Tóth Ákos

 

(Részletek)

 

Ha költészeteknek lehet sorsuk, s egy költészetnek – ennek megfelelően – kijuthat nehéz sors, Szilágyi Ákos lírája, lírai életműve bizonyosan ilyennel rendelkezik. Nem csupán arra a szociokulturális háttérre és sajátos „poétikai klímára”, a magyar irodalom XX. századi történetében testet öltő fejlődésre és tájékozódásra kell gondolni, mely Szilágyi eddigi pályafutását meghatározta, keretezte, gáncsolta és életre segítette, s mely bizonyos, a költőhöz közelálló tendenciák markáns visszhangtalansága s talán más szövegi-művészi minták a kelleténél is erősebb, mélyebb befolyása révén szinte négy évtizede ellenzékben mutatja fel e költői programot. Másféle, e lírán belül támasztott nehézségekkel is számolnunk kell, mikor e sorsot szemrevételezzük, mikor Szilágyi – úgy érezhető – érdemein alul értékelt lírai hozzájárulását tanulmányozzuk. Önsorsrontásról is beszélhetünk, hiszen talán minden külső akadálynál inkább jellemzi e művészetet az a maga által, maga számára és maga ellen támasztott nehézség, mely a lírával, a lírai megszólalással szemben állandóan fenntartott gyanakvás, kétely szüleménye, s mely a vers helyzetének megnehezítésén, a költészet dolgának aktív ellenzésén dolgozva, egy soha többé nem hitelesíthető nyelvi maga-feledettség veszélyére figyelmeztetve állítja elő lehető-lehetetlen szituációit. Szilágyi legfőbb költői hivatása mintha nem is lenne más, mint a vers lehetőségének felügyelete, kritikája, vagyis a nyelvhasználat művészi paradigmájában való együttes benn- és kívülmaradás kísérlete.

            A költő, ha Szilágyira gondolunk, tehát még mindig a renitens, a rendbontó felelősségteljes munkáját végzi. Az irodalomba belépő szerző rögtön ezt a szabály ellen feszülő, megkérdőjelező karaktert, a nyelv és az általa közvetített kultúra viszonyrendszerét, mint bármiféle determinációt vagy eldöntöttséget visszautasító osztály-kívülséget választotta. S ha végigtekintünk az elmúlt évtizedek verstermésén, nyugodtan állapíthatjuk meg, hogy az iskolamester zavarban van. Továbbra is, ugyanúgy, mint negyven évvel ezelőtt. Mert igaz bár, hogy Szilágyi lírája az eltelt idő során bizonyos fokú, akár formai klasszicizálódásnak is nevezhető egységesülésen ment át, dikciója kiszámíthatóbbnak és jellegzetesebbnek mutatkozik, s az is igaz, hogy a versbéli kifejtés szinte monomániásan tér vissza legfőbb, elhagyhatatlan problémáihoz, s ez megteremti az életművön belüli összeolvasás, kiegyenlítés esélyét, de ettől még elmondható, hogy a művek elemi mozgatója a nyelvben, a beszédben testet öltő jelentés hegemóniája és tudati kisajátítása ellen irányuló megkérdőjelezés, kiszorítás aktusa. A szó itt nem fogad szót.

            Szilágyi költészete persze nem vagy nehezen szemlélhető már lírikusi felbukkanását megelőző, előkészítő, sok tekintetben érdeklődése irányaival együtt haladó és azt meghatározó kritikusi és irodalomtörténészi működése megértése nélkül. Ha a pályakezdő kötetet kezünkbe vesszük ma, s megelőlegezve bizalmunkat, végig olvassuk, akkor abban – a későbbiekben inkább jellegzetes témáival és verselésmódjával egyfajta lírai monotónia jegyeit felmutató, a magát lemondás-gyakorlatokban megnyilvánító invencióval szemben – a poétikai program sokféleségére, néhány, ismétlődőn, vagy sulykoltan is jelen lévő alapkérdés ellenére is változatos természetére, valamint a dialektikus eljárásnak beépített, minduntalan lírai ellenpróbát javalló és kivitelező működésére figyelhetünk fel. A verseken végighaladva szinte bemutatót kaphatunk, mégpedig parádés és szinte a főbb típusokat mindjárt összesítő panoráma formájában a ’60-as évekkel kezdődő költészeti megújulás megszólalásaiból, problémaérzékeléséből, téma- és gesztustervezeteiből, mindazon beszédmódokból és költői módszerekből tehát, melyeknek egy jó része – s Szilágyi itt sem tagadja le a kortárs irodalom folyamatai iránti erőteljes, iskolázott érdeklődését – éppen a létező módszerekből való kiábrándulás és a felkínálkozó vagy felismerhető és elismerhető hagyományokkal való szakítás tervezeteit készíti elő. Évtizedekkel később, Szilágyi Török imaszőnyeg (Egybegyűjtött írások: 1968-2001, Palatinus Kiadó, Bp., 2003) című válogatott kötetének versközlési gyakorlata tisztázza majd e líra időben-létének és privát kifejlődésének kronológiáját, vagyis vállalja magára azt a feladatot, hogy a megszűrés és válogatás, gondozás szokásos gyakorlatán túl pontosítsa, és ahol lehet, módosítsa a pályakezdésnek, mint a lírai nyelv magára ismerését és a leválás szükséges gyakorlatait felölelő terminusnak a történetét. Nyilvánvaló lesz például, hogy bár a Magvető Kiadó elsőkötetes sorozatában megjelent decens fekete kötet 1976-ra datálódik, s ezzel látszólag a ’70-es évek második felében látványos módon fellépő új lírai beszédmódokkal, valamint azokkal a művészeti diskurzusokkal létesít kapcsolatot, melyek már az évtizedvég és a rákövetkező ’80-as évek újabb paradigmaváltást előlegező, annak bekövetkezésében érdekelt hangjait előlegezik, Szilágyi első publikált versei a ’60-as évek végéről valók, vagyis egy lényegileg másfajta költői-irodalmi korszak érdeklődéséből, irányultságából indulnak ki.

            Ha az 1970-es évfordulót nagyvonalúan és a magyar lírafejlődésre is kiterjeszthető általánossággal elválasztjuk a rákövetkező korszak és újabb fordulat eseményeitől, akkor mindenekelőtt tisztázni kell, mi az, mik azok a momentumok, melyek kijelölik, megjelölik a váltás „tartalmait”, meghatározzák az irodalomtörténeti leírásuk módozatait. Ha Szilágyira gondolunk, bizonyosan nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk annak a szó, a nyelvi jelölés lehetőségére és egyáltalán létére rákérdező, fenomenologikus indíttatású lírai eszményképnek, mely Paul Celan kései, 1960-as évekbeli költészetében és köteteiben bomlik ki legpregnánsabb és legismertebb formájában, s mely a szó mint név világi jelölő, referencializáló képességein túllépő, azt meghaladó nyelv heroikus vállalásában, mindinkább egyfajta hermetikus költészeti modellhez való visszatérésben állítja elő a lírai beszéd állandóan kétségbe vont jövőjét megtestesítő igéket. Celan kezdeményezései és a vers mibenlétére vonatkozó jóslatai az évtized végére, valamint a költő 1970-ben bekövetkezett és emblematikusnak tekintett, egy nagy lírai korszak végét megjelölő halálának idejére azonban a redukcióban és folyamatos nyelvi megkérdőjelezésben testet öltő költőiségnek számos változatában látszanak újjáéledni, megtermékenyítővé és felismerhetővé válni, a rövidvers vagy a metafora kezdeményező-szervező szerepétől felmentett vers egyik lényegi és létező, adaptálható mintájaként megmutatkozni. A celani líra meditatív és minduntalan a kihagyás lehetőségeit kiaknázó, egyre inkább pedig kimerítő – legkésőbb már a csend és hiány alakzatait mint a vers metaforaközpontját egyfajta üresség, szemléletes hiány státuszával helyettesítő – eljárásai azonban a kiterjedt Celan-recepcióban és hatástörténetének mérvadó fejezeteiben is mindinkább elcsúsznak, átkerülnek egy, a versbéli redukció fenntartására vagy fokozására irányuló kérdezés platformjára. (Meg kell jegyezni, hogy az időszak német irodalmi diskurzusaiban a Celan-líra motivációja egyre tisztábban a rövidvers kategóriájának kidolgozásában érhető tetten, mellyel majd szembeszegezhető a „hosszúvers” Höllerer-féle koncepciója, ld. Walter Höllerer: Tézisek a hosszú versről (Zimonyi Andrea fordítása), In Ihlet és mesterség (A mai német líra elmélete és gyakorlata), Vál.-szerk.: Hajnal Gábor, Gondolat Kiadó, Bp., 1972, 142-145.) Vagyis elmondható, hogy a celani poétika hasznavehető és követhető utalások és ajánlások helyett egyre inkább a létezését meghatározó maximák és nyelvi axiomatika kivizsgálásának és folytathatóságának, igazolhatóságának feladataiban éled újjá, válik aktív hatóerővé a kor lírai közgondolkodásában. Ha Szilágyi első kötete kapcsán szóba hozzuk az 1970-es, Celan halálával összekötött, ekként elhíresült lírafordulat tényét, akkor meg kell jegyeznünk, hogy nem vagy aligha beszélhetünk esetében e lírai paradigmaváltás közvetlen megtapasztalásáról, vagyis a korabeli német irodalmi nyelvben lezajlott és az európai – legelsősorban a francia nyelvű – irodalmakba szétsugárzott hatás genetikus, egyenes megjelenéséről. Nemcsak Szilágyi lírájában és egykorú megnyilvánulásaiban keresnénk hiába a Celan-poétika és nyomában jelentkező lírai megfontolások nyomait, tüneteit, hanem még a korszak német orientációjúnak mondható magyar költői, írói, értekezői vagy műfordítói életműveiben sem jelenik meg a fordulat kortársi értékelésének, de még utólagos, rekonstruktív jellegű jóváhagyásának, regisztrációjának sem a lehetősége. (Az e tekintetben legjelentősebb „fegyverténynek”, a Celan-líra eredményeinek adaptálhatósága mellett szóló bizonyítéknak Oravecz Imre Héj című első kötetének 1972-es megjelenése tartható. Minderről: Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre, Kalligram Kiadó, Pozsony, 1996, főként: 47-69.)) A nem vagy alig létező magyar Celan-hatás, illetve mindaz, ami az 1970-es lírafordulat nemzetközi szakirodalomban összesített jelenségéhez köthető megfigyelés és eredmény, a modern magyar lírafejlődés egész XX. századi tapasztalatrendszerét meghatározó időzítés jegyében máskor, másként jelenik meg, mutatja fel a modern vers kései változatát megújító és átrendező koncepció következményeit. Ezt a fordulatot, ezt a teljességgel a létező és működő magyar líranyelv életén belül lejátszódott – bár történetéből, történetének elemeiből levezethetetlen és kitalálhatatlan – váltást, „forradalmat” viszont már Szilágyi is közelről látja, mi több, követi és tárgyalja vonatkozó kritikai életművének meghatározó, korai darabjaiban. Nem mondhatjuk ugyan tudományos szabatossággal, hogy az európai-kontinentális versgondolkodást radikális új utakra késztető celani minta pontosan és adekvátan megfeleltethető mindannak, amit a magyar irodalomban 1968-től kezdődően Tandori két verskötete feltár, lehetővé, kitárgyalhatóvá tesz, de jelentős vonásokban összeegyeztethetőnek tűnik egymással a kétfajta modernség- és líra-vita. Ha pedig a vers esztétikai karakterét meghatározó nyelvi- és világviszony főbb problémáit szemléljük, a lírai karakter már-már ismerős megrázkódtatásaira gondolunk, azt láthatjuk, hogy valami nagyon hasonlót „szenved el” a magyar vers Tandori sorozatos „úttörései” által, mint a korabeli német, francia, angol, amerikai költészet. Ez a megrázkódtatás vagy próbatétel, mely Tandori versköteteinek – főként a lírai nyelv médiumát a lírai érdeklődés fókuszába állító és a referens valóság igazolásától  örökre vagy hosszú időkre elválasztó, egyszersmind e médium ábrázoló jellegét annak szinte elképzelhetetlen vizuális konfigurációjában, potencialitásában kinyilvánító Egy talált tárgy megtisztítása (1973) című kötetének – megjelenését és kritikai feldolgozását követően alapvetően formálta át a versről való gondolkodásnak a korban elképzelt és konszenzusosnak tekintett módozatait. A rohamosan születő Tandori-recepció megállapításai nemcsak a vers, de a nyelvi, irodalmi műalkotás meglétét és felismerését meghatározó előzetes kritériumok tekintetében is változásokat észlelnek s visszatérőn az „új vers” új befogadójának szerepköreire kérdeznek rá.

            Mindez már Szilágyi Ákos vitára mindenkor nyitottnak mutatkozó szellemi magatartásán, művészetén is érzékelhető nyomot hagyott (Ld. az Egy talált tárgy megtisztítása címmel publikált tanulmányértékű recenzióját Tandori munkájáról). Nem kell ebből mindjárt e líra, Az iskolamester…-kötet lírai arculatának felemásságára, önállótlanságára, netán a költői nyelv megújítását célzó túlzott absztrakciójára vagy avantgárd epigonizmusára gyanakodnunk. Már csak azért sem járhatunk el így, mert Tandori, ma már kijelenthető, hogy elsöprőnek (ha jobban megnézzük, egy teljes lírai szegletet, az élménylíra létező és fennmaradt, évtizedes és nívós költői hozzájárulásokkal hitelesített világának „igazát” végleg perifériára utaló) és valóban forradalminak bizonyuló hatása a Szilágyihoz hasonlóan fogékony és mobilis helyzetben lévő indulókon kívül szinte kollektív módon megmutatkozik az egész lírai mezőny munkásságán, generációs és irányzatpoétikai különbségek nélkül. S ha hozzá is kell tennünk, hogy e nagyszabású lírai újítás nem egy esetben a megjelenését és hatékonyságát ellensúlyozó, ellentételező formák védelmező, egyfajta archiváló szemléletének feléledésében nyilvánul is meg, azért számos példát találhatunk a valóan kreatív és mély befogadás és integráció, vagy legalábbis megfontolással egyenértékű alkalmazás mutatványaira is (mindenek előtt Kálnoky László példáját, a késői költészetében lejátszódott poétikai megújulás eseményét hozhatjuk fel analógiaként, s ezúttal csak figyelmeztethetünk azokra a megszaporodó poétikai jelekre, látens, eleddig nem kellőképpen kiértékelt reakciókra, melyek a korszak más jelentős életműveiben – pl. Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János vagy Illyés Gyula korabeli alkotásaiban – valamiféle fogékonyságot árulnak el a Tandori-féle invencióval kapcsolatban.)

            Szilágyi, aki indulásával szinte Tandori nemzedéktársának bizonyult (Tandori viszonylag kései pályakezdése miatt eshet csak eképpen egybe a két különben eltérő életkorú alkotó irodalmi pályakezdése), tehát egy rendkívül érdekes és feszített líratörténeti pillanatban lép be a magyar költészet történetébe: a létező s nem a létezett modernség érzékelhető, még kitapintható centrumainak utolsó, még jelentős hatást gyakorló megmutatkozása, de már e hathatós és évtizedekig megkérdőjelezhetetlen autenticitású lírai formátumok várható visszavonulása és háttérbe szorulása idején. Szilágyi Ákos első műveivel, ennek megfelelően nemcsak az európai lírai köznyelvben lejátszódott ’60-as évek végi nagy fordulat, a konszenzusosan Celan életművéhez kötött váltásszükséglet és újfajta lírai orientáció, valamint a Tandori működése nyomán előtérbe került nyelvi intermedialitás és ennek esztétikai-irodalmi-lírai vonzatai kapcsán volt kénytelen reagálni közvetlen korára és előzmény-természetére, de látható módon konfrontálódik a megelőző lírai korszak magyar történetét szinte vetélytárs vagy versengő szólam nélkül magáénak mondható, Weöres Sándor-i verselképzelés útjaival. Weöres valóban felmérhetetlenül – és sajnos mindmáig jórészt felméretlenül – sokfelé mutató poétikai kezdeményező szerepe, azt lehet mondani, hogy a vizsgálódásunkat meghatározó évtizedforduló (a ’60-as/’70-es évek fordulója) idejére alapvetően kétfajta, fő költészeti modellben örökíti meg magát, mutatja fel a lírai hang modern vagy posztmodern előremenekülésének tendenciáit. Weöres költészete egyidejűleg Szilágyi irodalmi értekezéseinek is egyik fő tárgyát képezi (ld. a kismonográfia méretű és értékű tanulmányát: Az ornamentális lírai személyesség helye Weöres Sándor életművében vagy a ’70-es években valódi Weöres-pört kilátásba helyező A weöresi magatartás című dolgozatokat, In Uő: Nem vagyok kritikus!, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1984, 485-673. és 114-124.), mivel a Weöres-i dikcióban tárolt bölcseleti potenciál, illetve a költészet mint a filozófia, a bölcselet mint megosztható igazság érvényre jutásának médiuma hathatós anticipációját képezi mindannak a közvetlen nyelviségét sosem elfedő, inkább a beszéd lehetőségében megnyilatkozó metafizika lehetőségeire apelláló költőiségnek, amiről Szilágyi leginkább az orosz századelő nagy művészeitől tanulhatott. A kétfajta lehetőség tehát, mely nemcsak a Weöres-költészet átmentésében, de mondhatjuk, hogy az egész századközepi magyar lírai gondolkodás hathatós fennmaradásában, egyszersmind ezzel a szakadékosnak mutatkozó lírai fejlődéseszme kiegyenlítésében oroszlánrészt vállalt, nem más, mint egyrészről a gnomikus megalapozású – vagy efféle bölcseleti kiegészítés lehetőségét mindvégig fenntartó, a szöveg terében hitelesítő –, kivételes nyelvi-szellemi összpontosítású poétika, másrészt pedig az én-formájú lírai személyesség kódját a szerepbe menekített személyesség oldaláról egyszerre elutasító és felélesztő folyamatos költői erőpróba. Szilágyi közismert és a korabeli irodalmi élet keretein belül nagy figyelmet érdemlő dialógus-kísérlete, mellyel párbeszédre és vallomásra kényszerítette az effajta feltárulkozás alkalmai elől többnyire visszavonuló Weöres-költészetet, több oldalról vette szemügyre és közelítette meg, rendkívüli filozófiai és vonatkozó esztétika-, valamint irodalomtörténeti, -elméleti apparátus bevonásával a személyesség Weöres-i problematikáját. Elmondható, hogy Szilágyi olvasata alapján a Weöres-oeuvre jelentékeny és maradandónak képzelt, egyben legismertebbnek is vehető része, a gnomikus felidézés lehetőségeivel, a nyelvi hangzatosság és emlékezetesség eszközeivel is jócskán élő életmű-rész, ciklusok és verscsoportok, annak a zavarnak szimptomatikus – Szilágyi értelmezésében a szó eredeti értelmében is problematikus, vagyis eljárásuk igazsága tekintetében kérdőre vonható – megnyilvánulásaként tűnnek fel, mely a modern költészet egy fejlődési fázisában, a költői élmény hermetikus bemutatásában rejlő nehézségekként rendre felmerül. Szilágyi érzékeny és körültekintő módon, úgy mutat ki és érzékel az életmű e jellegzetes produkcióiban a költészet személyességének visszaszorítására irányuló mozdulatok szomszédságában vagy környezetében a lírai nyelv elanyagtalanodására utaló jeleket, jelzéseket, mint az én perspektivisztikus világától megszabadító, felszabadító „üresség” és „nélkülség” jelölőit, hogy azokban ugyanakkor, amikor a hiteles lírai megszólalás nehézségeit előállító kezdeményeket, gondolkodásbeli zárványokat észlel, megpillantja, felfedezi e líraelképzelés termékenységét előállító, meghatározó szabályozás, előírás és elvárás másféle, mindenkori alternációt jelentő lehetőségeit is. S ha rögzíthető, hogy a Weöres-líra – és vele a Weöres-hatás – fejlődésének, kifejlésének egyidejű vizsgálódásokban még csak említés szintjén is felvethetetlen immanens problémavilágát szinte egyedül képes megjeleníteni, érvényes elméleti tárggyá alakítani, tárgyát pedig ezzel a létező irodalmi szekértáborok zárt diskurzusain és a generációs-esztétikai feszültséget magukban rejtő lírai programok állóháborúinak rövidtávú gondolatvilágán túlsegíteni, az is elmondható – visszatérve az induló Szilágyi költői bemutatkozásához -, hogy ez a „harc”, a nagy lírával, nagy költészettel és költővel folytatott küzdelem, produktív kérdőre vonás az első kötetbe sorolt versek anyagán is otthagyja nyomait. Az iskolamester zavarban van című kötet anyagában jól láthatóak a korszak strukturalista indíttatású kultúrafogalmának és a következtében feltűnő ideológiai-tudományos vitáknak a költészet lehetséges alakjára vonatkoztatott hatásai, a lírai én nevelődésként elképzelt és megképzett történetének mindvégig feltételes és kérdéses kimenetű, nyelvileg nyitott, pontosabban a nyelv által megnyitott természetének ábrázolásában. Szinte eldönthetetlen, hogy a kötet verseinek jó részében mi történik, mi megy végbe pontosan: a magát eszmei kötöttségei alól, múltbeli, mimetikus felelőssége terhétől felszabadító nyelvi aktor, e líra bemutatkozó én-formációja érvényesíti a létező hierarchiák felszámolásában kifejlődött magas szintű készségét a nyelvi jelölés még alapvetőbb vagy legalapvetőbb viszonyaiban, vagy éppen fordítva, a nyelviségre vonatkozó eredeti, bár zárt hatókörűnek mutatkozó és sok esetben elméleties belátás (miszerint a jel klasszikus dichotóm megszerkesztettségén kifejlődő irodalom valójában a világgal való találkozás helyett mindegyre a jelölés lehetőségén belül marad s viszi végbe korlátozott megismerési kísérleteit) szabadul ki ehelyütt s kezd a lírai beszéd ismert helyzeteinek fellazításába, episztemiológiai indítékainak provokáción keresztül megnyilvánuló kérdőjelezésébe, hatékonysági próbájába, általános, szinte az irodalmi megszólalás egészét érintő felülvizsgálatába. Mindenesetre, amivel találkozunk Szilágyi lírájának bemutatkozása közben, nem más, mint az iskola és nevelődés motívuma köré telepített, így a tudás eleve-kérdéses, kultúra-függő voltát felszínre hozó vissza-kérdezésnek, a nevelési folyamat egyirányúságát megtörő, énre gyakorolt hatását a vissza-beszélés és a kínos felelet-kényszer által a szétosztottság és birtokolhatatlanság demokratikus vízióira cserélő nyelvi cselekvés retorzió-mentes megnyilvánulása. E beszéd magát egyébként a korlátozhatatlan és előreláthatatlan mozgás fázisaiban ábrázolja és nyilvánítja követhetőnek vagy követhetetlennek (lásd a kötet e szempontból is beszédes cikluscímeit: Ugróiskola; Próbálkozás ugrókötéllel; Ugródeszkán; Ugrás! vagy József Attila-mottóját: „Vagy – ami ugyanaz – csakis »ugrás« lehetséges, akkor azonban minden mozzanata az életnek »ugrás«, az is »ugrás«, ha megvakarom az oromat.”). Az „ugrás” mint a társadalmi szervezettséget is érintő egyéni mobilitás és meghatározottság szubverzív, ellenőrizhetetlen verziója természetesen számos formában visszatér és megszervezi a különben, más szempontból, az irodalmi, stiláris, technikai kivitelezés és mögötte álló szövegfogalom tekintetében sokoldalúnak mutatkozó corpust. Az „ugrásra” kényszerített vagy magát arra kényszerítő, abban személyét felismerő én lírája Szilágyi költészete, hiszen sosem a lírai elbeszélés kényelmes menetében számol be a harmonikus működését és ép megnyilvánulását veszélyeztető kérdésekről. Szilágyi beszélője az identitásról, az egységesen vállalható, korábban megszokott módon összerendezett szubjektivitásról lemondva voltaképpen tényleg az ismert és felismerhető, költészeti dekódoló tevékenységünknek, olvasói reflexeinknek ellenálló kimozdulás helyzeteiben, a lehetetlen tartózkodás köztességében ismer magára, illetve hagyja el magát, előzetes olvasásunk által kanonizált alakjait. Mindenképpen említést érdemel ehelyütt - amikor a Weöres-i líratradíció képletére, képleteire való rákérdezés Szilágyi-féle változatait tanulmányozzuk - annak tudatosítása, ahogyan a kötetben a lírai hang egységességének szétszerelése és feldarabolása, a biográfiai énnel, szerzővel való összeköttetése felfüggesztése, ezen keresztül pedig a lírai beszéd teljes referencia-kényszerének kiiktatása a megszólaló személy vagy olykor csak hang idegenségének, megütköztető alteritásának vállalásában tudatos költői tetté, mondhatjuk, követett eljárássá minősül. Azért is felettébb érdekes a Szilágyi-féle hangváltás nyomon követése és leírása, mert az - nyilván a Weöres által leginkább a történelmet felváltó mítosz örök hangzataiban visszatérő költészeti szólás lehetőségét példázva – a versbéli szerep létesülésének, illetve, ebből következően, a szerepvers műfaji-poétikai jellegzetességeinek konzekvenciáival szembesít. Szilágyi verseinek perszónái, e mindenkor töredezett valósággal és rá vonatkozó értelemmel rendelkező beszélők azonban az én meghatározottságát jelentő személyes, szerepbeli adottságok által nem a Weöres-i s hozzá hasonlítható más, klasszikus mintákban érvényre jutó szerep-értelmezés mitologikus indítékaival rendelkeznek, s nem a beszéd terét és idejét meghatározó, a kiszemelt sorsprobléma számára felkínáló determináció lírai – kvázi-drámai – hatásmechanizmusát adoptálják a modern vers lehetőségei közé, s vezetik vissza ezáltal a nyelvnek alapot adó mítoszi beszéd, s rajta keresztül az identitás narratív megalkotásának antropológiai feladataira (a mítosz mint beszédlehetőség és a beszéd antropológiai meghatározottsága kapcsán Hans Robert Jauss ismert tézisét lehetne említeni. Kommentált változata: Kulcsár Szabó Ernő: Az irodalmi modernség integratív történeti értelmezhetősége, In Uő: Beszédmód és horizont (Formációk az irodalmi modernségben), Argumentum Kiadó, Bp., 1996, 7-27.), hanem éppen ellenkezőleg, a kisajátíthatatlan én dokumentumaként, a semmilyen idő és semmilyen tér által felismerhetővé nem tehető személy problémájaként, az állandósult krízis körzetében és közvetlen közelében pillantanak rá az effajta kulturális-kulturált előzményeit, szerepe megfeleléseit feltűnően nélkülöző szubjektum életére. Szeretném az alábbiakban röviden, egyetlen feltűnő példán keresztül szemléltetni, hogy a szereplíra egyértelmű felvállalását kockáztató versbeszéd, az individuum fiktív intimitását mintegy drasztikus módon, történeti dokumentum voltában nyilvánossá téve miként járulhat hozzá a kötetben formálódó, a lírai személyesség jövőjét szkeptikus módon (ki)értékelő nézetek érvényesüléséhez. 

            A már említett 2003-es gyűjteményes kötetben (talán megemlíthető, hogy Szilágyi, akárcsak korábban összes műveit közreadó Weöres, „Egybegyűjtött versek” alcímmel látja el kötetét) az első pályaszakasz versei közé beillesztett Fiatal katona levelei… (a teljes, hosszú cím is álljon itt egyszer: Fiatal katona levelei a Judeából való Sévához, aki is a levelek többségét sohasem kapta meg, és nem is örült és szomorú sem volt emiatt) című kompozíció tétje, ha ez ma megítélhető, nem más lehetett, mint a szerepvers örökölt, Weöres-i formátumán való túllépés kísérlete, annak dramaturgiai és esztétikai ajánlatának tudomásul- és komolyan vétele által. Azért mondható sikeresnek a Szilágyi végrehajtotta kísérlet, mert a korabeli magyar vers egy létező és jelentős hatást kifejtő modelljével való dialógus során a fiatal szerzőnek lehetősége nyílik a szinte hommage-ként is felfogható, de stilisztikai, verstani erőpróbának is beillő mű kontextusba illesztésére. Ugyanakkor a lehetséges – nem megjelölt – előszövegekkel kialakuló dialógus során azokat a jellegzetes és lényegadó különbségeket is elfogadtathatja, melyek a későbbiekben jelentékeny módon hozzájárulnak majd az autonóm lírai karakter kialakulásához, részleges kanonizálódásához. Nem járnánk el igazságosan, ha csak a Weöres megteremtette, hathatós minta, mint lehetséges ősváltozat előzményszerepét hangoztatnánk, s nem figyelmeztetnénk arra, hogy a szerepversnek ez a jellegzetesen a modernség második fázisában felismerhető változata a ’20-as, ’30-as évek mitologikus témákat újra feldolgozó, újjáélesztő, valóságos mozgalmat elindító hulláma, divatja (?) révén a hazai irodalom berkein belül is számos poétika felismerhető szándékaként hozható szóba. A szerepvers különféle változataival a modern lírai én beszédének egyfajta ellenszereként, alternatívájaként vagy áthelyezéseként a kor számos meghatározó lírai beszédmódjában tette felismerhetővé magát, tehát Szilágyi műve is számos lehetőséget találhatott a lírai inspiráció begyűjtésére. Az elemzésre választott vers esetén akkor járunk el jogosan, ha rögzítjük: a szerepvers külső formátuma mögött megmutatkozó valódi forma nem is úgy feltételez kapcsolatot a kurrens költői beszéd/ megszólalás és a benne ábrázolt, referenciális háttérként felkínált históriai helyzet valósága között, ahogyan az a legtöbbször, a szerepvers klasszikusnak tekinthető változataiban megtörténik. Vagyis Szilágyi nem egy olyan beszéd nyilvánosságra hozásával operál, mely magát az énként bejelentő beszélő – a lírai én szerepét valósággal elfoglaló drámai perszóna – spontán megnyilatkozásának vagy ünnepélyes magánbeszédének tűnik.

            A Fiatal katona levelei… című rendkívül érdekes kompozíció azért érdemel külön figyelmet a Szilágyi-költészet korai indíttatását firtató gondolatmenetünk szempontjából, mert benne valójában a modern szerepvers itt emlegetett, a felhangzás szcenikusságát a vers előterébe állító természete kerül összetűzésbe egyfajta fikciós történeti igénnyel. A beszéd itt már nem alapozhatja meg magát az egyszer-volt beszélő ellenőrizhetetlen nyilvánosságában, hajdani jelenidejében – vagyis nem vállalhat semmiféle, éppen e lírai felfogás szempontjából rendkívül jelentősnek mutatkozó diegetikai tisztázatlanságot -, hanem magát történeti dokumentumként prezentálva, az írásban testet öltő tartósság garanciáira vezeti vissza meglétét. Bizonyosan nem vállalkozhatunk körültekintő vizsgálatra atekintetben, hogy a XX. század első felétől megújuló és hatását áttételesen a bölcsészet és gondolkodás egész területén éreztető történetírás (az Annales-iskolának a történeti tényt átértékelő tevékenységére, netalán az új historizmusként ismert és összefoglalt irányzatok körében újraéledt történeti értékelés módszereire gondolhatunk ezúttal) másfajta, a korábbiaktól eltérő dokumentum-éhsége, a történeti megfigyelés nevében a valóság egészen periférikus régióit és tanúsítványait ellenőrzése alá vonó eljárása, valamint – és minket most ez érint és érdekel leginkább – az esztétikai objektum, a műtárgy státuszát is a történeti dokumentum szerepével egyeztető szándéka milyen mértékben mutatkoztak jelentősnek vagy megtermékenyítőnek a korszak irodalma számára. Csak sejtethetjük vagy felvethetjük ezúttal annak lehetőségét, hogy az évtized progresszív irodalmi teljesítményei közé feljegyezhető – általában az intertextuális jelölés divatjával és a posztmodern formai játékosságával kapcsolatba hozott – fiktív dokumentumok iránti érdeklődés, az irodalmi vagy nyelvi értelemben közhelynek, közhelyesnek nevezhető rövidebb-hosszabb formulák idézés-szerű megosztása (mely technika jelenléte a ’70-es években nemcsak az erre fogékonyabb és könnyebben felajánlkozó költészeti megszólalás keretein belül, de a széppróza szigorúbb rendjében is szinte általánosnak mondható), az irodalmi műben véghezvitt-bemutatott „színeváltozása”, mint az alkotás átértékelő-kanonizációs funkciójából következő esztétikai tanulság kapcsolatban állhat a korszak nyitott irodalom-felfogásával, reflexiós jellegével. Nem csak Szilágyi itt tárgyalt művének kommentálatlan, a szöveg paratextusa által sem feloldott mutatványa, rekontextualizáló „trükkje” az egyetlen, mely a szimpla történeti dokumentum, mint talált írás/tárgy beiktatásával, lehetséges művészi karakterének aktualizálásával, vagyis az írás puszta dokumentumértékét felülíró esztétikai átértelmezés gesztusaival szinte tökéletes módon ellentételezi a kultúra és történelem nevében eljáró tudomány kisajátítását, minden esztétikaival szemben semlegesnek mutatkozó értékszemléletét. Ha keressük vagy olvasásunkkal rekonstruálni kívánjuk azokat a lehetséges indítékokat, melyek a Szilágyi-féle költészetnek a nyelv történetiségével szemben naivnak semmiképpen sem mondható beállítódását alapvetően meghatározzák, akkor tehát amellett, hogy mindenképpen fontos és jellegzetes különbségnek vehetjük a mű dokumentum-értékének, objektum-szerűségének és eredendő fordíthatóságának és fordítandóságának tanulságait, fel kell jegyeznünk azt is, hogy e dokumentum-érték mint irodalmi státusz elismertetése az ábrázolt világ és események, tárgyiságok szinkronicitásának felismerésével, vagyis a szituáció közzétételéből különben következő temporális distancia visszavonásával vagy felfüggesztésével jár együtt. Míg tehát a Weöres-i szerepvers ajánlata a felidézett helyzet és az azt megosztó lírai nyelv egymásra hangolását a nyelv történetiségéből eredő lehetséges interferenciák, differenciák kikapcsolásával viszi végbe (a szereplő és esemény régisége magával vonja a közreadó nyelv alkalmazkodó, alkalmazott archaizmusainak megjelenését), addig a Szilágyi-féle vers a címben megjelölt historikus szituációt nem tartja szükségesnek hitelesíteni a korjellemzőnek szánt nyelvi panelek, a temporális egyidejűség illúzióját előállító manifesztumok, megoldások, jelzetek beiktatásával.  A Weöres-i szerepvers, mely e poétika én-krízisének egyik megoldásaként magára vállalja a személytelen szólás felelősségét, általában – természetesen a legtöbb s korántsem az ide sorolható összes esetben – éppen a lírai beszéd „standard” változatával és világszemléletével szembeni tüntető különösségével, másszerűségével, a költői világ elemeit kiegészítő meglátásaival járul hozzá a poétikai spektrum kiszélesítéséhez. Egyszerűbben: a Weöres-i szerepvers megszólalója összegezi és felvállalja azokat a szerepmintákat, amelyeket e líra konzisztens ön-tagadásban lévő, lemondás-gyakorló alanya nem mutat, nem mutathat be. Ebben a lírai-történeti helyzetben természetesen igen világosan megkülönböztethető – akár az alkalmazott nyelvi formák jellemrajzként is felfogható egyedisége, akár a szövegi előzményekhez illeszkedő irodalmi stílus „idegensége” okán – egymástól a beszédet magára vállaló, az írásaktusban részt nem vevő fiktív személyesség hangja és a lejegyzést irányító, lehetővé tevő, a vers formai megszerkesztettségét magára vállaló láthatatlan szerző-scriptor alakja. Szilágyi „fiatal római katonája” ezzel szemben éppen e „szerepek”, autoritások egymásba illeszkedő, egymást elfedő és szétszedhetetlenül tartalmazó módszerével tűnik ki, magyarán azzal, ahogyan az énbeszélő – valójában senki sem beszél a versben, ha van egyáltalán hangja a műnek, az egyedül az indiszkrét olvasói figyelem kihangosító ténykedéséből következik – személye egyesíteni látszik a klasszikus szerepvers ajánlatában szétszedett perszónák kompetenciáit. Ahogyan a történeti dokumentumként közzétett alkotással kapcsolatba hozható egyetlen valódi hitelesítés csakis a néhai, valamikori és ismeretlen, mert névtelenségben maradó fiktív lejegyző alakjától eredhet, úgy elmondható, hogy a vers auditív és diszkurzív lehetőségei sem válnak szét, hanem a fiktív szerzőség ideájában egyesülve igazgatják a közzététel és befogadás módozatait. A Szilágyi-vers tehát, azt lehet mondani, semmiképpen sem teremt távolságot a lírai én másféle, szokásos szólamaitól. A hangfekvés és nyelvhasználat, valamint a levél egyedüli tartalmát kitevő szerelmi vágyakozás és a Te-hez forduló türelmetlen és követelőző figyelem egyrészről a Szilágyi-versek átlaggondját fogalmazza, másrészről a nem specifikus, megosztható életproblémán keresztül hangsúlyosan emberi gondként, lehetőségként jelentkezik. A verset kitevő levélsorozat hét darabjában megjelenő szenvedély fordításai – az, ahogyan az érzés, az affektus „vadságát” felfedezi, regisztrálja, majd a kulturált érintkezés konszolidált lehetőségeire, a beszéd elemeibe ülteti át a lejegyző – valójában nem a megszólaltató személyiség egyszeriségét, netán sorsát kiadó jellegzetességükkel tűnnek ki, hanem éppen a „fordítási folyamatnak” nevezett artikuláció sorozatokban magát kinyilvánító, antropológiai konzekvenciát hordozó vívmányaival. A hét levél formáját magára öltő költemény a sorozatosság és a sorozatban fellépő ismétlődés, ebből következő fokozás regiszterein előrejutva az indulat megszületéséről szóló olyan vers-tanulmányként olvasódik, melyben – a lehető legegyszerűbb, valóban mindennapi cselekvés és észlelés által – a nyelv kommunikációs szerepe és felelőssége jelenik meg. Jól nyomon követhetők a mediátorként fellépő, önanalízisre és közzétételre egyként vállalkozó nyelv működéséből fakadó anomáliák és ambivalenciák, melyek a vers egyen-gondjaként szemlélhető, szinte monomán értelmi középpontjává váló kérést a megfogalmazódás különböző stádiumaiban mutatják be, teszik olvashatóvá. A szerelmi líra évezredes retorikai, poétikai tradícióit számba vevő és vizsgálat alá vonó megfogalmazások fő tétje tehát nem más, mint hogy a nyelvvel szembeni realitás pozícióját elfoglaló, a szimbolizáció előtti valóság szintjeként értelmeződő motiváció – jelen esetben a szerelmi vágy olthatatlansága – milyen kifejezési, transzformációs aktusokkal, aktusok árán tudja közzétenni, közölni magát. Talán még ennél is érdekesebb, hogy e változatos megosztási műveletek fegyelmezett nyelvi-szemantikai választékában mi az, ami menthetetlenül elvész, eltávolodik a kiindulást jelentő érzés „tartalmából/tól”.

            Az Első levél fő attrakciója a megosztás, a nyelv optimistán dialogikus elgondolásának másik ellen fordítása, vagyis a vágynak és kielégíthetetlenségéből következő bánatnak olyan közzététele, melyben a nyelv alig kódolt üzenetével szembeni jóindulat, a beszéd alapjának tekintett empátia és meghallás cselekedeteinek jut főszerep. Az itteni eljárás, a választott kommunikatív formák – a vallomástétel, közelebbről az én percepcióját meghatározó események közzététele – használatának megelőlegezhető csődjét jelzi, hogy a részlet végén már megjelenik a beszéd ellenszereként fellépő, a versben később többször szerephez jutó fordíthatatlan testi cselekvés agressziója, ezúttal a testet, mint az érzékelés és észlelés problémacentrumát azonosító és megtámadó szuicid késztetés formájában. A mód, ahogyan a kommunikatív folyamatba bevonó, másikat megszólító nyelv a leírást, megosztást lehetővé tevő feltételesség („Hisz ismered azt a vendéglőt, szomszédos véletek is, / Hát ott ültem tegnap, s bamba, fatalpu kupámra hajoltam, …”) mediális bizalmától eljut az ezen biztatást elutasító végbevitel aktusáig, úgy is érthető, hogy a jelölés, jelzés bátortalan tetteinek hatályon kívül helyezésével keres és talál megoldást dilemmájára: a testhez való odafordulással és az én elnémításával végülis bármiféle szimbolizáció, kulturált feloldás esélyét megtagadva. A Második levél – szövege végig ideidézhető: „Hűvös, csöndes idő lesz holnap, hisz a szél kicsi még, / Tojáshab-derekú, vékony, s úgy totyorászik a könnyü füvek közt. / Sévám, hó-mosolyú moha-lánykám! Jöjj el holnap a templom elé, / Várlak!” – a természeti folyamatot leíró, valójában szükségszerűen megszemélyesítő, vagyis megelevenítő metaforizáció, különben majd’ minden költészet alapjánál megtalálható retorikai ajánlatának beiktatásával készíti elő következő mozdulatát, melyben az imént végrehajtott gesztus „megfordítása” megy majd végbe: a hiposztázis eljárására emlékeztető megnevezések sorolásával, tárgyi azonosítások élőre olvasásával a Te is a körülvevő, s értelmezésre kínálkozó, az én megszólító hatalmának alárendelt természet részeként mutatkozik. A gesztusban rejlő kisajátítás mozzanata kifejtett, teljesebb formában és egyszersmind az előzményként mutatkozó költészeti hagyományok tüzetesebb ábrázolásával már a következő, Harmadik levélben tér vissza, ahol a középső szakasz („Mert a te szád, mint a nedvesen vonuló narancsliget…”) az Énekek éneke beszédében szemlélhető többszintű biblikus hasonlatok stilisztikumával – és mélyebb megindokolásaival - operál. A Negyedik levél, ha lehet, a biblikus narráció iménti allegorikus műveleteit folytatva, minden esetre azoknak a nyelvi hozzáférés lehetőségét nem firtató, nem kérdőjelező dikcióját és nyelvi ideológiáját továbbgondolva elszakad ugyan már a felismerhető, gondolatritmusos kifejtés mechanikusságától, látványosan (valóban inkább hallhatóan) kódolt „költőiségétől”, vagyis a jelölés munkáját állandóan tudatosító működés ábrázolásától, benne marad viszont a poétikus szólásnak tágabb lehetőségét megjelenítő, változatosabb formákban tárgyát megnyilvánító metódusában. Olyan, mintha a két vers egymásra következése folyamatként, előremutató fejlődésként reprezentálná és a megnevezés mind differenciáltabb módjaiként azonosítaná a művek komplex eljárásrendszerét. A hasonlatstruktúrának a Harmadik levélben még épnek mondható, állandó stilisztikai jelentkezése, a magát folytonosan helyreállító és tisztázó jelentés sorozataiban szinte teljességgel hiányolható, ha a Negyedik részhez érkeztünk. A költői kép hiányos szerkezetét középpontba állító eljárás azonban, efféle előzmények tudatában, mindegyre kiegészül, mintegy teljes hasonlattá szélesedve, formai-értelmi szempontból egyszerre fejlődik ki az olvasó emlékezet vagy emlékező olvasás reflex-szerű tevékenységében: „Oly kedvetlenül és tompán derengek / Egyforma napjaimon át. / Évgyűrük vállaimban, gyönge földben / Lassan gyürüdző elmulás.” A megverselt magángond nem minden poézis gondja, de a megverselés körülményei, a közreadó nyelvi forma választása már közelről szembesül a modernség megalapító irodalmi-esztétikai problémáinak egyik-másikával, többek közt a Gottfried Benn által megéneklésnek nevezett eljárás kérdésével, kérdésességével. Benn véleménye szerint a lírai hang, mely magát a szubjektum jeleként értelmezi, a részét nem képező, rajta kívüli „természet” alakját automatikusan az objektum pozíciójába helyezi, s ezzel a premodern (Benn-nél ez többnyire és általánosan a romantikus líra interpretációit jelzi) művészi ítéletformával a költészeti megismerés valódi lehetőségét veszélyezteti (Benn, Gottfried: Líraproblémák (ford. Kurdi Imre), Holmi 1991/8, 951-970.). Az Ötödik levél, mely az egyen-tárgy metaforikus megragadása helyett újra visszatér a levélírás és vallomás szinkronszerűségét sugalló elbeszélés és epizodikusság megoldásaihoz, szinte tüntetőleg, a líra előbbi, zárt irányáért, magába fordulásáért felelős tendenciák ellensúlyozására a megnevezés nem metaforikus, hanem pontosítón megjelölő lehetőségével él, mikor az anyagok és tárgyak szimplifikált beszédeként olvasható enumeráció módszerét alkalmazza. A viszonylag hosszas piaci jelenet tárgyvilágának sorolása, a különféle élettelen matériák céltalan, öncélú – mivel semmilyen fogható célt nem kergető – szemrevételezése mintha a másikhoz, a valaha elérendő vágy tárgyához (Sévához) már nem a jelenlétét előállító nyelv fondorlatos útjain keresné a közeledést, hanem a dolgok létét igazoló anyagi jelenvalóság érzéki-észleleti bizonyossága által. Külön említést érdemel, hogy a „test” néma beszédéhez így, ezáltal visszatérő fogalmazás végső tárgya nemcsak a pszichológiai-kognitív tartalom eredendő absztrakciója-anyagtalansága nehézségével küzd meg minduntalan – s keres támogatást a környező tárgyak oldalán -, de a vágyott fél megjelölt messzisége, távolisága, a Te emlékképpé válása is nehezen kompenzálható terhet ró a kimondásra. A Hatodik levélben nyilvánosságra hozott – valójában a levelekből kibontható referencializálható történés-sorrend ellenében ható – elveszettség, eltévedés mintha csak összegezné az eddigi megszólításban testet öltő akarat és szándék zavarát, válságos helyzetét, valamint – ugyanezzel a mozdulattal, a világban való ismeretlen indítékú jelenlét motívumának bevezetésével – az én eddigi pozíciójának változó körülményeként szemlélt kritériumot, a Te-hez való távolság-közelség kérdését az identitás egészét meghatározó tulajdonságként tünteti fel, az egzisztenciára háruló determináció jegyeként terjeszti ki. A kietlen tájon való előrejutás céltalansága, a további mozgás értelmét megcáfoló életterv összeomlása a közreadó beszéd ép és kiegyensúlyozott dikciója ellenére is a nyelvi közlés háttérbe szorulásának, érvényes közlésformaként és fordításként való megkérdőjelezésének eseményét vetíti előre. Feljegyezhető itt, ami a vers egész közlését meghatározó momentumként is számba veendő tény, hogy a nagyszerkezetet látszólag részekre osztó, mikrotörténések és –narratívák részlegességére utaló anekdotikusság valójában a probléma grafikon-szerű, folyamatos ábrázolásának letéteményese, vagyis szervezetten részt vesz a poétikai szándék kifejtésében és igazolásában. A befejező Hetedik levél ebből a nyelvi artikulációnak cseppet sem kedvező elvadult vagy visszavadult viszonylatból merít, mikor már első sorában a nyelvi fordítás másodlagos teljesítményénél alapvetőbb krízist észlel magán, illetve e krízis „helyeként”, hordozójaként ismer magára: „Nem értem.” Az eddig egyeduralkodónak látszó epekedés szólamának háttérbe szorulása, a meghívást és kérelmet tartalmazó udvarias nyelvi tendenciák száműzése a beszéd teréből nem egy jellemtanulmány betetőzésének momentumai, nem a pszichológiai érdekű megfigyelés eszközei, sokkal inkább a mindvégig következetesen bontakozó versbeszéd, benne testet öltő nyelvi önkontroll és elhivatottság dialektikáját leképező jelek. A transzformálhatatlannak mutatkozó vágy, e kései megmutatkozásaiban, indulat-, még inkább gyűlöletbeszédként a nyelv közösségi jellegében felismerhető, immanens módon megnyilvánuló etika mindenkori feltételezettségét annak elliminációs, kizárási kísérletén keresztül, igen látványos módon hozza felszínre. Árulkodó és beszédes, ahogyan az utolsó szakasz átokkal felérő kijelentései, fenyegetései - a kimondhatatlan indulatot ezúttal a másik testi valóját veszélyeztető szándék nyilatkozataiba projektálva – még mindig a nyelvnek az itteni, alapvető problémáját jelentő metaforikus működésmód maximalizálásával, a nyelvi metaforika előreutaló szemléltetésként felfogható módszere által hitelesítik eljárásukat. Az átok-formula folklorisztikus allúziókkal telített, a bekövetkezés jövőbeliségét egy hihető jelen fenyegetéseként állító mozdulata, a nyelv hipotetikus és élet-idegen eljárásmódja következtében azzal kívánja igazolni a beszélő-levélíró kijelentésének hatékonyságát, erejét és törvénykező hegemóniáját, amivel vesztét-válságát az imént előidézte, s amivel, mint látjuk, a jelölés ördögi körébe zárva őt, a nyelv valósága által örökké kirekeszti valósága nem-nyelvi megtapasztalásából. Séva hallgatása, a válaszlevelek hiánya eredeti módon jeleníti meg az írás folyamatos, történeti önellenőrző és tökéletesítő vágyában is megnyilvánuló, e levél-sorozat új jelenében igazolt tanulságot: a megszólítás lehetetlenségét.

 

(…)

 

            Szilágyi költészete – mindig is, s egyre inkább – a felülvizsgált evidencia lírája. Ebből származik erőssége, s ebből következnek egyébként felvállalt s hatékony művészi eszközként alkalmazott különféle kényszerei. Mindenekelőtt egyfajta archeológiai tapasztalat nyelvi-művészi tapasztalattá tételére gondolhatunk itt, mely bár az analízis és reflexió folytonos, semmiféle eltekintést nem engedélyező gyakorlatát írja elő a vers számára s a születő művet elidegeníti az előszámlálható vershagyomány útjaitól, viszont e líra alapanyagának tekintett szó, név poétikus feltérképezésének olyan lehetőségeit állítja elő, mely más, e líra reduktív eljárásait nélkülöző kontextusok számára valószínűleg elérhetetlennek tűnik. A szerző Tegyük fel című 2008-as kötete még a feltevés, a feltételességben rejlő átvizsgálás kötelességén keresztül emlékeztetett – a maga formailag egységesebb, kiegyenlítettebb módján, a szakasz versstruktúrabéli meghatározása és újramotiválása felől – a nyelv által megjelenített hamis konszenzusok elvetésére és egy új, immár nem a jelentés metaforikusságán, áttételességén nyugvó egyensúlyi állapot megteremtésének szükségletére. A Szokatlan ügyről (2012) elmondható, hogy annyiban továbblépés, amennyiben verselvárás(unk) szinte minden rögzített vagy rögzíthető elemétől távolságot tartva, főként a kompozícióhoz tartozó esztétikai reflexek ösztönzését elkerülve (nem egyszer ironikusan kijátszva) a probléma előállításának, állításának olyan primer tapasztalatait jelzi, mely a művet – a mű létrejöttét – valósággal veszélyeztető módon minden kiegészülés, beteljesülés ellenében a kérdezésig, a nyers reakcióig engedi eljutni. Szilágyi, vállalva a többféle megszólalás, a formai jellegzetességeitől eloldozott költői hang csapongásának, felszabadultságának állapotát, ezúttal tehát nem a '80-as évektől valóságos védjegyének számító versformátum, a ritmikai vezetettség és a rím-szuggesztió jegyeit magán viselő modalitás által foglalja egybe szövegeit (bár ebből a jellegzetes szakaszkialakítású műtípusból is közöl sikerült darabokat a könyv), hanem a költői beszéd kérdésességének, a visszakérdezés helyzeteiben való helytállásának s vele minden felhangzás eleve-megkérdőjelezésének indulati és szándékolt koherenciájában ismeri fel anyagát. Alig-anyagát, hiszen e szövegek – elsősorban nem terjedelmi visszafogottságuk miatt – inkább versvázként és egy majdani kimondás előkészítőiként, a szükséges alapozás feltételeiként funkcionálnak. Mindez még akkor sem jelez e lírában anyag-hiányt, nem vezet hiányállapothoz, ha el is mondhatjuk, hogy részproblémák híján Szilágyi költészetének egyedüli – meghaladhatatlan, valójában leírhatatlannak is tűnő – kérdése mindig visszaháramlik, visszairányul önmagára, művészi figyelme és fegyelme mindegyre egy főprobléma körül köröz, viszi végbe a repetitív és ihletett újramondás misszióját. A Szokatlan ügy legtöbb darabjában megjelenő kérdés azt tudakolja, hogy a semmi – nem a kultúra semmije s nem a kulturált semmi, hanem az ős-eredeti alakjában elérhetetlen semmi, a valóságos semmi – vajon lakozhat-e, megszállhat vagy egyáltalán átutazhat-e a költői megszólalás kivételes-esszenciális nyelvi körzetében, vagyis testet ölthet-e a szó létezést állító, létével állító regiszterén belül.

            Az új kötet által felkínált élmény ugyanis, minden jólszerkesztettsége és a létproblémát szinte minuciózus türelemmel bogozó emberi kaland-vágya ellenére nem más, mint a vers vergődése legfőbb kihívása tárgyával, a megnevezés logikájának és gyakorlatának mindenben ellentmondó semmivel. Minél inkább elmélyedünk a vers-gnómákban, Szilágyi Ákos költői útjának a via negativa egy sajátos változatát továbbalkotó darabjaiban, minél beljebb kerülünk a vers önkiüresítésének és állandó feltámadásának e „húsvéti” liturgiájába, annál érthetőbbé válik egyúttal az is, hogy e líra útja miért nem eshet(ett) egybe bármilyen más indítékú költői gyakorlat útjával, miért választja e líra a vers állandó, kívánt felfrissülése helyett a sivatagi, a szómezőt tudatosan, nagy erővel elsivatagosító kísérletezés kihívását. A negatív teológia és az apofatikus írásmód, melyek különféle művészi megvalósulásai Szilágyi esszéista életművének fontos vonulatát jelzik, s melyek lehetetlen, összeköttetés nélküli, paradox hagyományával való számvetés talán gondolkodói pályájának s tudományos érdeklődésének egyik lényegi ambíciója, a nyelv gondjával való állandó számvetést, a levont-levonható tanulságoknak a nyelvi médium működésmódjában való érvényesülését a különböző diskurzusformák választásán, megválaszthatóságán túli univerzalitás jegyében szolgáltatják ki kételynek és kommentárnak, s természetesen ezek művészetként megmutatkozó gesztusainak. A vers mögött feltűnő, a versen egyre áttűnő bölcseleti-történeti tartalmaknak ez az állandó, elkendőzhetetlen jelenléte mégsem mutatja Szilágyi verseit – s itt, ezeket a műveket sem – bármiféle tételezés illusztrációiként, igaz, a művészi befogadás mellett felsorakozó, nem esztétikai nézőpontú megközelítések (pl. a tézis racionális mérlegelését és logikai bírálatát magába foglaló – egzakt/tudományos vagy retorikai – véleményezés) olykor, a szöveggel való hatékonynak mutatkozó dialógus nevében erőteljesen jelezhetik e művekkel kapcsolatba lépő ítéletformák megosztottságát. Vagy, másként szólva: versolvasó és iskolamester, a szöveget maga kedvére formálni szándékozó befogadó tartós zavarát. Hogy a via negativa útja mennyiben a vers útja, fakadhat-e önmagát el- és fenntartó költészet az apokaliptikus gondolkodás és az ennek eredményét kifejező tagadólagos (apofatikus) nyelv részéről, a Szokatlan ügy, akárcsak Szilágyi egész költészet-kísérlete, emellett tamáskodó gesztusként, egyszerre követeli és halasztja el a valamikori válaszadást. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy az esztétikum világa, valamint egy világnézetként feltűnő vagy hitrendszerszerűen lezárt gondolkodásmód közötti párbeszéd a Szilágyi (nem)kritikusi pályáját korán jelző Weöres-bírálat egyik legfontosabb kérdése volt. Visszaolvasva tehát az akkori, erre vonatkozó, a két terület túl-közelségét vagy egyenesen átfedését állító vádpontokat, a Weöres-poétika bizonyos szegmenseiben a pszeudo-filozofikusság jeleit – és vele a lírai jelentőség megfogyatkozását - kimutató fejtegetéseket, rendkívül érdekes, az egyértelmű lezárulást nem sürgető párbeszéd és perbeszéd bontható ki az új kötetben a kérdés körül, a kérdés kapcsán.)

            A kötet Előhang (szokatlan ügy) című első szövege, e minden előtt járó, pontosabban minden lehetséges későbbi felhangzás helyét, terepét, hazáját felkereső hang szemléletes – az evangéliumi példabeszédek irodalmával kapcsolatot létesítő - képben festi elénk e líra egyáltalán nem szokványos, nem a személyesség kódjaként megnyilvánuló énjének krízisét. A mű az elfogadott és végre nem hajtható meghívottság, megvendégelés, az én helyzetét jellemző és meghatározó vendégetika problémáját tárgyalja hasonlíthatatlan tömörséggel. „meghívsz. de nem vagy otthon” - szól a vers beszélője a távollévő megszólított felé. A kvázi-párbeszéd abszurditása abból származik, hogy a beszéd s vele az értelem létesüléséhez szükséges legelemibb adottságok: fogadás és meghallás híján az érkező csak egy olyan nyelv lehetséges jeleneteiből válogathat, melyben a megnevezések a feltételezés lehetőségére, latens adottságára való utalásból eredeztetik azonosságukat és érvényességüket. A lírai én a beszéd és szólítás folytonosságának fenntartásával vagy a múltban kitörölhetetlen emlék vagy a jövőben időző ígéret bizonyossága által élteti magát. E nyelv a metafizikai „pauza” nyelve – egyben e poétika megnőtt mozgásterét biztosító karneváli nyelvállapot is –, melyben a grammatikai rend és a beszédben testet öltő emberi konszenzus mint a kijelentések formai megfelelését irányító-leképező szabályok működnek, hozzák létre a felhangzások alaptalanságából származó értelem-nélküliség új auráját. A költői szó sorsát visszatükröző műveletek, melyek a vonatkoztatás valósága helyett mindegyre csak annak illuzórikus fenntarthatóságáról s vele a kommunikáció kérdéses jövőjéről hoznak hírt, a jelent, a vers idejét a beszéd mögül eltűnt bizonyosság és elismerő hitelesítés világaként tüntetik föl. Olyan házként képzelhetjük a világgá bővülő versteret, ahonnan hívás érkezik, ami tehát valamiképpen üzemel, de melybe megérkezve csak a meghívó/gazda nélküli mélységes csalódottság kérdései, zavart kérdezősködése, az „örökre ment” távollétében fejüket rázó, helyükön álló „szolgákkal” és „rokonokkal” való helyettes beszéd lehetősége maradt. Nincs számadás a tálentomról, s nem boldog, aki ébren várja urát. Meglehet, örökre vár, hisz „örökre ment”. Szilágyi szkeptikus állítása, a vendéglátó nélküli vendégházról szóló bejelentése, bár kapcsolatba hozható egy tágan értelmezett modern hagyomány önszemlézésével (s ilyeténképpen a szerző esszéisztikájában nagy súllyal szóhoz jutó, a korszakfogalommal összefüggő határélmény és finalitás jelenségére reagáló filozófiai mondatok ajánlataival), mindig kerüli viszont a létprobléma így felfogott formájával szinte együtt járó patetikus és tragikus feldolgozás segédleteit. Mintha a versnek az új világ új törvényeit, illetve törvényalkotó híján átmeneti rendeletté vagy ideiglenes intézkedésekké  (mindig feltételes poétikai gyakorlatokká) lefokozott megnyilvánulásait szemléző munkája számára egyenesen felszabadító lenne az a fajta „ékesszóló” üresség, a megjelölés és kimondás ábrándját tovább nem kergető nyelv felfedett irracionalitása, melyben a referenciális alapviszony igazsága, vagyis a világi, mindig külsőleges jóváhagyás helyett a „szó mint olyan” (Krucsonih-Hlebnyikov), mint külvilági eresztékeitől elválasztott, szabadon mozgó jelenség figyelhető meg. E mozgás minden elvárást áthágó pályagörbéinek leírását-meghatározását Szilágyi esetén leginkább az avantgárd nyelvfelfogásban ismerős szubverzív eljárások (pl. a zaum köré szervezett poétika; a szócsuszamlás tana), illetve a metafora nyelvbéli (túl)hatalmát bíráló válogatott módszerek példázhatnák. Bátran kizárhatjuk viszont a kölcsönviszonyból a filológiai, irodalomtörténeti érdekű idézés, főként az imitáció bármiféle kísérletét, mert e poétika a szöveg fogalmának olyan progresszív, minden elemében kérdéses és instabil változatát hívja létre, mely bármilyen, a körzetében megjelenő s felismerhető idegen szövegtárgyat, idézetet is csak az esztétikai viszonyt felforgató „átkeresztelés” művelete nyomán fogad be, tesz magáévá.

            A vérbeli Szilágyi-vers ugyanis nyelvcsapdaként működik, miként a hasonló című (nyelvcsapda), e konstrukcióról igen sokat eláruló írás is jelzi. A vers a nyelv bizonyos elementumai elejtésére létrehozott szerkezetként tűnik fel, mikor e művet – és a hasonló módszerrel létrehozott, a nyelvi kifejtésben és definiálásban rejtező paradoxon logikáját felmutató más írásokat – olvassuk. Még ha e műforma a lehetetlen nyelvi megjelölés kudarcát követő lineáris, fokozatlagos kifejtésből nyeri is erejét, s ekképpen olyan nyelvi trouvaille-ként, konceptuális műalkotásként is felfogható, mely az egyszeri végrehajtás után korlátozottan jeleníti csak meg eredeti képességeit, mégis, hatékonyan állítja elő a mindig ugyanarra – a nyelv eredendő képtelenségére és ebből fakadó poétikusságára - vonatkozó lappangó vagy nagyon is jól fogalmazott kérdését. Lehet-e egyáltalán más a vers, mint nyelvcsapda? A csapda, kelepce működéselve valamiképpen mindig egy időbeli folyamat, várható megtörténés felgyorsítását, előidézését célozza, s ekként nagyon is hasonlít (mondhatjuk, emlékeztet) a Szilágyi-vers végtelenségig ökonomikus, a mű sűrítő, koncentráló feladatát komolyan gyakorló munkájára. A modern – és posztmodern (Szilágyi meghatározása szerint „a modern barokkjaként” szemlélhető) - vers, mely állandóan szembesülni kénytelen a kommunikáció intézményesülése miatt devalválódott szó szerepvesztésével és –tévesztésével, s mely ennek nyomán olyan stratégiákat kénytelen kidolgozni, mely valamiféle megbízásnak a régire emlékeztető jogosítványával ruházza fel  működése során, Szilágyinál a nyelv felett gyakorolt, s így a létező viszonyok kapcsán érvényesített – nem társadalmi igyekezetű, igaz, nem is csupán esztétikai konnotációjú - felügyeletben fedezi fel létezése indokoltságát. A Szokatlan ügy például az irodalmi mű áttekintő képességével, az írásnak a személyes kijelölésű memória munkáját egy létező munkamegosztás értelmében folyton kisegítő vállalásával az emberi (idő- és térbeli) perspektíva elhagyását, illetve lehetetlen mértékű kitágítását idézi meg. „nem-élni már egy éve. / nem-élni százmillió éve. / nem-élni száz milliárd éve. / ugyanaz. ugyanaz.” (37. oldal) A csapda – vagyis a vers – a megszerezni, elejteni kívánt „vad” (Szilágyi esetében többnyire nagyvad, mivel a vers tisztázó-analitikus küldetésétől hajtva nem adja alább a „semmi” becserkészésénél) életét, mozgását állandó veszélyeztetés és fenyegetés alá helyező, kötelező kisajátítás helyzetének feleltethető meg, melyben az én – minden vers leggyanúsabb figurája – egyszerre őrködik, vállal töretlen felügyeletet és magát álcázva, fedőszínekbe öltözve visszavonul. A verssé összeálló szavak veszélyes körzetébe „tévedő” elemek: kitüntetetten a nyelv metaforájaként fellépő frázis, közhely, rögzített formájú szólásformák, vagyis a kontextuális, egyezményes jelentésüket csak a beszélők közötti érintkezés folyamatában garantáló idézések – a szókincsnek ezek a cseppet sem előkelő vagy művészi igénybevételre váró elemei - a bennük tárolt, lappangva jelenlévő dialogikus lehetőségek kimerítő, minden ismert előforduláson túltevő aktiválásán keresztül valóban olyan csapdába esnek, melyből csak igen nagy áron, soha kétségbe nem vont jelentésük megkérdőjeleződése, az abszolút szóértelem megsemmisülése révén, vagyis a vers nyelvjátékában való részvétel által szabadulhatnak. Amit a Szilágyi-vers így hátrahagy, nem a megtekintett világról tett pozitív, additív szándékú kijelentés, a szó eredeti értelmében vett hozzájárulás, sokkal inkább elvonás, megvonás eredménye, egy-egy végkimerülésbe hajszolt, s így elejtett, jelentése és léte ingatagságát felfedő, továbbá védtelennek nyilvánított maradék kiállítása. Mintha az új kötet, egészében és persze a részeit adó versek révén is annak a Szilágyi legutóbbi, értekező prózai írásait bemutató válogatásban (Halálbarokk, 2007) található szentenciának lenne végrehajtása, mely újabb költészete szintéziseként is felfogható versciklusát zárja: „ne tegyél pontot semmire. / így tűnj el. visszakozva.” (A semmi: „nak” a semmi: „nek”) S ha a pontot többnyire ki is teszi a szerző, vagyis udvariasan alkalmazza a központozás fennálló szabályait, semmilyen értelemben nem támaszkodik a befejezettség hiedelmeire. A mű ugyanis csak abban az ambivalens produktivitásban állíthatja elő önmagát, mutathatja fel lehetőségeit, aminek értelmében az ábrázolás eleve csapdahelyzetet állít: hiszen ami egyrészről az írásmű abszolút tulajdona, altruizmusa révén pedig köztulajdon, s ami a művészet tárgyát jövőbe utaló, tovább éltető mozdulatának tetszik, az másrészről a kelepce, csapda élményre záródásának mozdulataként is felismerhető. Úgy elejtés, hogy abban a megfogás és az elengedés értelmében vett kettősség és szétválasztottság, e mozzanatok egymásutánisága és egymást feltételezése egyszerre tárul fel a perspektivisztikus, személyes kijelöléseitől magát felszabadító nyelvhasználat számára. „amire néz képpé válik. / amire nem – úgy marad” (170. oldal) Megkockáztatható-e, hogy a versben ábrázolt baljós aktivitás ezúttal mint a nézés kijelölő-keretező művelete mögött a személyességnek a művészetbe beférkőző gondja, a minden emberi cselekvésben is megmutatkozó megőrzés és bemutatás Dárius-királysága jelentkezik?

            A Szokatlan ügy költői ügyvivőjének, megszólalójának kedvenc csapdahelyzete, s ezzel nyilvánvalóan a verset érintő legnagyobb és visszatérő kihívás az újra és újra e körbe meghívott semmit, mint a nyelv voltaképpen csak szükséges, a rendszer működését hiánytalanná tevő szavát és szócsaládját elhelyezni a kimondás épséget sugalló fogalmazványaiban, mintegy közszemlére tenni inautentikus szerepkörében. A lét, az állítás kontextusaként feltűnő nyelv és ennek használatba vett, fejlett állapotát példázó versmondat keretén belül megjelenő teljes hiányolás az integrálhatatlan tapasztalatát, eszméjét vagy ideáját jeleníti meg, a semmi lehetetlen szófordulatait idézi. „semmi sem stimmel itt. / semmi. / de akkor ez sem stimmel” (171.) - regisztrálja a szóalak és jelentés totális elidegenedettségét verstárgyaként dajkáló, ezzel a versre veszélyes jelképesség rémét felnevelő és a semmi jelölhetetlen jelöletét kergető beszéd ördögi körébe jutó rövid versmű. Miközben a vers tehát egy öntudatos mozdulattal elszakítja magát a költői megszólalás eminens elgondolásához kapcsolódó külső visszajelzés várakozásaitól, a világi beigazolódás nyomon követésétől, s referens állításként szemünk előtt omlik össze vagy hullik darabjaira, másként, éppen e meghiúsult lehetőségek, a nyelv létezéséből kiutasított jelentések, töredékes jelzések egy másfajta összerendeződés eseményét előlegezik. A nyelv mindig felénk forduló biztatásával, a létezés színeit jelző gazdagságával és a költői munka megszüntető aktivitása, konok kétkedése által testet öltő, megképződő hiányaival (melyek e versek esetén sűrűn jelennek meg a környezetétől elkülönböző és azt „felfaló” lyukként, „likként”, egyenesen kozmikus „fekete lyukként”, s villantják fel a vakságot, mint a tárgyiasra, külsőre vonatkozó nyelv hasznavehetetlenségének állapotát) a másként-állításból adódó perspektívaváltás eseményének generálói. A vers valós mutatványa ilyenkor, ahogyan a nyelv éppen e pontokon, helyzetekben, a valódi fordulatot követelő szófordulatok által szinte kitüremkedve, felszámolva kötöttségeit, meghatározó elhivatása, a semmi megnevezése felé hatol. E szerencsés és korántsem ritka esetekben a vers megsemmisítő nyereségéről beszélhetünk, hiszen önmaga kulturált-elismert alakjának, vagyis a lírai paradigma egy modernségtől örökölt változatának érvénytelenítésén keresztül a szöveg rámutathat a nyelvben tárolt tudás képzelt és képzetes középpontjaként mindent magához vonó semmi létezésére, nem-létezésére, mint egy, minden művészi megnyilvánulásból kiiktathatatlan és lezárhatatlan végiggondolás kényszerére és felhívására.

            Végig-gondolni: megadatik-e ez a versnek? Megadatik-e a vers-státuszát egyrészről öntudatosan őrző és nyilvántartó, másrészről konstans kételyek közt elhagyó Szilágyi-versnek? A végiggondolás kényelmes és öncsaló reménye mintha már a szövegi megvalósítás legelemibb szintjein megtagadná magát ettől a költészettől, mely a megszólalás klasszikus kiegyensúlyozottságának kellékeit, például a formai lezárás értelmi megoldásként is működő ajánlatát, mint alapélményétől végképp elidegenedett, össze nem egyeztethető elvárást lerázza. De mi mást is tehetne egy költészet, mely örökké a semmire lesve, bevallottan, sehova tart? „a vég nélküli kétkedés / nem vezet sehova! / érted? sehova! / de ha én éppen oda készülök?” A vers, mint a nyelv utópiája kétségtelenül mindig tartalmazza ugyan Szilágyi esetében a véghez rendelt vagy végrendelkező tudat felelősségét, a végességgel szembesülő kételkedés panaszát, s vele az irodalom egy volt-állapotának látomását, de egyben a költészet túlélő tagjaiként fellépő versváltozatok már híradásokként is vehetők abból a korból, melyben a semmivel szembesülő tudat magára ismer s melyből folyton kilábalni igyekszik. A Szilágyi-vers ezért mindig a végről, a versvégről, a vers végéről, az ilyesfajta végelképzelések elméleti tarthatatlanságáról – vagyis bizonyos értelemben végéről –, a vég végéről szól, végletesen, és minden véglegességet elűző, a folytatódás lehetőségét a nyelv eleve-felszabadultságában, a dialektikus meghaladás állandó kísértése által nyilvánosságra hozó kérdezés módján. Ha a vers mindannyiszor előreszalad s túl-korán jelzi már készen álló, s valamiképpen a közrefogott szóban magában várakozó végzetét, úgy látszik, csak azért teszi, hogy elkerülje, elkerülhesse azt. A vég-esemény ilyen felnagyítása, a szó állandó felravatalozása mintha azt mutatná, hogy e versek többször is érintik, s haladásuk minden pontján, állandóan észlelik a vég kihívását, csupán e felkínálkozó végpontokon (melyeket a rím mindenkori beváltása által jelzett sor-, szakasz- és vershatárok és a kimondás menetét jól követhetővé, szinte jósolhatóvá tevő logikai megépítettség alakzatai kiemelnek) egy erős aggály segítségével erőt gyűjtve megszabadulnak a túl korai vég veszélyétől. Így halad a Szokatlan ügy is előre, mindhalálig, mígnem tényleg véget ér. S ahol a nagyszerű Utóhang(ócsak) feltartóztathatatlan és nem véglegesíthető, mert ellenőrizhetetlen látomásának (nem-látomásának) legközösebb eredményeként a vers a halálra, a megsemmisülés elképzelhető földi sorsára keres és talál szót, önkéntelenül végszót talál. „a szem csukott” Amit itt lát a vers, s mi nem látunk – pontosabban nem-látnunk adatott -, talán a vágyva-vágyott semmi.