Ughy Szabina

 

(Részletek a regényből)

 

 

Nehezedik a levegő, tömegével érkeznek a turisták, a piacról szép lassan eltűnik a narancs, most már csak pár helyen lehet kapni, de az is száraz húsú, ízetlen, utószezoni maradék. Lehet, hogy már nyár van. Már csak azért is, mert megkezdődtek a szabadtéri erasmusos partik. Csütörtök estétől kezdve egész hétvégén át az a szokás, hogy az egyetemisták befoglalják a Teatro Massimo előtti teret, és a környékbeli mellékutcákat, ahol isznak, szívnak és beszélgetnek. Ezek a bulik általában a lakásokon alapozódnak meg, ma este nálunk is lesz egy. A lányok már tegnap bevásároltak a piacon. Tele van a hűtő lila padlizsánokkal, paradicsommal, kapri- és olíva bogyóval, meg töménytelen mennyiségű mirelit krumplival.

            Délután, miután megjönnek az egyetemről, átmegyünk együtt a város másik felében lévő diszkontba piáért. Első körben tíz üveg vörös és tíz darab fehérbort emelünk le a polcról. Hozzácsapunk mindehhez még két üveg limoncellót és egy üveg grappát.  Nézünk egymásra, hogy ennyi vajon elég lesz-e?

            Fiúk is jönnek, mondja egy félmosoly kíséretében Agnieszka, akinek olyan fehér a bőre, hogy amikor levegőt vesz, az erek kéken átütnek a nyakán. 

            Húszévesek, nagyjából tíz évvel fiatalabbak csak nálam. Talán a korom miatt, talán mert náluk pár nappal korábban költöztem be az albérletbe, kimondatlanul is én vagyok a főnök. 

            Fiúk is jönnek, nahát, ki gondolta volna, és leveszek még egy üveg grappát és két üveg vörösbort a polcról.

            Halkan szuszogva cipeljük a szatyrokat a fekete macskaköves utcákon. Április eleje van. Az olaszok többsége még vastag, fényes anyagból készült kabátban, bőrkesztyűben és sálban feszít. Nekünk viszont az itteni huszonvalahány fok már nyárnak számít. Téli csizmáinkat lecseréltük szandálra, és könnyű pulcsikban élvezzük az állandó napfényt, ezt a percről percre megújuló, emlékezet nélküli friss kékséget, az ég folytonos jelenlétét. 

            Megállunk a Via Crociferin a három egymásba nyíló templom közül San Giuliano templománál. Megkérdezem a lányokat, mi lenne, ha kinyitnánk az egyik behűtött limoncellót, ha már egyszer hideg.  A lányok döntésem nem vitatják, lengyel-magyar ugye, Nazdarovje!, és leülünk a templomlépcsőre.

           Kényelmesen iszogatunk, komótosan jár körbe az üveg, amikor egy fiú napszemüvegét lehúzva megáll előttünk, és tettetett megbotránkozással csapja össze a kezét. Stefano az, mint később kiderül, a lányoknak valamilyen Erasmusos mentora.

           Még csak délután öt óra van, mit csináltok itt egy üveg limoncellóval?!

Mivel a lányok még annyira sem beszélnek olaszul, mint én, Stefano patetikus fejcsóválásától és a bennük lévő deci limoncellótól pedig csak röhögni van erejük, ezért nekem kell elmagyaráznom neki, hogy épp berúgni készülünk.

            Az oké, de miért limoncellóval? Az itt digestivónak számít, amiből evés után isznak egy felessel, hogy segítse az emésztést, nem egy üveggel!

            Mi viszont azért isszuk, mert olcsó, hideg és édes, viszonylag gyengéd berúgást akarunk, magyarázom neki, és már látom is a vigyora mögött a megvetést, hogy lám, ezek a kelet-európaiak még inni sem tudnak. Ő viszont szerencsére azért annyira olasz, hogy mindezek ellenére fölajánlja nekünk a kocsiját, amit mi örömmel el is fogadunk, lévén, hogy még mindig kilométerekre vagyunk az albérletünktől és a hideg limoncellónk is elfogyóban.

            Téged még nem ismerlek, néz rám Stefano, miközben ott himbálódzik közöttünk a Fiat500-as visszapillantóján egy wunderbaum és egy Padre Pió medál.

            Útikönyvet írok Szicíliáról.

            Che bello, sóhajt nagyot, ha gondolod, elviszlek szép helyekre. Úgy ismerem Szicíliát, mint a tenyeremet, nálam jobb idegenvezetőt keresve sem találhatnál. Ismerem a földrajzot, a történelmet, az irodalmat, mindent. És csak mondja, mondja, hogy mennyire szép hely Szicília, hogy mennyire szeret itt élni, hogy micsoda gyönyörű történelmük van, micsoda filmművészetük, milyen híres földművelésük, és a boraik, kóstoltam már valamelyiket, netán… Apropó, te honnét jössz?, kérdezi, miközben térdével kitámasztja a kormányt, felszabaduló kezeivel pedig a cigarettapapírra kevés dohányt szór. Magyarország? Aha, bello, bello, hümmög, miközben hosszában végignyalja a cigaretta oldalát.

            Kérdezem tőle, hogy mennyire ismeri.

            Hát nem nagyon, neveti el magát, és letépi a cigaretta oldaláról a felesleges papírt.

            Mégis mit tudsz rólunk? Gondolom majd jön Puskással, meg esetleg a Rubik-kockával. De nem.

            Gulyás e porno.

            Az egyik legfontosabb dolog, amit az utazásaim alatt megtanultam az az, hogy mindig nyugodt arccal fogadjam a legnagyobb képtelenséget is, így őrizve meg valós vagy vélt egyenrangúságomat. Szóval az első még oké, de azért Stefano, a pornó, az hogy?

           És csűri, csavarja, mert alapvetően azért intelligens fiú, hogy, hát a magyar nők híresen a legszenvedélyesebb nők a világon. Nem tudtam?

           Nem inkább a spanyolok vagy a görögök?

           Nem. A magyarok. Mert ti kedvesek vagytok és nyitottak. Nem úgy, mint a lengyelek, a csehek, a lettek, észtek vagy az ukránok. Beszélt már hozzád orosz nő? A hangjuk, a hangjuk mindent elront. Hiába nagyon szépek, a hangjuk, mint a férfiaké, semmi gyöngédség nincs bennük. A franciák túl sznobok és büszkék. Az angolok, hát, finoman szólva, nem túl szépek.  A németek talán, még igen, mellben legalábbis.  A török, arab vonal nem pálya, azok csak egymás közt mozognak. A spanyolok őrültek, túl őrültek. Náluk csak a görögök őrültebbek. És ha megengedsz egy őszinte megjegyzést, akkor be kell, hogy valljam, amikor valaki megtudja valakiről, hogy magyar, rögtön arra gondol.

           Ugyanez van nálunk is az olaszokkal kapcsolatban, mondom neki rendületlen fapofával.

           És miért gondoljátok ezt az olaszokról?

Talán a ’60-as, 70-es évekből ered. Amikor az olasz nők még a sokkal konzervatívabbak voltak, és ha ők, de még inkább a mamma azt mondta, hogy nincs amore házasság előtt, akkor bizony nem volt. A szerencsétlen olaszok meg mentek mindenhová, ahol volt. Megjelentek a gyönyörű áramvonalas kocsikkal, már a nevük is, mennyivel szebben hangzik az, hogy Maserati meg Ferrari, mint Trabant vagy Moszkvics. Szóval gondolom jöttek ezek az olaszok, hajzselé, napszemüveg, drága cigi, elegáns mozdulatok, és az összes jó nőt lenyúlták a Úttörő áruházból öltözködő, napi tíz-tizenkét órát, semmi pénzért dolgozó magyar fiúk elől. Hát gondolom, ezért utálják szívből a mai napig a magyar férfiak a digókat, és ezért imádják leginkább az olasz férfiak a magyar nőket, akiknek elég volt néhány olaszul elduruzsolt szó a fülükbe, csoki, selyemsál, ami ott talán a legolcsóbb volt, de itt még az is a luxus hírnöke volt, mint az olajfa a galamb szájában, hír arról, hogy létezik egy szép és szabad világ. Amiből legtöbbször aztán semmit sem láttak, csak a kilenc hónap múlva előbukkanó kis bambinót, akit egy ideig talán még látogatott a papa, vagy már rögtön az elején elintézte azzal, hogy ő vigyázott, az nem lehet az ő gyereke.

            Fogalmam sincs, mondom végül Stefanónak, miért is verném most le rajta két generáció frusztráltságát, amikor ilyen rendes volt, és hazahozott minket. Itt, igen jobbra. Grazie.

            Gyorsan bepakolunk pár piát a zöldségek helyére, hogy mikor lett hét óra, nem is értem, és készülődni kezdünk az estére. Kasia a fürdő negyven wattos izzóval gyengén megvilágított tükrében kezdi tépni a szemöldökét, én az ebédlőasztalra kitett apró sminktükrömben húzom ki feketére a szemem.  Agnieszka és Paulina pedig a bejárati ajtó előtti egészalakos, hatalmas aranykeretes tükörben próbálgatják a ruháikat. Eléggé kilóg a lakás alapvetően ikeás bútorai közül, amiket még a beköltözésem hetében vettünk Gaetanóval. Emlékszem, milyen megvetően dobta oda az épp megnyíló áruház katalógusát, Ikea, mivé lesz az ország, aztán délután már együtt tömtük magunkba felszabadultan a húsgolyókat barnamártással.

            Paulina, azt hiszem, arról beszél, hogy ez az újfajta diéta még mindig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Csalódottan rángatja magán a ruhákat, mutatva, hogy mekkora hasa van mindegyikben. Pedig minden nap csak karfiolt eszik, amitől tömény fingszag van a lakásban.

            Kasia ül oda mellém, osztozunk a lámpa fényében. A lepattogott körömlakjára festi rá ugyanazt a színt. Hármójuk közül ő egyértelműen a legértelmesebb. Például tudja azt, hogy ki volt Huszárik Zoltán. Néhány hete készíteni akartam pár képet délután, neki meg épp nem volt jobb dolga, hát együtt róttuk a várost, amikor egy hentesüzlethez érve látjuk, hatalmas, megnyúzott ló combokat pakolásznak a szállítók.

           Huszárik, mondta, ho visto l’Elégia, és összerázkódott.

           Legszívesebben megöleltem volna, hogy ugye, ugye milyen döbbenetes film, ahogy a ló szeme és az öregemberé egymásra vetül, és hogy mennyire, mennyire gyönyörűek együtt a durva vágások, a remegő kamera és a zene, meg a dobpergés a mészárlásnál?! Ha valami világossá teszi azt, vezettük évekig az öngyilkossági statisztikákat, akkor ez a film megmagyarázza. Ehelyett viszont csak annyit mondtam, hogy bello, troppo bello, és lehajtottam a fejem a szégyenkezéstől, hogy csak ennyit tudok hozzáfűzni Huszárik háromtételes költői munkájához. Persze úgysem értette volna, ha elkezdtem volna neki olaszul vagy angolul dadogni mindezt. És lehet, hogy ebből a pár bellóból és a zavaromból is érezte mindazt, amit el akartam mondani. Nem tudom.

           A kilencre meghirdetett házibulinkba a német és török erasmusosokon kívül még senki nem érkezett meg. Nem csoda, hiszen nagy valószínűséggel épp most fejezik be a vacsorájukat az olaszok, és ad puszit az anyjuk a huszonöt, harminc éves fiúk homlokára, hogy aztán vigyázzon magára, és igyekezzen haza. Mert itt bizony, ahogy Gaetanótól megtudtam, a gyerekek nagy része a házasságig a szüleivel él. Ezért nem nagyon találni az albérletet kínáló oldalakon garzonlakást. Nincs rá igény. Itt mindenki családból családba költözik. Vagy ha nem is alapítanak rögtön családot, összeköltöznek többen, de az azért nem túl erkölcsös.

           Nem túl erkölcsös? Ezek szerint itt az apák még mindig azt hiszik, hogy a lányaik szűzen mennek férjhez? Bár ezt már nem merem megkérdezni Gaetanótól. Azt meg már pláne nem, hogy akkor hol élik a nemi életüket az olasz fiatalok?

          Egy óra van, amikor kiegészülünk minden nációval, és az olyannyira várt olaszokkal. Eddigre már megettük az összes sült krumplit, sajtokat és olívabogyót. A levegőben állott olaj- és cigarettaszag. Megérkezik Stefano is, és úgy ölel át, mintha ezer éve barátok volnánk. La poetessa, la poetessa, a költőnő, a költőnő mutat be a haverjainak, bár fogalmam sincs, hogy lettem útikönyvíróból költő, de ráhagyom.

            Közel tíz nyelven koccintunk. Néhány próbálkozás, ígesr, egészsrr, egíszgdrr. Hagyjuk inkább. Az erkélyen körbejárnak a spanglik, francseszkók, ahogy itt nevezik. Szinte vallásos paranoiával nem merik kiejteni azt, hogy marihuána vagy hasis, mintha valami láthatatlan fül bárhol meghallhatná őket.

            Tompán koccannak a műanyag poharak, főnek a kávék. A lányok gondoskodtak a zenéről, így az időnként beálló csönd, vagy épp a hangos nyerítések, a nyelvtani hibáktól hemzsegő mondatok és a különféle akcentusok kevésbé zavaróak. Egy képzőművésznek tanuló raszta kérdezi tőlem, hogy Magyarország az EU tagja-e. Már túl vagyok azon a mennyiségű alkoholon, hogy bármin is megrökönyödjem, szóval lazán csak átordítom neki a kanapé másik oldalára, hogy szí. Ezek után már meg sem lepődöm a kérdésen, hogy van-e tengerünk.

            A társaság fele egy órán belül lelép a hóna alatt egy-egy üveg borral, grappával, szőke franciával. Öten maradunk. Egy fiú a sarokban nyitott szájjal horkol, Paulina próbálja ébrezgetni. Azt hiszem, járnak. Engem pedig Stefano és egy haverja kezd faggatni, hogy na, és milyen a magyar zene?

            Kezdésnek keresek pár instrumentális Yonderboy és DJ Bootsie számot, hogy gyorsan megmutassam, alapvetően milyen modernek is vagyunk. Bello, troppo bello mondja Stefano. A poén kedvéért Ossiánra váltok, de ezt nem bírják végighallgatni. Hogy szélesítsem a spektrumot néhány Muzsikás, Cseh Tamás, Sickratman és Európa Kiadó dal következik, de a fáradtság miatt elég gyorsan feladom azt a szerény célt, hogy a magyar zene egészét mutassam be nekik, és már csak a kedvenceimet játszom: Kispált, Budapest Bárt, Quimbyt, Miczura Mónikát. Kérdik, hogy ő magyarul énekel-e. Mondom, hogy nem, cigányul.

            Akkor ő most cigány?

            Igen, de legalább annyira magyar is.

            Nem értik.

            Mondom, hogy ezt sokszor mi sem, de például ők is nehezen tudnák megmondani, hogy a segestai dór templom mennyiben elümi és mennyiben olasz. Hallgatunk, csak az időközben feltámadt részeg fiú hányása hallatszik át a fürdőszobából.

           Most ti jöttök, mutassatok olyan zenét, amiben benne van Szicília, ami segít megérteni Szicíliát.

           Rosa Balistreri, mondja mindent kétséget kizáróan Stefano barátja. A zenéje olyan drámai, mint az aszálytól kiszáradt szicíliai föld. Rosa Balistreri, helyesel Stefano is, és hangosan veszekedni kezdenek arról, hogy melyik számával kezdjék.

            Négy óra körül jár. Ideje volna legalább megnézni mi maradt a városból. Amint kiérünk az utcára látjuk, Agnieszka épp a kapu előtt csókolódzik egy párás üvegű kocsiban. Most látom be, mennyire hülye kérdés volt az, hogy hol is élik a nemi életüket az olasz fiatalok. Hisz nyilvánvaló, lakásuk nincs, kocsija viszont mindegyiküknek van.

            Tájkép csata után. Üres üvegek, pizzás dobozok, néhány ember kisebb csoportokba verődve. Az egyik ilyen csoportnál egy alacsony rózsaárus toporog. A bevándorlók többsége Afrikából érkezik. Ő talán Tunéziából jöhetett. Egy magas német erasmusos a szájába veszi a felé nyújtott rózsát, és megtáncoltatja a tunéziait, aki egy ideig nevet a többiekkel, egészen addig, amíg halkan, majd végül már ordítva azt nem mondják neki: no amico, no. Felénk indul. A vállamra teszi a rózsát. 1 Euro, 1 Euro. Stefanóék adnak is neki egy Eurót, de a rózsát már nem vesszük el.

 

 

 

            Hát persze, hogy eljövök. Persze nem reggel kilencre, ahogy Brian mondta, hanem fél tízre, elvégre Szicíliában vagyunk. Brian ekkor már ott van. Épp egy hatalmas cornettót reggelizik. A töltelék folyik végig az ujján, hosszú nyelvével próbálja megfékezni.

            Brian, egészen biztos, hogy nem vagy legalább egy picikét biszexuális? 

            Egészen, mosolyogja el magát, próbáltam, de nem volt benne sok köszönet.

            Buongiorno, lép elém Brian széles háta mögül egy alacsony, szikár testű fiú, aki eddig az elefántszobor talapzatán ücsörgött. Érezni a darabos, szinte már kockás kiejtésén, hogy ő lesz az orosz útitársunk. Vitali matematikusnak tanul itt Szicíliában egy nemzetközi ösztöndíj segítségével. A vicc csak az, hogy ennek a jól fizetett szicíliai ösztöndíjprogramnak a tíz tanulójából valamilyen oknál fogva kilenc szicíliai.

            Gondolhatod, hogy ki intézte így, húzza végig ujját Vitali az arcán, mintha egy kibuggyanó könnycsepp vonalának nyomát rajzolná meg, utalva ezzel a maffiára. Ő is csak annak köszönheti azt, hogy részt vehet ebben a papíron nemzetközi projektben, hogy a szentpétervári professzora ősrégi cimborája az itteni egyetem tanszékvezetőjének. Vitali három éve él már itt, és egyelőre esze ágában sincs visszamenni Oroszországba.

           Kérdezi, beszélek-e oroszul.

           Mondom, hogy nem, én már épp megúsztam, ezért is maradjunk inkább mindannyiunk közös nyelvénél, az olasznál.

           Brian nem érti, hogy miért kéne nekem oroszul beszélnem azért, mert a Szovjetunió tagjai voltunk.

           Ha még csak a nyelvüket kellett volna tanulnunk, legyintek, de aztán abba is hagyom. Egyrészt én már tényleg nem érzékeltem közvetlenül semmit az oroszokból, másrészt meg itt vagyok Szicíliában, ahol egy orosz matematikussal és egy amerikai tündérfiúval olaszul beszélgetünk, csak nem fogok most a gulágokról és a szocializmus rémtetteiről didaktikus kiselőadást tartani?! Ez nem az a melldöngetős délelőtt, és valószínűleg Vitalinak épp annyi köze van a Szovjetunió intézkedéseihez, mint nekem a magyarok passzív szerepéhez.

            A sarkon lévő Tabacchino előtt egy hangosan veszekedő párra leszünk figyelmesek. Luigi és Paula az, a tarantella együttes gitárosa meg az argentin felesége. Nem túl nehéz őket felismerni. Luiginál van egy gitár, tok nélkül, és egy színes madzagszerűséggel van felerősítve a hátára, ami belevág kicsit a félmeztelen felsőtestébe. Paula pedig, akinek hosszú rasztái hatalmas kontyba vannak felhalmozva a fején, épp spanyolul mondja, mit mondja, ordítja neki, feltehetőleg nem épp a legkedvesebb szavakat. Luigi olaszul felel neki, és ebből már sikerül összeraknom a sztori lényegét. Valami olyasmin veszekednek, hogy azt a nőt, aki az üzletben kiszolgálta őket, biztosan megdugná vagy talán már meg is dugta Luigi.

           Amikor bemutatkozunk egymásnak Paula már olaszul köszönt, de látom, hogy miközben a szép napsütést dicséri, alaposan végigmér, mennyiben vagyok konkurencia.

           És Otto, kérdezik.

           Nem tudom, húzza meg a vállát Brian. Nem aludt otthon ma éjjel, azt hiszem, hogy dolgozott. De ne aggódj, az neki nem gond, fordul felém, napokat képes végigbulizni alvás nélkül.

           Tizenegy körül azért felhívjuk telefonon Ottót, hogy merre jár.

           Fra poco, érkezik a válasz, azaz nemsoká. Ez olasz időszámítás szerint jelenthet öt percet, negyvenötöt, vagy akár fél napot is, számunkra viszont most egy jó hideg sört. Leülünk az elefánt lábához, megbontjuk a 0.33-as Morettit (olasz kőbányai), meg még egyet. Fra poco valóban meg is érkezik a lakókocsi, Buongiorno, amici, kiabál, dudál és villogtat ránk már a tér túloldaláról leendő sofőrünk. A lakókocsi egy igazi klasszikus Volkswagen transporter, békejelekkel és No war feliratokkal díszítve. A jobb oldala tele van ügyetlen, ám annál lelkesebb kéz rajzolta virágokkal és cannabis levelekkel. A másik oldalán pedig egy be nem fejezett szivárványszínű elefánt virít. Itt már biztosan nagyon fáradt volt a rajzoló. Otto leparkolja a kocsit a Piazza Duomo közepén, kipattan a volán mögül és ölelésre tárt karokkal felénk rohan. Nyújtom felé a kezem, hogy helló, ez és ez vagyok én, mire rögtön megölel, hogy de jó, velünk tart egy új barátunk is. Olyan, mint egy hiperaktív hároméves, szétcsattan az életörömtől, de azért van benne valami dél-olasz macsóság is, ahogy a copfjából kilógó hosszú göndör hajszálait egyfolytában a füle mögé simítgatja. 

             Barátaim, ki milyen nyelven beszél?

             Mondjuk, hogy valamennyire mind beszélünk olaszul.

             Hát ez óriási, mondja, mivel ő meg csak olaszul beszél, és ennek örömére felpattint egy sört és teker magának egy cigit.

             Délután fél kettőkor indulunk el, de még mielőtt elindulnánk Északra, leugrunk Pantalicába, elvégre Otto szerint, mindannyiunknak meg kell merítkeznünk a hely szellemében.

             Én szigorúan Brian mellé telepszem, és igyekszem úgy ülni, hogy még véletlenül se lásson rám a visszapillantó tükörből Luigi, aki az anyósülésen foglalt helyet. Az igyekezetem azonban hiábavaló. Paula ugyanis tüntetőleg elvonul az utastér leghátsó sarkába, ahol törökülésben ülve Bob Dylan számokat játszik. A gitárszólót azonban nemsoká teljesen elnyomja az a goa válogatás kazetta, amit végtelenítve hallgatunk utunk során, mint utóbb kiderül majd, csak ez album volt a kocsiban.

             Pompásan haladunk, bár az átlagos sofőrök többségével ellentétben Otto nem használ GPS-t. A hatodik érzékében bízik, közben csöndben többször újratervez, olyankor közel száz métert tolatunk vissza az autópályán, valami földúton belefutunk egy tehéncsordába, szép lassan körbezárnak minket, a dudaszóra, orosz, magyar, angol, olasz nógatásokra meg se mozdulnak. Centinként tolatgatjuk őket, így érünk vissza a főútvonalra és alig néhány óra késéssel a tervezettől, az általam tervezettől, megérkezünk célállomásunkig.

             A Catania és Siracusa közt félúton lévő Pantalicai Nemzeti Parkban ugyan egyszer már jártam, és meg is írtam róla, hogy az érintetlen természeti kincsek mellett másik fő különlegessége a közel ötezer darab sziklafalba vájt, Kr. e. XIII-VIII. században épült méhkaptár szerű sírkamra. Akkor nem is sétáltam el addig az alagútig, amely olyan széles, hogy amikor a bejáratában állva megfogjuk egymás kezét, hogy sorfalba álljunk, kényelmesen elférünk benne. Így haladunk szép lassan előre, miközben az oldalsó két ember, Luigi és Otto kitartja a kezét, hogy ne kenődjünk fel a falra. Erre az egészre azért van szükség, mivel egyre jobban fogy a fény, enyhén görbül az alagút is, és egy pont után ott állunk a sötétben. Se mögötted, se előtted nem látni semmit. Érzem Brian erős, száraz kezét, és Paula vékony, hideg ujjait. Most kicsit erősebben szorít. Furcsa mód most egyikünk sem beszél. Olyan mintha lebegnék. Így képzelem el a halált. Aztán fokozatosan, ahogy tapogatózva imbolygunk kifelé a kanyarból, szélesedik újra a fény. Elengedem a kísérőim kezét, már látok egyedül is.

               Zavartan hunyorgunk egymásra a kijáratban, és ahogy oldalra nézek, látom, hogy Otto már el is tűnt az alagút jobb oldalán, és egy kis csapáson elindul lefelé. Mindannyian követjük a meredek lejtőn amíg egy patak felduzzasztott, zöldvizű tavához érkezünk. A fiúk a szégyenlősség legenyhébb jele nélkül letolják a nadrágjukat, és hangosan nyerítve egy kisebb szikláról fejest ugranak a vízbe. Összenézünk Paulával, intek neki a kezemmel, hogy csak utánad, de miután beledugjunk a kezünket a vízbe, megállapítjuk, hogy nincs az az Isten, aki most rá tudna venni minket arra, hogy ebbe a nagyjából tíz-tizenöt fokos vízben úszkáljunk.

               A fiúk egy korhadt fatörzsön kezdenek lovagolni, mi pedig elindulunk Paulával, hogy valami élelmet gyűjtögessünk törzsünk férfitagjainak. Bár Briantől tudom, hogy Paula és Luigi házastársak, mégis tettetett érdeklődéssel kérdezek rá a jegygyűrűjére.  Kiderül, hogy valóban házasok, de leginkább a vízum miatt. Persze szerelmesek is, még, teszi hozzá. Paula pár hónapot Cambridge-ben tanult, aztán európai körútra indult, és amikor ideért Szicíliába megismerkedett Luigival egy tarantella koncerten. Mivel Paula akkor épp Luigi egyik haverjánál lakott, nagy volt a meglepetés, amikor az első, és egyben utolsónak szánt este után pár nappal újra találkoztak Cataniában. Elég intenzív időszak következett, tudod, amikor nem bírtok tényleg egyetlen percet sem a másik nélkül tölteni, csak szerelmeskedtek, alusztok, néha esztek, és mindenféle hülye neveket találtok ki egymásnak meg az anyajegyeiteknek. A lényeg, hogy vészesen közeledett a vízum lejártának dátuma. Két választásunk volt, mondja Paula, vagy velem tart Luigi Argentínába vagy összeházasodunk. És mivel kizárt volt, hogy Luigit elengedi az anyja ilyen hosszú útra, hát összeházasodtunk. Óriási bulit csaptunk, augusztus volt, hatszázhuszonnyolc fok, én bikiniben voltam, Luigi pedig alsónadrágban. Az elején nem is akartak így minket beengedni, de aztán ott is ismert valakit Luigi, így gyorsan lezavartuk a ceremóniát. Bár Luigi szülei nem jöttek el, mivel azt mondták, hogy ez a frigy erkölcstelen, noha templomi esküvő nem kis volt, vagy talán pont azért, én nem tudom. 

                Néhány szem dióval és szikkadt naranccsal a kezünkben térünk vissza. A fiúk ekkor már kint szárítkoznak egy lapos sziklán, kivéve Vitali, aki épp chi-kung gyakorlatokat végez egy kicsit távolabbi tisztáson.

                Brian két diót vesz a kezébe, és egymáshoz szorítva megtöri őket. Figyelmesen lehúzza a dióbélről a bőrt, és úgy nyújtja felénk őket. Paula meg én pedig gerezdekre szedjük a narancsokat.

                Nem is volna másra szükségünk, magyarázza Otto, csak napfényre, vízre és arra, amit a természet ad.

                Például fűre, szól közbe Luigi.

Persze, de hát azt is a természet adja, mondja Otto. Nézd csak meg egy fa formáját, az ágait, olyanok, mint egy kéz, azt sugallják, tessék, vedd el, ezt mind neked adom. Ó, bárcsak olyan önzetlen lehetnék, mint egy fa, bárcsak faként születhetnék újjá a következő életemben. Barátaim, se alkoholra, se húsra, se tejre nincs szüksége a szervezetünknek, nem szabadna ilyeneket ennünk, csak azt, amit a természetanya kínál nekünk.

                Brian szólna, de látom, hogy visszafogja magát, és inkább tovább hunyorog a napba. Mindig ez van, szólal meg mégis magyarul.

                Mi?

                Ilyenekről beszél, de a hűtője nem.

                Hé, ragazzi, szól oda hozzánk Luigi, ne rekesszetek ki minket a beszélgetésből.

                Azt mondtam, hogy jó a segged Luigi.

                Az az enyém, csak az enyém, ugrik Paula Luigi mögé, hogy átölelje a vállát, és hatalmas cuppanós puszikat adjon a feje búbjára. Mindannyian megkönnyebbülünk, mert érezzük, hogy akkor ezzel a kis közjátékkal végre kibékültek.

                 Srácok, ti nem vagytok éhesek, kérdezi a chi-kungozással végzett Vitali.

Ami az illeti cimbora, de. Tudok is egy jó helyet itt a közelben, mondja Otto.

                 A jó helyet a közel negyven kilométerre lévő Palazzolo Acreideben találjuk meg. A tulaj kint limoncellózik a barátjával. Kissé nehézkesen áll fel, valószínűleg mi vagyunk aznap az első vendégek. Egy kisebb, különálló terembe rendel minket, talán azt gondolja, hogy jobb ezt az izzadt és félmeztelen hippi bandát nem vegyíteni a trattoria vendégeivel. Tíz percen belül egy idősebb filippino vendégmunkás mosolyogva hordja elénk az élőételeket: ricottát, háromféle olívabogyót, gombákat különféle pácban, padlizsánt így-úgy elkészítve, édesköményes kolbászt és sajtokat. A többségünk már ettől jól lakik, pedig még csak ezután jön a java: agyagtányérban sütött, pisztáciás, ricottás, húsos, kézzel készített ravioli. Közben többször ránk néz a tulaj, de a szigora megenyhül, amikor látja, hogy tudunk késsel-villával enni, és elégedetten nyugtázza a bókjainkat. Időközben megérkezik négy kancsó házi vörösbor is, aminek köszönhetően végképp azt érezzük, hogy az univerzum megadott mindent, amit megadhatott ma estére nekünk. Egyedül Vitali az, aki sem a borból, sem a húsos ravioliból, sem a ricottás dolgokból nem eszik. Vegán vagyok, mondja, sőt, inkább crudista, nyersevő, azaz igyekszem mindent nyersen és frissen enni, de itt Szicíliában mindig tudom megállni, hogy ne egyek ilyen dolgokat. Van viszont egy barátom, aki inkább a mesterem, ő például egy éven keresztül csak banánt meg mangót evett, amikor Thaiföldön önkénteskedett. De hát én ettől még messze vagyok, köpi mosolyogva a kezébe a szinte szárazra rágott olívamagokat. 

                A vacsora után alig bírunk mozdulni. Kint cigizgetünk egy kútkáván, és az esélyinket latolgatjuk. Két lehetőségünk van, kezdi Otto, vagy lefekszünk aludni, vagy, és ekkor egy hatalmasat büfög, vagy útra kelünk, és lenyomjuk azt a négyszáz kilométerecskét. Én már húznám is magamra a hálózsákom, és feküdnék a lakókocsi bármelyik sarkába, amikor Otto beberrenti a lakókocsi motorját, andiamo, nyerít egyet, induljunk, elvégre aludni időpazarlás, nem lehet, hogy a célunkat ilyen könnyen veszni hagyjuk. Benyomja a goát, Luigi teker még egy spanglit, mi pedig Briannal együtt ülve elájulunk a hátsó ülésen.

 

               Hajnali négy órakor érkezünk meg eredeti úti célunkhoz, a Segesta közelében található kis termálfürdőhöz. Hiába akarnám leírni, hogy hol van, nem tudom. Sofőrünk is több évig kereste. Az biztos, hogy egy gyilkos szerpentinen mentünk sokáig lefelé a lakókocsival, most pedig egy alacsony vízfolyású patakon gázolunk át immár gyalog. Borzasztó hideg van és sötét, a telefonjainkkal világítunk magunk elé, hogy hanyatt ne vágódjunk valamiben. Az igazat megvallva ez az első olyan pontja ennek a kirándulásnak, amikor mindenkit elküldenék az anyjába. Mit keresek én itt ezekkel a füves, ezobio hippikkel, akik életükben nem dolgoztak hülye kiadóknak, meg gimnáziumoknak, csak egyetemre jártak, amit vagy befejeztek, vagy zenészek lettek, vagy argentin feleségek, akiket eltart az anyjuk, apjuk meg a fenséges karmájuk, és semmi, de semmi iránt nem tartoznak felelősséggel. Egy mindenkiért, mindenki egyért! Csoportszellem, az bazmeg. Nem is értem, hogy Brian, a piros kis széldzsekijével, meg a Columbia oldaltáskájával hogy lehet a barátjuk. Bár persze ilyen jámbor embert ki tudna nem szeretni. És külföldiként egy idegen országban, ki ne lenne jó barátnak, aki szeret téged?

             Csontig hatoló kénes szagot érezni, mindjárt ott vagyunk, mondja Otto. Ezt már párszor hallottuk, mondja Paula olyan fásultsággal és gúnnyal, hogy ezt nem is pont Ottónak célozhatta, sokkal inkább az Univerzumnak, aki itt szívat minket már nem tudom mennyi ideje.

             Lassan hajnalodott. Az ég még sötét volt, de halványan kezdett kirajzolódni az égnek és a földnek a határa.

             Ott van, ott, ordított fel hirtelen Otto.

             Ott van tényleg, ott, az a borzasztó büdös tó alig pár méterre a nád mögött, a szélén pár leégett gyertyával. Meztelenre vetkőzünk mind, a fáradtságtól el is felejtem, hogy szégyenlős vagyok, és rögtön nyakig elmerülünk a nagyjából egy-másfél méter mély termáltóban, ami annyira forró, hogy pár perc múlva azt érezem, vagy elalszom, vagy kimászom, és inkább jéggé fagyok, mivel a törölközőket természetesen a lakókocsiban felejtettük. A döntésben Vitali segít, aki, amikor már épp az ájulás szélén vagyok, felkiált, hogy akkor, irány a folyó.

             A mi? Hogy menjünk vissza a folyóba?

             Halott teknősbékák vagytok, vagy mi, vamos, indul meg iszonyatos kozmikus lendülettel Vitali, mire mi is futni kezdünk utána, és mint az őzek egy téli hajnalon, párolog a pucér testünk, és már vetődünk is a térdig érő patakba, Jézusom de hideg, sikogatunk Paulával, a fiúk ordítanak, mindenki a saját nyelvén: oh, joder, fuck, minchia, azt a kurva, ohuet’…

            Vagy tízszer csináljuk meg ezt a váltófürdőt, amikorra annyira felébredünk, hogy már nem a forró víztől, hanem az éhségtől kezdünk szédülni. Sofőrünk megnyugtat minket, hogy nincs okunk az aggodalomra, mindenről gondoskodott. Magunkra kapkodjuk a ruhánkat és így kaptatunk vissza a lakókocsihoz, ahol száraz ruhára váltjuk az átázottakat. Otto boldogan mutatja a lakókocsi hűtőjének tartalmát: két zacskó spagettit, egy üveg pisztáciás pestót, egy üveg grappát meg persze olívaolajt. Hát jó, ha ma reggelre ezt dobta a mindenség, nekem jó.  

             A fiúk elmennek fát gyűjteni a tűzhöz, és hamarosan diadalittasan jönnek vissza a lakókocsi mögé kötött száraz pálmaágakkal. Az ivóvizünk ugyan már az este elfogyott, de van egy forrás, ahol megtölthetjük a flakonjainkat. Eszembe sem jut, hogy bármi bajunk lehetne tőle, ez ma egy olyan nap. Feltesszük forrni a vizet, tíz percen belül elkészül a tészta, és a hat ember, az ötféle nyelv elhalkul, csönd van, eszünk. A grappából viszont egyikünk sem bír inni. Helyette a fiúk újabb spanglit tekernek, már követni sem tudom hányadikat, aztán négyen visszamegyünk a termálhoz. Paulát és Luigit otthagytuk összebújva a hálózsákban. Fekszünk a forró vízben, Brian szerintem már el is aludt, szerencsére a fejét ügyesen kitámasztotta két szikla közé, így biztosan nem fog beleesni a feje a vízbe. Én is épp próbálok valami viszonylag fulladás biztos helyet keresni, de nem találok, ezért inkább kiülök a partra, csak a lábamat lógatom vízbe, a testemet egy nagy törölközőbe csavarom, amikor elkapok egy szófoszlányt a levegőben Otto felől.

            És igen, ezek a termálfürdők is mind átjárók.

            Nem csak az Etna?, kérdez vissza Vitali.

            Nem, nem csak az, bár az is lehet, hogy az egy másik civilizációba vezet. Még nem bizonyított.

            Kicsit jobban odahallgatok, és pár perc múlva már biztos vagyok abban, hogy ezek a fiúk halál komolyan arról vitatkoznak, hogy a föld belsejében egy másik, a miénknél sokkal fejlettebb civilizáció él, de az is lehet, hogy több ilyen civilizáció is van odalent. Ennek a fele se tréfa, mászok újra vissza melléjük a vízbe, hogy meghallgassam, ahogy két, harminc év fölötti férfi arról vitatkozik, hogy a föld belsejében lévő civilizációnak milyen a szexuális élete. Otto szerint biztosan nagyon kifinomult és érzéki, elvégre az a lét kiteljesedésének legfontosabb tevékenysége. Míg Vitali szerint valószínűleg ők már nem szeretkeznek, csak valamilyen speciális eljárással szaporodnak.

             Az elkövetkező pár órában teljesen kiokosodom a szinkronicitásról, a permakultúráról, a marihuána gyógyító erejéről és legalizálása égető szükségességéről, a bukott angyalokról, az indigó gyerekekről, a goa zene tudattágító erejéről, a citrom rákgyógyító hatásáról, a vízben lévő fogamzásgátló szerekről, a húsban lévő hormonokról, a vega étkezésről, de legfőképp arról, hogy sok vizet kell inni és mindig, de mindig pozitívan gondolkodni.

             Ugye írsz ezekről a dolgokról is a könyvedben, kérdezi Otto, nagyon fontos, hogy eljussanak ezek a hírek az emberekhez.

             Otto, én útikönyvet írok.

             De hát az élet is egy utazás. Muszáj, hogy az emberek eljussanak az igazsághoz.

 

 

 

             Köszönjük. Igazán köszönjük, hogy eljött Signorina. Hogy mi? Sajnos már betöltötték a helyet. Hagyja itt a telefonszámát, értesíteni fogjuk. Majd meglátjuk.

             Majd meglátják, persze. És hosszú napokig és hetekig meglátják, én meg addig eszem Otto és Brian kajáját, iszom az ásványvizüket, néha a sörüket, szívom a dohányukat, fekszem a tetőteraszon, olvasok vagy még azt sem, csak hallgatom, ahogy egyszerre kezd zúgni a cataniai Chiesa di San Benedetto összes harangja, süti az arcomat a nap, és arra gondolok, valószínűleg ez életem első olyan hónapja, amikor Ombrán kívül, nincs rajtam semmilyen felelősség terhe. Brian és Otto már végigkérdezték az összes barátjukat, de senki nem tud semmi biztatót mondani. Inkább majd júniustól, júliustól, amikor beindul a szezon, és felépülnek a lídók. De addig… Addig semmi dolgom sincs, csak várni. Ülök itt, szinte már emlékké szelídülve. Egy madár, ha néha átrepül előttem, az is csak az árnyékát ejti le egy-egy házfalra. Viszont egyre görcsösebb erőfeszítésekbe kerül, hogy ne gyűrjön magába az érzés, felesleges vagyok. „Nehéz nyugton maradni, ha nincs semmi dolgod”, valami ilyesmit mond Schoppenhauer. Hát megyek. Megyek, a régi albérletemhez, fehér bugyik lógnak a fregolin, megyek tovább, csak úgy, hogy majd fotózok, aztán persze nem. Megyek meg eltévedek, viszem magam a város sűrűjébe, az utcák végén a tenger a feketére festett házfalak rámájában. Esik szét, rozsdásodik minden, éveik, talán néhány évtizedük van hátra az óvárosi házak többségének, de ez senkit sem érdekel.  Az az érzésem, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetnének ezek a házfalak, felrobbanhatnának a vízköpők és a barokk angyalkák, és leszakadhatnának a balkonok, mint egy pozdorjából és gipszkartonból készült díszlet hamarjában felhúzott elemei. A súlyukat és a tömörségüket nem az én koromnak, nem az én generációmnak, nem az én történelmemnek köszönhetik. Lebeg egész Szicília, lebeg, mint Dalí ízelt lábakon sétáló elefántjai. Nem tudom, hogy mi tartja működésben az életet, de halálosan féltékeny vagyok azokra, akik ide születtek, akik itt csavarnak maguknak reggel két narancsból narancslevet, itt tanulnak írni, csókolózni, kocsit vezetni, itt hívják telefonon a nagybácsijukat, halálosan féltékeny vagyok rájuk, hogy itt van dolguk, mert egyszerűen nem érdemlik meg ezt a szigetet.

 

*

 

            A Teatro Massimo előtti teret kellemes fűszag lengi be. Ma este van a szemeszterzáró Erasmus-buli. A többség már beállva érkezik meg sörrel, borral a kezében. Szájról szájra járnak az üvegek, hangosan ordítják egymásnak a mindenféle náció koccintási szavajárását. És persze hömpölyögnek az érzelmek, a nagy összeölelkezések és fogadkozások, hogy majd egy év múlva ugyanígy, ugyanitt. Buta egy faj az erasmusos. Kashia miatt vagyok most itt, hogy elbúcsúzzunk.  Ombra el sem mozdul a lábam mellől. Ha valaki odajön, hagyja, hogy simogassák, közben rám néz, hogy nyugi, hagyom őket kicsit szeretni, de úgyis tudod, hogy csak a tiéd vagyok.

            Stefano tűnik fel a távolban. Észrevett és most ideinteget, de nem jön ide hozzám. Mintha egy kocsi volánját kormányozná, mutogatva kérdi, hogy megy a vezetés. Legyintek, hogy hagyjuk inkább, mire Stefano szélesen elvigyorogja magát, és legyint egyet, mintha csak a szerénységemet akarná elhessegetni, mintha az életben úgyis mindig minden a lehető legnagyobb rendben lehetne csak, hogy jaj, ne hülyéskedj már, és dob még ráadásként egy puszit is, majd gyorsan átkarolja a mellette lévő vörös erasmusos derekát, mintha a májusi szelíd, huszonöt fokos éjszakában a kihűlés veszélye fenyegetné a lány veséit.

           Néhány sör és grappa után aztán én is Erasmussá butulok, és arról kezdem faggatni Kashiát, hogy van-e már honvágya.

           Hiányzik már persze, hogy otthon legyek, mondja, és hogy valamit igaziból csináljak. Meg hiányzik a nyelvem, a családom, az érzés, hogy bármikor, bárkivel találkozhatok.

           Ennyi? Csak ennyi?, kérdezem szándékolt provokációval.

           Meg talán a könyveim hiányoznak még, teszi hozzá egy rendes bölcsészhallgató öntudatával. Tudod, mielőtt ide jöttem, azt gondoltam, hogy ez lesz életem legjobb fél éve, és azt hiszem, tényleg az is volt, leszámítva Tomeket. Minden este buli, új emberek, nagy ivások, tenger, napfény, ösztöndíj és semmi felelősség semmiért. Persze, hogy jó volt, de amikor tudod, hogy valószínűleg tényleg ez életed legjobb fél éve, akkor valahogy az egész olyan nyomasztóvá válik. Én azért ittam, hogy el tudjam viselni ezt a lelkifurdalást, hogy most mennyire jó. Érted, mit akarok mondani? Minthogyha csalnék vagy ilyesmi. Jó lenne otthon is így élni, mint valami ösztöndíjas. Fizethetne valaki a semmiért, neveti el magát, és mélyen meghúzza a dobozos vörösbort.

            Körbenézek a teret lassan feltöltő tömegen. Többségünk valószínűleg életében először gondolkodott el azon, mit jelent franciának, belgának, németnek, görögnek, lengyelnek, magyarnak lenni. Mert a fél év távollét előtt csak belenőttek az országukba, mint a testükbe, a családjukba, a nyelvükbe, a megszokásba. Jó lenne olyan várakozással telten és nyugalommal készülődni haza, ahogy rajtuk érződik. Hamarosan lediplomáznak, dolgozni fognak, amiért megfizetik őket, ők meg megélnek belőle; ki utazgat majd, ki lakást vesz, ki kocsit akar. Vagy mindent. Mindenkinek van ideje, míg az enyém egyre fogy.

 

*

 

             A Cataniából Siracusába tartó buszon egyfolytában csörögnek a telefonok. A 628. állásinterjúmra megyek épp. Igen anya, már a vonaton vagyok. Ettél már? Nápolynál vagyunk. Róma teljesen kikészített. Egész hétvégén a tengernél akarok lenni. Soha többé ne hívj, mert úgysem veszem fel. És megszámolhatatlan Brava! Bravo!, ami nagyjából azt jelenti, ügyes, de jó, hihetetlen, szuper vagy, örülök, és így tovább. Nem csoda hogy, aki ebben a folytonos bravozásban nő fel, az soha nem fogja megérteni a kelet-közép európai konfliktuskerülést és szótlanságot.

            Viszonylag korán érkezem. Van még időm körbenézni. Siracusa Catania kopott, zord vőlegényének sápadt fehér menyasszonya. A Duomo előtti hatalmas fehér tér, mint egy szűz ölelése. Ez az egyik olyan mondatom, amit még most is igaznak érzek. Leülök egy egyik bárba, körülöttem többnyire olaszok, még nem indult be a szezon, május vége van csak. A hely kutyabarát, mint szerencsére itt a helyek többsége. Rögtön hozzák az itatótálkát Ombrának is, aki nagy hévvel rögtön bele is lafatyol a vízbe. Kérdezem a pincért, hogy tudja-e, hogy hol van a Bar Arethusa.

            Ó, hogyne tudnám, mondja, itt van a közelben. Elég sűrűn váltogatják a pincérjeiket, mosolyog maga elé.

            Remélem, elvégre munkát jöttem találni, mondom a pincérnek.

            In bocca a lupo, mondja, azaz jó szerencsét, de ez a jókívánság most egyáltalán nem nyugtat meg.

            Crepi.

            A Bar Arethusa már messziről nem olyan elegáns hely, mint a dómtéri kávézó. Egy lakóház egykori földszintes lakása lehetett korábban. Még most is sok ilyen lakást látni Dél-Olaszországban mindenütt. Benézel a vastag csipkefüggönyön, és ott ül az egész család a kanapén, az arcuk finom kékségben izzik a tévétől. Egy ajtóval odébb meg épp akkor merik ki a spagettit a nagy kerámiatányérból. Az ember óhatatlanul is zavarba jön attól, hogy csak így beleshet a mások életébe. És zavarba jön attól, hogy ez őket egy percig sem érdekli, mint ahogy az sem, hogy a bugyijuk vagy a sárga hónaljú trikójuk szárad az ajtajuk előtt. Bizalom ez vagy csak praktikus megoldás, nem tudom.

            Néhány szék és kis, kerek fém asztal van a bár elé kipakolva. Ha kicsit kilóg a könyököd, simán lehet, hogy egy kocsi karosszériája löki ki a kezedből a pohár söröd. A kirakatban a kifakult Coca-Cola hullámai fölött néhány frissebb és színesebb trinacria matrica. Szicília szimbóluma ez a háromlábú Gorgó, egészen pontosan Medusza, akit két másik testvérével együtt Athéné olyan rúttá változtatott, hogy aki rájuk nézett, rögtön kővé dermedt. Persze ez a Medusza-fej már stilizált, a rútsága kivehetetlen, inkább csak valami pörgettyűre vagy dobócsillagra hasonlít, nem csoda, hogy jó néhány erasmusos magára tetováltatta a trinacriát. Egy pincér dohányzik a bejárat előtt, lába az egyik széken, a fenekét kicsit kinyomja, így támaszkodik a könyökén, miközben szájában cigarettával magyaráz valamit egy robogón ülő haverjának. Bent a Rádió Amore spotja recseg.

            Bocsánat, ez a Bar Arethusa, ugye, kérdezem.

            Igen, Signorina, és egy pillantással már fel is mérte a mellem, a csípőm és a lábam méreteit, de valószínűleg ha adok neki még húsz másodpercet, akkor tudni fogja a menstruációs ciklusom és a vérképemet is.

            Azt olvastam, hogy felszolgálót keresnek.

            A pincér erre elmosolyodik, Salvo, ordít be a pultba. Itt van egy hölgy, aki a munka felől érdeklődik.

           Jöjjön be, szól ki egy rekedt hang.

           A hely belső dizájnja valamivel jobb, mint azt kívülről sejtettem. Keresetlen elegancia fogad, fogalmazzunk így. Bár nehéz eldönteni, hogy akkor ez most country stílus vagy csak egy elcseszett asztalosmunka eredménye. Nyers, alig gyalult fából eszkábált mennyezet, bárpult és padok. Mindez még megbocsátható volna, hogyha a hely nem akarna mindenképp hű maradni a bár névadójához, szegény Aretúzához.  A falon helyi mesterek olajfestményei díszelegnek a nimfáról. A legenda szerint Alfeo, Óceánusz egyik fia, beleszeretett Aretúza nimfába. A nimfa azonban nem adta be a derekát, és Artemisz istennő segítségével Oritigiában rejtőzködött el egy szökőkút képében. Alfeo azonban nem adta fel, és Zeusz közbenjárásával folyóvá változott, így a Jón-tenger alatt átbújva végre elnyerte a nimfa szerelmét. Annak idején azt írtam Ortigiáról, hogy: Kóstold meg a Fontana Arethusa vizét a tengerrel körbevett sziget közepén. Édes lesz. Hát, jó is, hogy nem publikálják ezt a könyvet, mert az, aki megkóstolná ezt a vizet, biztos, hogy skorbutos lenne.

            Salvo a kassza mögött ül, egy bárszéken. Kopasz fejét vékony csíkban fekete haj keretezi, vastag, tömött bajszába már néhány fehér szál is vegyül. Az a mennyiség viszont, ami a fejéről hiányzik nem is a szája körül vett elégtételt a testén, hanem a karján. Feltűrt ingujja alatt a karját vastag, fekete szőr borítja, de nem csak a karját, hanem a kézfejének oldalsó részét, sőt még az ujjainak alsó perceit is.

            Az újságban olvastam, hogy pincért keresnek.

            Kerestünk igen, de már betöltötték.

            Ez az én formám, mondom, miközben Aretúza egyik képét kezdem nézni, és bólogatok még párat, hogy értem, értem, miközben Ombra a padlót kaparva szép hegyesen maga alá pisil.

            Basszus, előkapok egy nagy csomag papírzsebkendőt a táskámból, és megpróbálom felitatni a rusztikus padlóról a kutya pisit.

            Dolgozott korábban már ilyen helyen, kérdezi mindeközben Salvo.

            Nem, mondom, miközben Ombra épp nagy erőkkel kezdi széttépni a széthullott zsebkendőket.

            És egyébként mihez ért?

            Fáradt vagyok az egészhez, ezért csak annyit mondok, hogy semmihez, viszont minden érdekel. Bólint, aztán elmosolyodik. Salvo a beszélgetés alatt végig ülve marad, gondolom, nem akarja csorbítani a fölényét a köztünk lévő legalább húsz centi magasságkülönbséggel.

           Na és, mosogatni tudsz?

           Így lettem feketemosó koszt-kvártélyért a Bar Arethusában, Ortigia szívében. A szobám a bár fölött van az harmadik emeleten egy lakásban, amit leginkább raktárnak használnak.  Salvo csak szieszta idején ugrik fel ide pihenni, egyébként zárás után mindig hazamegy, a háza Siracusa közelében állítólag valami hatalmas ranch. Szerencsére tartozik a lakáshoz egy kisebb tetőterasz is, ahova egy dobozba öntöttem almot, így ha nincs időm levinni Ombrát, ott el tudja végezni a dolgát.

          Van melóm és egy tetőteraszos szobám. A párkány repedéséből gyönyörű, kövérlevelű bazsalikombokor nőtt ki. Szinkronicitás. Az élet kezd derűs színezetet ölteni.

 

 

 

          Az érkezési oldalon egymás mellett tolongva álltak a hozzátartozók és taxisofőrök, kezükben nyomtatott vagy kézzel írt papírokkal: Mr. Lowicz, Jing Zhao és egyéb idegen nevek. A tekintetével végigpásztázta újra és újra a tömeget, de sehol sem látta az anyját. Leült egy padra, körülötte oszlani kezdett a tömeg. Elhaladt előtte az a magyar házaspár is, akik még a becsekkoláskor kerültek mögé a sorban, majd valami oknál fogva a gépen is mellé kerültek, ahol mindvégig azon vitatkoztak, hogy hogyan lehetett olyan figyelmetlen a férj, hogy nem mérte meg a kézipoggyász méretét. Mire az azzal érvelt, hogy ő lemérte, úgy is vette, mint kézipoggyászméretet, csak a gyártók kihagyták a kereket, ezért nem fért bele a rámába, hiába szuszakolta, rugdosta, tette bele függőlegesen, a római reptér utas felvevő hölgye rendíthetetlen maradt, és kifizettette velük a poggyászfeladás díját. Ahogy távolodtak, és elkapott pár szófoszlányt a beszélgetésükből, kiderült már épp békülő félben vannak, és arról beszélgettek, hogy nem is baj, hogy megbüntették őket, így legalább tanultak az esetből, és most már biztos, hogy ezzel a bőrönddel többé nem utaznak.       

              Fél órája otthon volt. Köszöntötte a mobilszolgáltatója. Mielőtt kicserélte volna az olasz SIM kártyáját a magyarra, elkezdte átolvasni az összes üzenetet. Végiggondolni mindent, mi volt ez az egész, és mi lesz majd, erre gondolt, de csak a végiggondolás tervéig jutott, és sejtette, hogy valószínűleg ez a legtöbb, amit elérhet majd, a végiggondolás tervét. Bekapcsolta a magyar telefonját, és küldött egy üzenetet az anyjának. Abban a percben, hogy elküldte, már látta is, ahogy anyja belépett a fotocellás ajtón.

             - Barbara, jövök már – kiabált felé –, jövök. A hangja rekedten és vékonyan hallatszott, mintha aznap először szólalt volna meg. - Bentornata – próbálta játékosan olasztudását fitogtatni. – Milyen szép vagy, ölelte meg hosszan. A vastag kabát alatt is érezte az anyja csontjait. -  Istenem milyen szép vagy.

             Több mint fél éve nem találkoztak. Az a fél év, az a hat hónap, mint egy film, véget ért a viszontlátás percében. Távoli és valószerűtlen lett, s mintha álomból ébredt volna, körülötte minden a folytatásról szólt.

             - Mikor fogytál le ennyire, anya? – kérdezte, miközben újra megszorította anyja karját, de az nem válaszolt, csak intett a fejével, hogy induljanak kifelé, ketyeg a parkolóóra.

             Hidegen csapott az arcába az októberi szél. A beton sötéten fénylett, nemrég állt el az eső. Húzták a két bőröndöt, közel egy év maradék életét. A holmija felét Michélénél hagyta, mondván, hogy a nyári ruhákra otthon most úgysem lesz szüksége. Majd ha visszajön, miután tisztázta anyjával a titokzatos hívások okát, minden ott fogja várni a gardrób elkülönített részében.

             Hangosan zúgtak a kerekek végig a parkolón. Elborzasztotta a hideg, ami már most a telet idézte hideg fémszagával. Mint valami rossz előérzet, vastagon ereszkedett le a köd a parkolóra. Az anyja a parkolóórát nyomkodta, hogy végre fizethessen. Barbara meg csak állt a bőröndök mellett, még mindig ott érezte a kezében anyja soványságát, a csontjait. És érteni kezdte a jeleket, ha akarta, ha nem, mint körülötte a magyar szót, tudta már, hogy mi fog most következni, és csak azt kívánta, bárcsak soha ne kéne beülni az autóba.

            Közben SMS érkezett Michèlètől, kérdezte, hogy megérkezett-e, minden rendben volt-e az átszállásnál, és nem rabolta-e el egy olasz üzletember. Mire megírta a választ, az anyja is rendezte a tartozását a gépnél.

            - Michèle?

            - Ühüm – mondta arcán egy kajla félmosoly kíséretében, miközben újra és újraolvasta az üzenetet, elgondolkozva a három ponton, a mosolyjelen, ellenőrizve, hogy odaírta-e a végére, hogy hiányzik neki, és, hogy szereti.

            A kocsi ajtónyitójának csippanásakor kapta csak föl a tekintetét, az anyja már be is pakolta a bőröndöket. Beindította a motort és vele együtt a ventillátort is, hogy lefújja a párát az üvegről.

            - Szóval?

            Az anyja nagyot sóhajtott. Görcsösen szorította a kormányt, indulni akart, de a párától nem látott hátrafelé. Lassú, szaggatott szavakkal kezdett beszélni.

            - Tudod, nem akartam skype-on vagy telefonon. Az egész olyan hirtelen jött, bár sejthettem volna, de azt hittem, hogy ezek a rosszullétek a korral járnak. És az is lehet, hogy nem is olyan nagy a baj, csak az orvosok elővigyázatosak, szóval jobbnak láttam, ha mégis élőben, és egyébként is, mikor gondoltad, hogy hazajössz hozzám…

            - Kurva életbe, mondd már ki végre – és egy pillanatra egymásra meredtek, mert nagyon ritkán káromkodtak egymás előtt.

            - Találtak valamit. A jobb mellemben.

            Zúgott a ventilátor, halkan szólt a rádió. Barbara lekapcsolta mindkettőt, mintha a rossz hír valami zaj volna csupán, valami piszkos, mocskos zaj, amit meg lehet szüntetni, le lehet állítani, vissza lehet fordítani. Belebámult az anyja arcába, szinte gyűlölettel, mint a rossz hír hozójára. Nézte, ahogy az anyján átfut a megkönnyebbülés, megremeg az álla.

            - Ne haragudj rám – mondta.

            Barbara a kezében szorongatta a telefonját. Ránézett a kijelzőre, Michéle válaszolt, és már majdnem megnyitotta, de tudta, most nem lehet. Pedig el akarta olvasni, elszökni a pillanat elől, vissza abba a hat hónapba, élni inkább abban, s kilépni ebből a mostaniból. Másik nyelv, más törvényei alatt élni. Nem érteni, nem hallani ezeket a szavakat, vagy csak lebegni a kettő között valahol félúton, szavak, igeidők és módok nélküli állapotban, múlt és jövő nélkül.

            - Anya, ne legyél hülye – ölelte át újra, szorosan és tudta, hogy most mindennél fontosabb az, hogy az anyja ne lássa a csalódottságát.  - Minden rendben lesz.

            - Annyira utáltam magam, hogy ilyen rossz hírrel várlak. Azt gondoltam, hogy kiküldöm valamelyik kollegámat, hogy inkább otthon tudjam elmondani, de senki nem ért rá. Néztem az embereket, akik jöttek ki a gyerekük, barátjuk elé, itt ültem a kocsiban, és nem mertem bemenni.

            Néhány percig még ülve maradtak, csöndben, nem tudta, hogy mit mondhatna most. A családban mindig az anyja volt az erős, az irányító, aki úgy tűnt, mindig minden helyzetre tudja a megoldást. Nem tudott elképzelni nála erősebb embert. Talán csak az apja lehetett nála erősebb, aki még hároméves korában halt meg, elütötte a zebrán egy részeg sofőr.  Nem emlékezett a hírre, a temetésre sem. A gyerekkorából, mint valami enyhe utóíz a szájban, valami keserűség maradt csak meg. Az anyja határozottsága és a szigora, mint a szamárvezető egyenes indigókék színe a dülöngélő betűk alatt, átütött az emlékeken.  Mindig fegyelmezetten szerették egymást. Két puszi reggel, két puszi este.  A szorongás mindig az iskolából hazafelé menet, amikor rossz jegyet vitt haza. Nem, nem ütötte meg soha az anyja, csak hosszas előadást tartott a munkanélküliek és a tanulatlanok nyomorúságos életéről. Ez persze a te életed, azt csinálsz, amit akarsz, zárta valahogy így a fejmosásokat. Maga előtt látta újra az anyját, ahogy az ölébe veszi, és délutánonként olvasni tanulnak, kikészíti neki a ruhát, a másnapi tízórait, kifésüli a haját, amit már enged megnöveszteni. Látta a büszkeségét, amikor az évzárókon oklevelet és jutalomkönyvet vett át. Mindig egyenes tartással, enyhe bólintással véve tudomásul, mintha ez volna a természetes, elvégre az ő lánya, Kalász Éva, a kerület híres zenetanárának lánya. Egy kezén meg tudta számolni, hányszor látta sírni az anyját. Egyszer, amikor meghalt a nagyapja, aztán amikor leépítés volt a zeneiskolában, és amikor Barbara menstruálni kezdett, hirtelen nem is jutott eszébe több eset. Talán ez a negyedik alakalom, hogy közel harminc év alatt negyedszer látom sírni anyát, futott át rajta, de még mindig nem jutott eszébe semmi, amit ilyenkor mondani lehetne, csak az, hogy

            - Ha akarod, vezetek én.