Szabó Magda: Biography

Szabó Magda (Debrecen, 1917. október 5. – Kerepes, 2007. november 19.)

Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas író, költő, műfordító. 1998-tól haláláig a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

*

 

Debrecenben születik 1917. október 5-én. Édesanyja, Jablonczay Lenke és édesapja, Szabó Elek mindvégig fontos szerepet játszik életében. A debreceni Dóczy leánynevelő intézet növendéke. „A Dóczynak könyörtelen stábja volt. […] utóbb magunk is megkívántuk az erős kezet, s lenéztük a gyengét […], panasz és megjegyzés nélkül elviseltük az igazságtalanságot […].Nálunk nem volt divat az idegcsillapító, sem az öngyilkosság. Felkészültünk az életre.”

Édesapja tanítja meg latinul, és tőle kapja az antikvitás ismeretét és szeretetét; édesanyja áradó fantáziája, napi történetei bűvkörében a legnagyobb természetességgel írnak át műveket és valóságot. Barátnőjével, Mikes Edit Agancsossal gyerekként házi színházat építenek. Kedves tanára, Szondy György olvasmányajánlásai és módszeres irodalmi képzése segíti íróvá formálódását.

1935-ben érettségizik, majd a debreceni egyetemi évek után (ahol 1940-ben magyar–latin szakon végez) két éven át tanít is az intézményben. Egyetemi éveiről Szabó ritkán nyilatkozott, kivéve a többször említett adalékot, hogy alkotóként alig talált irodalmár oktatói közt támogatásra, s hogy konzervatívnak, régimódinak tartotta az ottani irodalomtörténet-oktatást, és szakdolgozatát, amelyet átminősített doktori disszertációvá, a római kori szépségápolásról írta. 1943–44-ben a hódmezővásárhelyi református leánygimnáziumban tanít, majd a háború után Debrecenből a kormányvonattal Budapestre távozik. Második világháborús élményeiről az akkor keletkezett, de későn megjelent, megrázó verses regényből, a csak 1975-től ismert, először a Szilfán halat című gyűjteményes kötetében közölt Szüretből értesülünk. 1945-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium filmügyi, majd irodalmi referenseként dolgozik 1949-ben történő elbocsátásáig.

1947-ben köt házasságot Szobotka Tibor íróval, akivel annak 1982-es haláláig együtt élnek. Sokat tesz férje műveinek kiadatásáért, és annak halála után hagyatékát is gondozza.

Szabó Magda a biográfiai térben tett játékos megnyilvánulásaival alaposan megzavarja kritikusainak, pályatársainak, olvasóinak egy részét. Bakó Endre például sehol nem találja sokat hangoztatott harmadik, történelem szakos diplomáját, ám utánajár a hivatalnok apa, Szabó Elek sikkasztási ügyének, amelyet az önéletrajzi szövegekben mély csend fed. Az írói világépítkezés alapkonceptusa – miszerint szétírja, regényesíti, tucatnyi alakváltozatban elénk tárja családfáját, felmenőinek történetét és saját gyermekkorát – sokrétű autofikciós szövegvilágot hoz létre.

Költőnek indul: már egyetemistaként publikál, de jobbnak tartja ezt inkább titkolni egyik, rosszallóan emlegetett irodalomtörténet-oktatója elől, aki nem rokonszenvez a modernista törekvésekkel. Szabó Magda Budapestre érve megismerkedik a kor jelentős íróival, főként az Újhold körével, akikkel szoros művészi-baráti kapcsolatba kerül. Baumgarten-díjának megítélése és fél napon belül történő visszavonása, majd állásukból való elbocsájtásuk Szobotkával 1949–50-ben hozzájárul 1957-ig húzódó hallgatásához. Ez idő alatt tanít, fordít és ír, egyelőre az asztalfióknak.

A két verseskötettel (Bárány, 1947; Vissza az emberig, 1949) debütáló Szabó Magda a kilenc évnyi hallgatás után prózaíróként tér vissza az irodalmi életbe. 1958-ban négy könyve is megjelenik: egy verseskötet: a Neszek, egy gyermekkönyv: a Bárány Boldizsár, egy ifjúsági regény: a Mondják meg Zsófikának! s a Freskó című regény. Ezt követően évente publikál egy vagy több kötetet; a regényeken kívül drámákat, esszéket, útirajzokat és irodalomtörténeti tanulmányokat. (Szakmunkáinak elismert összefoglalása a Kívül a körön 1980-ban megjelent kötete).

Amikor 1959-ben megkapja a József Attila-díjat, így ír: „Most újra itt futhatunk a manézsban, Szobotka is, én is, hány kört szaladjunk még, hogy soha többé ne kételkedjenek abban, hogy ide tartozunk? És mit bírnak még az izmaink?” Médiaszemélyiséggé formálja magát, aprólékosan kidolgozva magánmitológiáját, amit időskorában betegsége is felerősít. Bóka Lászlóval (férje egykori, régi barátjával, írótársával) folytatott kapcsolatát Szobotka és ő is sűrűn említik naplójukban. A férj fájdalmas és rosszalló, utálkozó bejegyzéseire válaszolva Szabó jótevőjükként aposztrofálja Bókát.

Ifjúsági, iskolaregényei közül kiemelkedik az Abigél (1970), amelynek filmsorozat-változata hatalmas népszerűséget hozott, a kor legkiválóbb színészegyéniségeinek is köszönhetően (1977, a forgatókönyvet Szabó Magda írta, rendezte Zsurzs Éva). A regény értelmezői leginkább a műfaji kontaminációkat vizsgálják, vagyis azt, ahogyan az Abigél túlnő a lányregényen, ám már a korabeli kritikák egyike-másika is felvetette, hogy a náci megszállás elől bújtatott lányok háttértörténetére kevés fény vetül. Bár a katonai ellenálló apa szála végig ott van a horizonton, inkább Abigél, a diáklányok kedvében járó, kívánságaikat teljesítő titokzatos figura kilétének rejtélye köti le a figyelmet, s ily módon a történet teadélutáni külsőségekbe bújtatott náciellenes regény. Szabó Magda nem tagadja, hogy műveinek egy része, köztük az Abigél, lelkiismeret-furdalásból íródott: ha a valóságban keveset tudott, tudtunk is tenni, bárcsak így lett volna. „Én a második világháborúban szinte mindent rosszul csináltam, még az a mentségem sincs, hogy nem tudtam, mi az igazság, mert lényegesen jobban tudtam az átlagembernél.” „Magyarország egyszerűen csak szavazott, azzal, ahogy fogadta, Hitler ellen, a háború és a fasizmus ellen, s azok mellett, akik tettek is valamit, nemcsak rémülten és undorodva figyeltek, mint egy írónak még nem is nevezhető nagyon fiatal író, aki elraktározta a nyersanyagot az építkezéshez: az emlékeket. Nemcsak egyénnek, egy országnak is lehet spétreakciója.”

Ez a tanúságtevő, megvalló narratíva ölt testet az 1987-es, Szabó Magda külföldi recepciójában is áttörést hozó Az ajtóban, az önéletrajzi írónőalak, Magduska és a különös, öntörvényű bejárónő, Emerenc kapcsolatának ábrázolásában. Az árulás bevallása és jóvátétele zajlik a nagyon különböző származású, iskolázottságú, hátterű nők történetében, akik számítanak egymásra, szeretik és furcsállják egymást, közelítenek és távolodnak: szükségük van a másikra. Az életben maradó írónőfigura műve Emerenc valóságának, tisztaságának bemutatása a mindig zárt ajtó mögötti titkok feltárásával: ember és állat tiszteletével, hűségével és makacs szolgálatával, életről és halálról alkotott sajátos felfogásával.

Útiesszéiben Szabó megjeleníti, megszemélyesíti az új helyet elvárásainak, gyermek- és fiatalkori tanulmányainak és olvasmányainak a tükrében, plasztikus leírást ad a tájról, az épített környezetről és saját lépéseikről; fáradtságukról, ottani ismerőseikről, programjaikról, kalandjaikról, szállásaikról, szállásadóikról. Az útinaplók gyakori motívuma Szobotka betegsége, rosszulléte, amely az utazást megelőző töprengésekkel és orvosi konzultációkkal kezdődik arról, hogy az állapotromlás kockázata-e a nagyobb vagy a kimozdulással járó mentális öröm. Amerikai ösztöndíjuk során például New York-i karácsonyukat külön töltik: Tibor kórházban, ahol szívinfarktussal kezelik, felesége egy hotelszobában, ahol rájön az amerikai ünnepi forgatagban, nagynénje miért készített ki mindig karácsonyra füvet; hiszen a tevéket, akik a kis jászolhoz járulnak, etetni kell.

A Pilátusban (1963) Iza, a gyakorlatias, jó szándékú fiatal orvosnő megözvegyülő édesanyját (nyomban az apa elvesztése után) magához költözteti a nagyvárosba anyja megkérdezése nélkül, aki nem tud gyökeret ereszteni ott. A kultúrpolitika által erőteljesen támadott Mózes egy, huszonkettő (1967) a generációk közti ellentétet mutatja be: az ötvenes évek fiataljai saját, nem kevésbé kíméletlen szabályaik szerint élnének, s nem akarják viselni szüleik, a háborús nemzedék terhét, traumáit. A nagysikerű Az őz (1959) egyes szám második személyben megszólaló fiktív önéletírás, a főszereplő Eszter életelbeszélése a balesetben éppen elhunyt férfinek, szerelmének. Magáról vall ebben a zaklatott monológban – és Angéláról, örök ellenpólusáról, akinek ő, az immár sikeres Eszter nem tudja megbocsátani a (szerinte) mindvégig könnyű, kipárnázott életét. E regényben Szabó saját, idillinek lefestett gyermekkorának negatív változatát is játékba hozza. E sodró erejű, a megbocsátásra, feloldódásra való képtelenséget ábrázoló műben azt mutatja meg, hogy a gyermekkori elhanyagoltság nyoma később sem múlik, s az erős nő soha nem érezhet elégtételt, mert folyton a gyengéknek vagy magát gyámoltalannak mutatóknak segít a világ. A Danaida (1964) haszontalan, értelmetlen áldozathozója egy mindenkit kiszolgáló könyvtárosnő, akit nem méltányolnak sem gyerekkorában, sem párkapcsolataiban, köztük a házasságában sem. Férje és annak volt anyósa cselédjükként bánnak vele. Kitörhetne egy értelmesebb, öntudatosabb, érettebb létmódba, olvashatna progresszív irodalmat, ugyanis kínálkozik egy rés, de nem teszi. Bár fejezetről fejezetre átírja önéletrajzát, csak legvégül ocsúdik, s ébred fel önérzete.

Történelmi drámái és ifjúsági regényei kissé didaktikusak. Tizennégy éven át tanított: két-két évet Debrecenben és Hódmezővásárhelyen a második világháború alatt, majd négy évnyi minisztériumi hivatali munka után Budapesten, elsőként a Szinyei Merse utcai általános, majd a Horváth Mihály téri gyakorló iskolában. Íróként is profitál az ezzel a korosztállyal és családjukkal való megismerkedésből. Számos lány- és ifjúsági regénye keletkezik ebből a tapasztalatból: a Mondják meg Zsófikának! (1958), az Álarcosbál (1961) és a Születésnap (1962), valamint meseregényei: a Bárány Boldizsár (1958), Sziget-kék (1959) s a Tündér Lala (1965). A magára rótt kilencévnyi hallgatás alatt a műfordításokból (Az öregség villogó csúcsain. Válogatott műfordítások, 1987) is jócskán táplálkozik formaérzéke, erősödik és árnyalódik hangja, tágulnak világának határai.

Tanító, tanáros hangjáért kap némi megrovást mai elemzőitől, Esterházy Péter is észleli esszéin („Szabó Magda jó tanárnő”), ám ennek teljes hiányáról tesz tanúbizonyságot ugyanő az Ókút (1970) és a Régimódi történet (1977) olvasásakor. Az előbbiben Szabó saját gyerekkorát, az utóbbiban anyjáét s az ő felmenőinek széttartó, konfliktussal teli viszonyait rajzolja meg lenyűgöző láttató erővel. Nyomozásának eredményeként az elhallgatott családi titkok után a 19. század Debrecenjének polgár- és dzsentrivilágán, állandónak tetsző magatartástípusokon át az akkori ország állapota is kirajzolódik. Megleli famíliáját, kitöltve a hézagokat addig nem látott rokonok elbeszéléséből, felmentve, kimenekítve ez által néhányukat anyja korlátozott nézőpontú történetmondásából.

Mediatizált írószerepeiben, melyeket előszeretettel ölt magára, követhető Szabó Magda illeszkedése a hatalomhoz, s kitapintható kompromisszumainak története, amelyeknek árán az ötvenes évek végétől elismert, a rendszer által tiltottból tűrtté, majd támogatottá váló művész lesz, aki gyakori külföldi utazásaival, nemzetközi jelenlétével a rendszer hasznára is válik. Szabó Magda egyúttal elővigyázatos, próbál alkalmazkodni, megfelelni mindkét világban, hiszen nyugaton azt vizsgálják, mennyire nyelte magába a kommunista rendszer, hazatérve pedig, hogy nem kollaborál-e a másik oldallal. A rendszer ünnepelt írónőjének lenni folytonos megfelelési művelet, a tabuk tiszteletben tartása, amiért szakmai megítélése egyik oldalról mindmáig az igényes lektűr, a middlebrow regiszterében mozog. Szabó Magda nem foglalkozik a maga mélységében 1944-gyel és 1956-tal, mindössze periferiálisan érinti azokat, nem rendszerkritikus, s igyekszik jó kapcsolatot ápolni a kor vezető kultúrpolitikusaival, amit nyomon követhetünk Aczél Györggyel, Nagy Péterrel, Kardos Györggyel, Illés Endrével folytatott levelezésében. (Ezek kisebb része megjelent, másokba elsősorban Soltész Márton levéltári kutatásainak köszönhetően láthatunk bele.)

Az 1949-ben neki ítélt és fél napon belül visszavont Baumgartner-díja fájó seb, erre vezeti vissza elzárkózását. Nem akar írni ebben a rendszerben, amint gyermeket szülni sem. Parainesisében meg nem született gyermekének, Szobotka Virgilnek (Parainesis, amit elmondtam volna Szobotka Virgilnek, aki majdnem megszületett, de a jó Rákosi emberbarát intézkedései hatására meggondolta) tanácsokat ad a helyes hazafiságra. Figyelmezteti (amennyiben fia is ezt választaná, ha megszületik) az írólét nehézségeire: nem lankadhat figyelme, mindig fel kell jegyezni, ami körülötte történik, hogy az megírható legyen. Hosszasan taglalja a pályatársakkal való szolidaritás, lojalitás fontosságát, azét, hogy ne mondjon, ne terjesszen rosszat róluk. Ne rágalmazza őket, ne keltse rossz hírüket, s ne rontsa el örömeiket, hanem örüljön sikereiknek. (A Sziget-kék alaptörvényei hasonlók: csak jót tenni, rosszat soha, az emberekre nem haragudni; az árulót pedig elfelejtjük, majd töröljük, hogy elfelejtettük.)

Ezek az intések vonatkozhatnak önkritikusan az ő viszonyulására írótársaihoz, hiszen támogató és megkérdőjelező, kétségbevonó szövegeket is találunk kollégáiról a kiterjedt életműben. Nagyon bizonygatja, hogy nem szabad bántani a másikat szavainkkal. Ezekben a tanácsokban, elvekben, vágyakban részint sértettsége, gyanakvása, sebzettsége nyilvánul meg, ami műveinek vegyes fogadtatása miatt nem lankad. Kétségtelen, hogy létezik felső körökből kiinduló támadás, lejárató hadjárat is ellene – leginkább amiatt, hogy az általa ábrázolt dzsentri, (kis)polgári világ rossz közérzetére nem a szocialista ember- és közösségeszményben találja meg a megoldást. Esztétikailag pedig hol kárhoztatják modernista technikájáért: főként a belső monológ és a montázstechnika (Freskó, Disznótor) használatáért, hol éppen ezt dicsérik. Tematikájának, világának szűkössége is gyakran előkerülő kifogás. Ő maga határozottan rosszul viseli a kritikát. Nem engedi Erdődy Edit kandidátusi dolgozatát könyvként megjelenni. Kónya Judit arcképvázlataiból kinövő monográfiája is hosszas ráhagyással, átírással, töredékesen, több hullámban: 1977-ben, majd már Szabó halála után, 2008-ban láthat napvilágot.

Jókai Anna 2017-es Átvilágítás című önéletírása megdöbbentő példákat hoz a kétszínűségre, rosszindulatra, kárörömre. E szöveg tanúsága szerint Szabó mindig Jókait hívta Szobotka depressziói idején, s halála után ugyancsak. A támogató, jó viszony a két írónő közt kölcsönösnek tűnik, később Szabó Magda kellemetlen megnyilvánulásait annak mentális betegségével magyarázza Jókai, ám a Haldimann Évának írt levelekből megtudja, hogy már korábbról datálható a pályatárs rosszmájúsága. (Jókai Anna segítségéről ezekben nem tesz említést, sőt gúnyolódik személyén, nyelvtudásának hiányán, de főként politikai szerepvállalásán, megjelenésén.) Innen is érthető némileg a tartózkodás a sokszorosan szerepjátszó, sértődékeny és hiú Szabó Magda személyétől. Híreszteli magáról, hogy sikeres bosszúálló: aki árt neki vagy Szobotkának, azt sikeresen megátkozza, nyilatkozza több helyütt, például Kabdebónak: „Magda büszkén hirdette, »akiket én megátkozok, azok sorban elpusztulnak«. És sorolni kezdte a hirtelen halálokat.”.

Halála után megjelent, nagy vihart kavart leveleiből is képet alkothatunk Szabó pályatársaihoz fűződő viszonyáról és arról, hogyan igyekszik befolyásolni recepcióját (Drága Kumacs! Levelek Haldimann  Évának. Budapest 2010) is, melyeket svájci kiadójának, fordítójának, kritikusának, barátnőjének címez. Gömöri Györggyel folytatott levelezésének dinamikája ugyancsak láttatja: addig lelkesedik a fiatal pályatársért, amíg az rajong érte, ám végül kikéri magának Gömöri kifogásait a Szemlélőkkel (1977) kapcsolatban, miszerint ez a regénye közép-európai sirám lenne. Nem értheti, aki nem itt él, vág vissza a fiatal magyar emigránsnak. Ez a regény a nyugat-európai viszonyulás, benne a magyar emigráció és a 20. századi Magyarország szembenállásának dühödt megfogalmazása egy meghiúsult szerelmi viszony történetén keresztül. Narratívájában a nyugati diplomaták mit sem értenek belőlünk, torz szűrőn át nézik országunkat, múltunkat, közelmúltunkat, jelenünk küzdelmeit. A fiatal női karakter nem képes elhagyni sokat szenvedett (nem konkretizált, kelet-európai) hazáját a rideg, szenvtelen nyugati diplomata kedvéért, aki nem empatikus az ő népével. A Szemlélőkben nemcsak a jelent, a szocialista építkezést, berendezkedést, hanem a magyar múltat, történelmünk küzdelmeit védi szenvedéllyel, indulattal, de saját érettségét, beérkezettségét is tanúsítani kívánja.

A kiadókkal és lapszerkesztőségekkel töretlennek tűnő népszerűsége és elfogadottsága  idején is sokat csatározik: egy-egy mellre szívott kritika után előfordul, hogy kultúrpolitikustól kér segítséget, jóvátételt, hogy demonstrálják: még ha a Népszabadságban jelent is meg, nem központi, felső álláspont ez róla. Üldözési mániáját bizonyára megalapozta a ’49-es díjvisszavonás s az ezzel mintegy egy időben bekövetkező eltávolítása minisztériumi állásából, ám ezeknél erősebben hat férje felállítása 1950-ben rádiós szerkesztői székéből, akinek életében eztán szellemi segédmunkák következnek – és kényszerű általános iskolai tanítása. Részben azonos időszakot átfogó párhuzamos naplóikból (Nyusziék. Naplók 1950–1958, 2017; Bánom is én:  Naplók 1953–1961, 2019) kitűnik, hogy a feleség rengeteget tesz Szobotka méltó álláshoz jutásáért, aki végül világirodalmat taníthat a pesti bölcsészkaron. Azért is küzd, hogy a férfi írjon és megjelenhessen. A Megmaradt Szobotkának (1983) tisztelgésén túl a Liber mortisban (2011): a halott férjet visszakönyörgő, visszasíró, túlvilágra írt naplólevelekben fogadja meg, ha törik, ha szakad, kiadatja férje megtalált műveit. A traumatizált, folyton betegeskedő, depressziós férfi új életet kezdett vele, s Magda ápolta sűrű betegeskedései idején és segített szüleiknek is. (Egy időben ő, a feleség volt az egyedüli kereső, ő tartotta el hatukat, írja, s összességében másfél évtizeden át ápolja őket.) A férjnek kisebb a lendülete, hite, kitartása saját művek írásához és megjelentetéséhez: cenzúrázzák, visszautasítják, visszahozzák a nyomdából írásait, mert „nincs politikai érdeklődésem, nem állok közel a párthoz, humanista vagyok”. Szabó meggyőződéssel vallja végig: Szobotka nagy formátumú, nyugatos, korát megelőző író, aki az általa fordított és tanulmányozott angolszász, német modernista irodalom egyenrangú hazai képviselője. Hagyatékának gondozójaként sikerül is bizonyos eredményeket elérnie a kiadatás és kritikai felfedezés terén.

Szabó Magda a rendszerváltást követően némileg elhatárolódik a Kádár-kortól; attól tart, rossz fényt vet rá, hogy Aczél kedveltje volt. Aggasztja, kíváncsiak-e még rá a prózafordulat után. Igazodik a keretekhez, követelményekhez, elvárásokhoz. Féltékeny ifjabb pályatársaira, de támogatja is őket, amiről meggyőző példákkal szolgál szakmai kapcsolata Esterházy Péterrel.

A rendszerváltás pillanatában, 1990-ben érkező, ezért is kevés figyelmet kapó A pillanat Szabó Magda posztmodern, feminista remeke a női Aeneasról meg a komisz, de Creusa szolgálatába álló (részben saját költésű) istenvilágról, akiknek hála a Tróját elhagyók és új hont alapítók közt már nincs ott az eredeti Aeneas. Creusa képviseli, sajátosan, nem hagyva, hogy mint Vergiliusnál, mellőzzék, félrelökjék a nőt, eltüntessék az élők sorából mint nehezéket, aki rontja az új honalapítás esélyét. Aeneas női testben menekül. Szabó átiratában ugyanis Creusa, a feleség elhiteti mindenkivel: ő maga Aeneas, ám isteni akaratból volt felesége testében jut ki Trójából. A gyakran hexameterbe váltó regényszöveg ezt a férfi–női kettősséget testesíti meg, a magányos, női hős felelősségét, permanens önálcázását, szerelmi, ám így megvalósulhatatlan sóvárgását.

A gyakori belső monológok, melyek ugyan nem a tudat mélyvilágának káoszát beszélik el, az időszerkezet összetettsége, a nézőpontváltások ellenére, amelyek a Freskó és a Disznótor kompozícióját, elbeszélésmódját a kortárs európai regénypoétikához hasonítják, Szabó Magda narrációját a hagyományosabb, nagy történetet elmesélő regényfelfogás kései képviselőjeként tartják számon.

Regényeit mitológiai, bibliai inter- és jellegzetes intratextualitás jellemzi: saját szüzséinek alakváltozatai a középosztályt, az egykori dzsentrit, a debreceni és vidéki Magyarországot, a sikert, önmegvalósítást kereső nőket állítják középpontba alteregóikkal, hol sötétebbre, hol a vágyott irányba stilizált cselekménnyel. Legismertebbek a fikcionálás különböző fokain álló családregényei, melyek folyományaként életének vége felé megírja a Für Elisét (2002) mint valódi önéletírásaként beharangozott művét. Igaz verzióként kínálja fel e művét a trianoni árva testvérrel, Cilivel.

Költői, majd irodalomtörténészi teljesítménye jobbára elismerést arat. Debrecen és az ország történelmi fordulópontjait feldolgozó drámái közül az országalapításról szóló Az a szép, fényes nap (1976) keltette a legnagyobb figyelmet. Disznótor című regényéből megírja a Kígyómarás című drámát. Színházi bemutatói többnyire sikeresek. Tárcái, publicisztikái, novellái számos gyűjteményben olvashatók.

Számos magyar és külföldi kitüntetés tulajdonosa. 1978-ban megkapja a Kossuth-díjat, 2003-ban a franciaországi Femina-díjat, 2006-ban Budapest díszpolgárának választják. Szerepet vállal a református egyházi közéletben.

Olvasás közben hunyt el 2007. november 19-én kerepesi otthonában.

Életművének, hagyatékának gondozását (örököse, a keresztfiának mondott Tasi Géza révén), korai szövegeinek, zsengéinek kiadását az irodalomtörténészek egy részének aggodalmai kísérik. A Für Elise sokat ígért, minden könyvbemutatón beharangozott folytatása végül nem készült el. Az idősödő, beteg, de külföldi útjairól, a díjátvételekről, a megszaporodó szereplésekről és nemzetközi kiadóival való kapcsolattartásról lemondani nem akaró írónő maga után hagyta ezt a hiányt kilencven évesen bekövetkezett halálakor. Magdaléna címmel adták ki a Szabó régen megírt szövegét különféle műfajokkal  keverő szöveget, amely palimpszesztjellegével, többes szerzőségével megosztó, hibrid, ám érdekes kötet lett.

Halálának 10., születésének 100. évfordulóján, 2017-ben Pécsett és Egerben is konferencia zajlott, melyekből kötetek jöttek létre.

Írói életművét a recepció ma többféleképpen értékeli. Egyesek nagyszerű, egyes írásaiban világszínvonalú szerzőnek tartják, aki újrahangolva beszéli el az ország és családja történeteit, tanúságot téve a mulasztásról, bűnről. A másik oldal patologikus-mitikus ismétlődésnek látja a pszichotörténeti alapzatú újramondást az élettények narratívuma és az irodalmi művek dialógusba hozásával. „Ha egy könyvbarát vagy esztéta feloldhatatlan káoszt érzékel a földön, aligha elégíti ki az én munkásságom, mert mindig a disszonancia egyetlen, de valahogy mindig fellelhető harmonikus hangzatát keresem, és arra építkezem.” Ezt maga Szabó Magda mondja, érzékelve, hogy mi lesz a gond életművével: túlontúl kereknek tűnik a történetmesélése. Kimondva-kimondatlanul ez a leggyakoribb esztétikai ellenérv ellene mindmáig. Önértelmezése szerint mindazonáltal a magyar népballada szimultán szerkezete lehetett öntudatlan mintája, „amely kihagy, és amely majdnem mindig több ember szemszögéből ábrázolja az eseményeket”. Modern és posztmodern írásjegyei nem veszik át az uralmat az ábrázolhatóság hitében fogant (realista eszmény) és a harmonikusabbra, élhetőbbre komponált (romantikus vágy) világváltozat teremtésének gyakorlata felett.

 

Fontosabb díjak, elismerések:

1949 – Baumgarten-díj (visszavonva)

1959, 1972 – József Attila-díj

1977 – Debrecen díszpolgára

1978 – Kossuth-díj

1982 – SZOT-díj

1983 – Pro Urbe Budapest-díj

1987 – Csokonai-díj

1992 – a Getz Corporation díja

1996 – Déry Tibor-jutalom

1998 – Szép Ernő-jutalom

2000 – Nemes Nagy Ágnes-díj

2001 – Corvin-lánc

2003 – Femina-díj

2003 – Prima Primissima-díj

2003 – Gundel Művészeti Díj

2006 – Budapest díszpolgára

2007 – a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (polgári tagozat)

2007 – Hazám-díj

 

Az életrajzot V. Gilbert Edit írta.