóról.

- Úgy értem, kamaszkorából. Vagy régebbről.

- Nem hiszem. De megvárhatnánk a film végét, mielőtt ezekbe a mélységekbe merülünk?

   Lilla összeharapta a száját. Belemarkolt a sajtostallérba, és csöndben maradt. A Macskafogó lassan a végéhez közeledett; Lilla lerúgta a bakancsát, felkucorodott a fotelba, és nem sok hiányzott, hogy elszundítson.

- Kérhetek tőled egy szívességet? - kérdezte minden átmenet nélkül Laura, már a „vége” felirat közben.

- Most azonnal?

- Ránéznél a garzonra néhanap? - Laura kinyitotta a borosüveget. Ahogy az üveget letette a lakkozott asztallapra, egy koccanás sem hallatszott.

- Én?

- Csak téged kérdezhetlek... Ki más?

- Mégis, mit kellene tennem vele?

- Belenézni a postaládába, mondjuk havonta egyszer. Bemenni a kulccsal, épp csak azért, hogy minden rendben van-e.

- ... közölni veletek, ha leégett a ház.

   Laura elképzelte, ahogy lángok eszik a házat, a budai sétálóutca tetején. Jobban örült volna, ha Lillán kívül van valaki más, akit megkérhet.

- Mondjuk, kéthavonta. Ennyit megtehetek.

- Köszönöm.

   Lilla beletúrt a hajába, és napirendre tért afelett, hogy a kocsit itt kell hagynia. Szétöntötte a maradék kontyalávalót, hogy még a bor előtt elfogyjon, de az üveg formája becsapós volt. Így most majdnem csurig tele lett mind a két pohár.

- A ma estére nincs valami elméleted? - kérdezte szórakozottan Laurát, és szerette volna megtörölni a száját. Érezte, hogy a pirosszínű lötty csíkot rajzolt az ajka fölé.

- Elmélet?

- A testnyílásokat már ellőtted.

- Azt nem én találtam ki, hanem Csaba. Nekem soha eszembe se jutna ilyesmi.

- Mi újság a képrablással?

Laura kezdte magát kényelmetlenül érezni. Ráadásul a körömlakk furcsamódon ingerelni kezdte belülről, hirtelenkedő mozdulatokat tett a távirányító felé, levette a hangot. 

 

Amikor legutoljára elsétált a garzonhoz, célba vette a dunaparti kirakodóvásárt is. Egészen enyhe idő volt, és akár ezért, akár a garzon iránti izgalmában, egész jó kis étvágya kerekedett. Vett magának egy nagy, csodálatos ízű lepényt, de csak félig bírta megenni, annyira eltelt vele. Becsomagolta egy szalvétába, és megivott rá egy bögre forralt bort.

   A kirakodóvásár standjain egy bizonyos tárgyat keresett: valamit, ami kerek, színes, és elfér a tenyerében. Ujjai közé vette a kis, kézműves konyhai tárgyakat, az ékszereket, a színes gyertyákat. A cukrászdával szemben, egy tűzzománckészítőnél ejtették rabul a színek, de itt sem tudott dönteni igazán, csak egyik apró díszt emelte fel a másik után.

   A stand árusa egy kis, női bohócfigurát ejtett a tenyerébe. A szája vonalából gondolta, hogy női. De ez mindegy volt egészen, mert utálta a bohócokat. Már nyúlt is valami másért, egy tarka életfáért. Aztán ahogy megint felpillantott, az árus kezében volt valami, amiről nem tudta levenni a szemét. Kerek, koncentrikus köröket látott, középen egy kövér, fekete ponttal.

- Szép - bólintott az árus felé, és a Szemért nyúlt.

   Az árus átcsúsztatta Laura tenyerébe, és elégedetten figyelte a hatást.

   Laurát egészen megbabonázta a Szem, de nem a klasszikus értelemben varázsolódott el tőle. Legalábbis nem egyszerűen a színektől, a megmunkáltságtól. Egyszerre látta ékszernek és egy  gyermekkori emlék színbeli leképezésének a kis tárgyat. Egy fürdőhelyre emlékezett, az apró csempékre, a vastagon ülő vízkőre a falon. Érezte a langyos áramlatot a köldöke körül. A medencében csak a kék színt látta mindenfelé, a talpa alatt is, meg a plafonon, ahol a víz fényei hintáztak. Úgy tűnt, teljesen egyedül van, de persze lehetetlen, hogy senki más nem volt vele a vízben. Mégis, úgy emlékezett, hogy a kék, aprócsempés tér csak az övé. Lábfejei a szúrós medencefenéken olyan távolinak tűntek, mintha egy óvatlan pillanatban óriássá nőtt volna, s ahogy a gyomra egyet kordult, mintha kitárult volna alatta a mélység, és bálnák úszkáltak volna odalent. Beleszédült abba, hogy az emlék miatt látta szépnek a szemet, vagy fordítva.

   Elégedett volt a vásárral, de most már sietős léptekkel indult a híd felé, hogy ne legyen túl sötét, amikor Budára ér. A Szemet először a garzon kulcsa mellé akarta becsúsztatni, de attól tartott, összekarcolódik, ezért bedugta a kesztyűjébe, a tenyeréhez.

   A kinti kapu zára megint könnyen nyílt. Örült, hogy senki sincs a kis udvaron, nem volt kedve magyarázkodni, ráadásul úgysem tudta volna megértetni magát a lakókkal. Úgy osont át az udvaron, mint aki tilosban jár. Mosószer és erjedt felmosórongy-szag terjengett a lépcsőházban; a fali postaládákra kézzel írták rá a neveket, de az első emeleti lakás feliratának a helyén csak egy ragasztószalag nyoma sejlett.

   Fent, a lépcsőfordulón túl már látszott az ajtó, rajta a Kovács Stefánia névtábla; egy pillanatra Laura el is bizonytalanodott: mi van, ha tényleg él egy Kovács Stefánia itt? De visszavonulni nem akart, elővette hát a kulcsot, és benyitott a garzonba.

   A villany persze nem gyulladt fel, ahogy a kapcsolót megnyomta, egyedül a szobaablakon át áradt be az utcáról némi fény. A sarokban terebélyes fogas ágaskodott, valami nagy, sötét télikabát lógott rajta, betakarta az egész szobasarkot, akár egy büntetésbe állított, elefántkóros diák. A konyhában teljes sötétség uralkodott, mivel az ablaka nem az utcára, hanem a túlsó ház falára nézett. A tervrajz is kicsinek mutatta, étkezőnek sohasem használták, legfeljebb csak amikor Stefi néni egyedül élt itt, és megelégedett annyival, hogy a lábast az ölébe véve vacsorázzon. Talán még villanyt sem gyújtott.

   A szoba mégsem volt olyan kopár, mint Laura képzelte. A komód és a kanapé között  csupasz kovácsoltvas virágállvány meredezett, a felületén még nem volt rozsda. A falnál stócokban álltak az összetekert szőnyegek. Kinyújtotta a kezét, ránehezedett a legfelső szőnyegtekercsre, mire a belsejéből nehéz koppanással a padlóra érkezett valami: egy fél pár cipő. Laura lehajolt a szőnyeg mellé, megvizsgálta oldalról. A tekercs belseje tele volt cipőkkel, mintha valaki a szőnyeget használta volna  arra, hogy becsomagolja őket.

    Szorosra húzta magán a kabátot. A zsebében megtalálta a szalvétába göngyölt krumplislángos-maradékot, egészben a szájába tömte, de ahogy lenyelte, többször is kirázta a hideg.. A zsír majdnem jegesre dermedt benne.        

   A közeli bevásárlóközpont felől villamos-zaj hatolt át a falakon. Csaba már négy napja nem beszélt. Legutóbb ugyan ki tudott nyögni egy-egy szót, de utána máris hallgatásba burkolózott, és úgy bámult Laurára, mint aki szívesebben választaná az egyedüllétet. Idegenek csepegettek belé idegen anyagot, vágták, varrták, gyógyszerezték. Laura a konyha sötét nyílása felé nézett. A jeges zsír elnehezítette a gyomrát, gyorsan eloldalazott a sötét ajtó mellett a bejáratig. Ott még egyszer visszanézett a konyhára, a fogason lógó, üres kabátra. Kint vette észre, hogy bejövet elfelejtette kivenni a kulcsot a zárból.

 

- Talán jobb volna, ha valami másról beszélnénk – vonta meg Laura a vállát, de valahogy semmi sem változott. Lilla felhúzott lábakkal ült az egyetlen karosszékben, a karfából egy kis, karéjnyi részen hiányzott a szivacs. Laura vele szemben, az ágy szélén görnyedt, meg sem próbált kényelembe helyezkedni. Az üres poharat maga mellett egyensúlyozta, a paplan tetején.

- Tehát: vannak fiatalkori képeid Csabáról?

- Nem tartom őket fontosnak. A családunkat sosem érdekelte, hogy dokumentálja az eseményeket. Csaba meg miért vitt volna magával fotókat Nagy-Britanniába? Itt láthattam volna képeket, esetleg a tanyán, de ott sem kerültek elő.

- Nekem van néhány. Otthon. Megnézheted, ha érdekel.

- Diplomaosztós képek, gondolom.

- Nem csak. Amikor összeházasodtunk, még élt az édesanyja. Fontos volt neki, hogy elfogadjak egy-két régi fotót. Göndör kisbaba-képek, gyertyafújás, ücsörgés nagyapával atlétában, a tanyán.

Laura ágya mellett, a kisasztalon feküdt a kulcscsomó meg a Szem. Lilla túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy felkeljen és kezébe vegye a Szemet. Ahhoz is fáradt volt, hogy megkérdezze, honnan van. Szeretett volna hozzáérni a sima felülethez, a tenyerébe szorítani, de minden tagja elnehezült.

- Mit kezdesz itt magaddal esténként? - kérdezte inkább.

Laura fáradtan rámosolygott, a talpas pohár eldőlt, de a kis cseppnyi ital, ami még benne volt, nem folyt ki a paplanra.

-  Olvasok. A Magical Toscana-t.

Lilla átnyúlt a karfán, és felemelte a szétnyitva fekvő könyvet.

- Ez magyarul is van. Felismerem a borítót. Kintről hoztad?

- Igen.

- De hisz alig a feléig jutottál benne. Több, mint két hét alatt.

- Vigyázz! Ki ne essen a könyvjelző. Elég vastag a könyv, nem szeretnék eltévedni benne.

- Azt akarod mondani, hogy egy többórás repülőút meg egy cirka tizenöt napos itt-lét alatt eddig jutottál el a Varázslatos Toszkánában?

- Lassan olvasok. Mostanában nehéz ráállnom.

Lilla visszaejtette a könyvet a helyére, pontosan úgy, ahogy előtte is feküdt.

- Tehát akkor, mit is kezdesz az időddel?

Mint valami olcsó harlekin poszteren, egy könnycseppet vett észre Laura arcán. A képzettársítást kegyetlennek érezte, és azonnal a körömlakk hatásának tudta be. Megtörténhetett volna az is, hogy egyáltalán nem látja meg, hiszen nem ültek túl közel egymáshoz. Mégis jól kivehető volt a könnycsepp, mert Laura arca piros volt, a könny meg fehér. Felhorgadt benne valami, ahogy Laurát nézte, mellette meg, az ágyon a poharat, amelyet azóta sem állított a talpára.

- Mondd, miért csinálod ezt? Hogy hagyhatod, hogy a dolgok ennyire kizökkentsenek? Így Csaba sem számíthat rád. Hol van a tartásod? Az életerőd? Amit kifelé mutatsz? Mindennek meg kell szabni a határát. Az élhetetlenségnek is.

Laura lebiggyesztette a száját. A könnycsepp a szája szélén hintázott, nem nyalta le.

- Átjárok a garzonba. Főzni is szoktam. Tegnap hívott anyám.

- Mi lenne, ha pár napra hazamennél? Amire most szükség van Csaba körül, azt el tudom látni én is.

Laura megrázta a fejét.

- Nehéz időszakban ismertelek meg. Nem tudom, egyébként milyen vagy. De az biztos, hogy ahogy most élsz, az nem jó.

- Miért kellene aggódnod értem? Jól eltöltöm az időt. Már a városban is jártam. Van, hogy megkívánok egy ételt, és azt megfőzöm - vágott közbe Laura, de ugyanolyan hamar el is hallgatott.

Lilla vállat vont. A pillanat nem tűnt alkalmasnak arra, hogy felálljon és elmenjen, de azt sem tudta, mit kezdhetnének még egymással.

- Talán le kellene nézni a tanyára – javasolta. - Egy óra autóval, nem több. Felhozhatnánk Csabának egy üveg pálinkát, még ha nem is ihat belőle, örülni fog. Vagy fényképeket, ha vannak. Valami disznótoros-maradékot.

Laura elképzelte a kis csomagokat, a fokhagymás bűzt a csomagtartóban, a csípős, ragasztó-ízű italt, ami végül úgyis rájuk marad.

- Egy szombat délelőtt lemehetnénk, még ebédre sem kellene maradnunk. Ki tudja, milyen csodát tehetünk ezzel. Megérzi a konyharuhán a tanya szagát.

- Az utóbbi években egyszer sem említette a tanyát. Londonból még képeslapot sem küldött oda.

- Az nem jelenti azt...

- Elég lesz, ha majd felgyógyul. Majd akkor leutazhatunk, ha nagyon akar.

- Ugyan, mit tudsz te erről. Nem értesz semmit.

Egy tárgy csapódott az ablakpárkánynak. Csaba szemüvegtokja üresen, szétnyílva hevert a padlón. Laura a mozdulat irányába meredt, ahová a tokot hajította. Most kellene még valamit inni, gondolta Lilla, de ami volt, az túl gyorsan elfogyott.

- Kikapcsolom a tévét - ajánlotta inkább. Várt egy kicsit, de hogy Laura még mindig a szemüvegtokot bűvölte az ablakpárkány alatt, belebújt a cipőjébe. Aztán ahogy megnyomta a gombot és megfordult, az alkoholos szédelgése úgy múlt el, ahogy az ember a testgőzös bárból a hideg éjszakába ér. Laura az ágyra kucorodva aludt, a paplannak épp csak a csücskét húzta a derekára.

Lilla összeszedte magát, hogy induljon. A poharakat a konyhapultra tette, a félig tele üveget a hűtőbe, az üreset a sarokba állította, a többi mellé. Átosont a szobán a bejárati ajtóhoz, de a kulcsot nem találta a zárban. Átkutatott néhány nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló helyet, de a kulcsnak nyoma veszett.

   Megadta magát. Lerúgta a cipőit, helyet csinált magának a ruhahalmok között, Csaba térfelén, és Laura ritmikus dörmögése közepette elhelyezkedett. Sötétítő, redőny nem volt az ablakon, jól láthatta az autóját kint, a ház előtt. Az egyik, félig megszáradt blúz le volt esve a földre. Az alulról bevágó huzat alig látható koszcsíkot hordott rá.