Verhetetlenek
(Regényrészlet)
II.
MAGÁNYOSAK ÉS NYOMORULTAK
Dédánál jártunk, vagy valahol mélyen a feketén futó Maros mellett, ki tudja. Az éjszakával elcsendesedő szerelvény páráját csak a frissiben felszálló utasok fészkelődése, a lázas keresgélés zavarta meg. Mindig is lekötött az utazását éppen elkezdő ember zavart és egyben reménykedő viselkedése, ahogy benyit mások életébe, akik már eléggé régen vannak úton ahhoz, hogy az összes vele járó kényelmetlenséget természetesnek vegyék. Jó ideje a folyosón álltunk, és a hideg peronokról fellépő utasok magával hozott hideg szelét kóstolgattuk, mert Xavér megfogta a könyökömet, amikor be akartam menni a fülkébe. Mintha azt akarta volna mondani, most először szavak nélkül, hogy még ne. Benéztem a mocskos üvegen át a kupéba, az alvásban egymásra hajló idegeneket láttam, akik már nagyon rég megbeszélték úticéljukat, és mostanra átadták magukat az utazás öntudatlan állapotának. Ezért aztán a fékezések után kivágódó vagonajtók zaja élesebben hasított bele a kerékkattogástól felszabaduló csöndbe, mint bármi, a szendergést avagy az elmélyült álmot megzavarni képes másféle eszközöknél is. A fülkék ülésein összeborult testek ültek vagy hevertek, egymást és önmagukat kölcsönösen álomba taszítva és melegítve. Az ébredezés pillanatokra tagolt munkáját pedig a kintről érkezettek lármája végezte el, helyet és meleget és álmokat követelő ricsajukkal. Xavér ilyenkor elhallgatott, behúzott hassal lapult két fülke között, és falhoz tapadva vártam én is, hogy a felszállók csordája elvonuljon, hogy egyenként beszippantsa őket valamelyik bemélyedésnek álcázott karám. Ezért Xavér szótlan jelzése, a kint maradás érintése azt is jelentette, hogy bemehetünk ugyan, de akkor mondjam már meg, áruljam el, mi végre vagyunk itt. Ha meg tudnám mondani ezek után, miért álldogálunk a folyosó léghuzatában, ha nem valamiféle titkos, de legalábbis tiltott tudás iránti ácsingózásunk okán, akkor miért. Hangzódjék ez bármilyen nevetségesen, állította némán, ezért fáztatjuk itt magunkat, mint két kintfelejtett pöcs a téli éjszakában.
Mondom, valahol a Maros völgyében csattogott velünk a szerelvény, alig kivilágított őrállomások mellett rohantunk el, amelyeket személyvonatok forgalmához építettek, a hegyek réseiből a városba előmerészkedő favágók és pásztorfiak boldogulására. Toplicán csak rövid időre szusszan meg a vonat, de mégiscsak megszusszan, mintha levegőt venne, hogy sikeresen átverekedte magát az alagutak és keskeny folyosókat alkotó sziklafalak között, és utána nyomban tova kattog Gyergyó felé. De addig a hegyek nehéz hidege szakad az utazó fejére, és abban a pillanatban, amikor mint két kinthagyott szerencsétlenként gondoltam magunkra, akiknek valós céljuk, nevetnem kellett rajta, egy szekus halála fölött sajnálkozni, az ajtót, aminek hátamat vetve figyeltem Xavér vastag pápaszemét, bentről megpróbálták kinyitni, de olyan erővel, hogy majdnem elveszítettem az egyensúlyomat, és csak Xavér kabátjába kapaszkodva sikerült talpon maradnom. Sem az ajtó, sem én nem mozdultam el jelentősebben a helyemről. A kilépni szándékozó elérte ugyan, hogy fölszabadítottuk a kijáratot, ám az ajtót csak egy újabb erőteljes és hangos rántással tudta kinyitni. Ami azt jelentette, a kerekek ritmusos zakatolását éppen olyan oda nem illő csattanással tudta fölülmúlni, amivel az alvók rosszallására számíthatott. A pihenni vágyók részéről a fölháborodással jelölhető indulat fejezte volna ki leginkább a helyzet méltánytalanságát, azonban semmilyen irányból, a kicsivel korábban karámnak csúfolt fülkék mélyéről egyetlen szó, nem sok hallatszott. Vagy csak én nem hallottam, mert a magam részéről egyáltalán nem kívántam lemondani a kérdőre vonás jogáról, dühösen fordultam meg, és a feltáruló fülke mélyéről előbuggyanó hagyma és fülledt levegőből mélyet tüdőzve néztem farkasszemet a kilépővel. Nem csak az előtörő akolmeleg, a műanyag huzatra izzadt testek kipárolgásai, hanem az ajtóval bíbelődő férfi szaga is megtorpanásra késztetett. A férfi kilépett, pontosabban kigyömöszölte magát a folyosóra, Xavért és engem arra kényszerítve, hogy oldalra lépjünk, és már a helycsinálás művelete közben észrevehettük, mert a gyér fény végre elérte a férfit, hogy rendőrrel van dolgunk. A rendőr részeg szájszaga elől így sem menekülhettünk. A zötykölődéstől nekünk lóduló ittas test párája, a nyomában érkező állott fülkeszag hosszú időre a folyosón ragadt. Az imbolygó test elindult a maga útjára, mit sem törődve velünk, tántorogva kereste meg az illemhelyet, és az ajtót tárva nyitva rontott be a szűk helyiségbe, hogy a törött vécécsészé elé rogyva okádjon. Az ürítés tompa hangjai a folyosó végéről szabálytalan lüktetéssel csatlakozott a vonat szabályos zakatolásához, a kerékcsattogáshoz, egy hídon való átrobogás visszhangosodó zajához, fékezésekhez, a megcsikorduló, szikrázó fémek surlódásához. Csak az emberek maradtak süketek, legalábbis semmiféle jelét nem adták annak, hogy valamit hallanának. Mindenki leszállt volna, mondtam Xavérnak, és félretoltam az utamból, benéztem a fülkébe, ahonnan a rendőr előbújt, de hiszen, feleltem magamnak, itt alszanak, és behúztam a nyitva hagyott ajtót, és a következő fülkéhez mentem, és ott is békésen aludtak az emberek. Xavér vastagkerestes pápaszemét fogdosta, izzadt halántékát törölgette, csatakos hajának tincsei a szemébe lógtak, nem, mondta, nem szálltak le, hogyan is gondolhattam, nevetgélt zavartan, ezek végigalusszák, és rám mutatott, jobban tennéd, ha nem csodálkoznál minden apróságon, kérlek, és újra megtörölte homlokát, de most benyúlt a tarkója fölött a kabátja alá, valahová mélyre, a háta közepét szellőztette. Holott ilyen hideget még nem tapasztaltam utunk során, mint ami most tört be a folyosóra, mintha valaki szántszándékkal lehúzott volna valahol egy ablakot. Nem mintha bárki lehúzhatta volna, a korridoron csak mi álltunk, és az illemhelyen a rendőr okádott, bár egyre kevésbé hallhatóan. Vagy abbahagyta végre, vagy elaludhatott, mondta Xavér, és a pápaszemét a kezébe fogta, mintha a súlyát méricskélné, végérvényes, zárt mondatai csonka ujjú bal kezére terelték a figyelmemet, ez a gané, mondta most sziszegve, és gyorsan elnevette magát, megint zavartan, szabadkozva, és tétován előrelendült, mintha csak a vonat, a tehetetlenségi erő vinné, mert rögtön menedéket keresett, a lábát megvetette, tulajdonképpen belém ütközött, mert én szilárdan tartottam magam újra a fülke ajtókilincsébe kapaszkodva. Azt akkor még nem gondoltam át, milyen hüvelykujj nélkül lenni, hogy a tárgyak érintésének körülményei milyen lényegesen megváltoznak, hogy mennyire felértékelődik a középső és a mutató ujj közreműködése, vagy akár a gyűrűs ujj és a kicsi összetartozása, és egyben elszakadása az egymás melletti létezésből. A hüvelykujj hiánya felmenti a kezet a kapaszkodásból. Xavér teljes testével kapaszkodott. Összefügött ez is az ő szüntelen, megállíthatatlan beszédfolyamával, és összefügött mindennel, ami körülötte létezett. Ez mozgatta tán a szerelvényt is.
Akkor láttam, hogy a rendőr visszafelé jön. Két karjával támaszkodva közeledett, leszegett fejjel haladt, a vagon legkisebb zötykölődésével ő is zökkent. Nem voltam bizonyos benne, hogy tudja, melyik fülkéből mászott elő néhány perce. De talán rémlett neki mégis, hogy ott, ahol állunk, jó helyen keresgélhet, mert ahogy mellénk ért, kinyitotta az ajtót, és beesett a kupéba. Az ajtót én húztam be utána, Xavérra néztem, és megvontam a vállam. Xavér visszatette szemüvegét, és azt mondta, ezek után lemondhatunk az illemhely használatáról, bár látott már olyat, hogy az utazás első pillanatától nem volt tanácsos üríteni, legalábbis az arra kijelölt helyen. Bűntudatom van, mondta nevetgélve, hiszen az én pálinkámtól rúgott be. Nohát, egy vásárló, mondtam, de a fejét rázta, kérem, ha egyáltalán vásárlókkal akarok találkozni, először ezeket kell kiszolgálni, sziszegte. Nem emlékszem, hogy mikor, és ennek ellenére miként és miért keveredett mégis az illemhely közelébe. Mondom, már jó ideje a folyosón tartózkodtunk, és Gyergyó előtt járhatott velünk a szerelvény, mikor Xavér egyszer csak egy pisztolyt húzott elő, és mintha a pápaszeméhez hasonlóan ennek is a súlyát méricskélné, forgatta a kezében, aztán lecsapta az ablakot, és kihajította a fenébe a fegyvert. Megszólalni sem volt időm, a kintről betóduló szél az arcomba csapta a telet, segítettem visszacsukni a nehezen záródó hosszúkás folyosóablakot, és nem mertem Xavérra nézni. Rettenetesen fáztam. A felindultságtól, a döbbenettől reszketni kezdtem. Azt hiszem, utána rögtön visszamentünk a fülkénkbe. Később, Gyergyószentmiklós után merészkedtünk elő újra, a rendőr addigra eltűnt. Leszállhatott, átült egy másik vagonba, elment megkeresni az elveszítet pisztolyát, nem firtattuk. Fegyverekről éppenséggel szó esett Xavér elbeszélésében, de más összefüggésben. Persze, nem kevésbé gyomorforgatóan. Xavér visszaugrott az időben, és vele én is. Perjovschit követtük, bukaresti száműzetése utáni éveiben, amikor a hegyekben kóborolt. Először fedett ügynökként, mérnökként, később számára sem egyértelmű státuszban. De a mérnökkel kezdem, mert Xavér is onnan indított.
Szóval azon a nyáron, amikor a mérnök megérkezett, a lányával egyedül élő nő, de inkább a lánya úgy döntött, hogy ki kell végre szállítaniuk a nyulakat a fakádakból, ahol addig tartották ketrec híján őket. A kotyogósra száradt dongákra esővizet kellett önteni, a fenéken penészedő, letaposott ürüléket pedig ki kellett lapátolni, hogy a bő almatermésnek helyet találjanak. Ha csak ennyiből állt volna a feladat, nohiszen, mert az összefogdosáson túl megfelelő ketrecről kellett gondoskodni, és sok apróság odaveszett, és néhányat a nagyjából, helyszűke miatt le kellett öldösni, úgyhogy ráment egy egész napjuk a műveletre. Az anya tartotta lábánál fogva a jószágot, a lány meg tépte lefelé a bundát utálkozva, a szűk ketrecben úgy forogtak az életben maradtak, hogy bele kellett zavarodni. Mindig is csodálkoztak a kutyán, hogy bírja egészben lenyelni azt a sok szőrt, most aztán láthatták, hogy hármat is fel tud falni a bundából, még csak bele sem betegszik, legföljebb rángatózik, öklendezik, és vérrel kevert szőrcsomókat ásít maga elé az udvar gyepére.
Úgy tudták, Ovidiu Bukarestből jött. A fakitermelő társaság teherautója, ami a házuk előtt tette le, nagyot szusszanva indult tovább. Ritkán járt errefelé autó. Akkor már heteken át szedték az almát, két kádat is megtöltöttek. De más nem igen érett be abban az évben, elvitte a rossz idő.
A néptanácsnál és a rendőrnél könyörögte ki a lány az erdőmérnököt.
- A falu szájától féljél, mondta az elnök, amikor már az érvei elfogytak, és arról is letett, hogy kiderítse, honnan tudta meg a lány, hogy erdőmérnök érkezik a faluba, és szállásra lesz szüksége.
-A falu szájától mi éhen halunk, mondta dacosan a lány, mert azt is tudta, mennyi pénzzel jár a szállásadás.
Kosztról is szó volt, persze, ezért sem jött rosszkor a nyúlvágás. Az anya különválogatta a húsosabb részeket, azt maguknak tette el, de hát később főzéskor összecserélte, és méltatlankodva dobálta a csontosát, hogy valaki sajnálja az ételt ebben a házban. Két éve vette észre először rajta a lány, az apja temetése után, hogy elfelejt dolgokat. A teljes szenilitás csak később borult rá, amiből különösmód negyedórákra nagyritkán még föleszmélt. Máskülönben azt sem tudta, ki kicsoda, és folyton a férjét várta haza a fakitermelésből.
Ha a lány arra gondolt, hogy mi mindent írattak alá vele pár hónappal később, jobbnak látta egy vasárnap délután, ha papírt, ceruzát fog, és leírja azt is, ami valójában történt. Az emlékezés nehézkes, mint a felfelé vonszolt, terűs szekér. Nem titkolta, nem volt rossz hozzá az erdőmérnök, de azt sem igazán tudta, ezenkívül mi más jót mondhatna róla.
Kinéz az udvarra, a kutya rángatja a rozsdás láncot. Ovidiu a kapuban hallózik.
Halló, valaki.
Szeptember vége, ilyenkor már hűvösek az esték, a Nemere már a Nagy-Hagymás gerincét koptatja, néha áttör, és végigfetrengi a Kézdi-széket határoló keleti hegykanyart. Mintha egy verembe húzná a lányt maga után a naptár, ami minél mélyebb, annál hidegebb. Apja temetése óta ivódott belé a csontig hatoló hűvösség. Ami már csak azért is furcsa, mert kánikula tombolt aznap, amikor meghalt az öreg.
A frissen vágott tarlón keresztül futott haza, mikor a szomszéd fiú, a Béláék borja jött a hírrel, hogy haldoklik az apja. Így rövidebb volt, de hiába ért haza hamarébb, mintha a melegoldali úton jött volna, elkésett. Csak miután megmosdatták és felöltöztették, akkor lögybölte le felsebzett lábfejéről a vért. Az udvaron állt, a kútnál, alkonyodott, és hirtelen, mintha csak a kútból mászott volna elő, körülölelte valami irtózatos hidegség. Nem hűvöst mondott, mert az kellemes, az nyugtató, kényeztető, hanem hidegséget, ami elsősorban a szívet célozza meg, és a szív által a lelket. Nem is hagyott alább ez a temetésig sem, csak egyre fokozódott, és utána mindig társául szegődött, éjszaka gyötörte a leginkább, és hiába augusztus, csontig fagyott lábfejjel ébredt bele a csillagos éjszakákba. Az anyja valami betegséget gyanított, és a havi vizitkor erőszakkal megnézette az orvossal, de az is csak azt mondta, elhűlhetett valahol, és hogy hozassanak a fuvarosokkal vadcsombort a szombat esti fürdéshez. Úgyhogy esténként rongyot tekert a lába köré, lefekvéshez úgy készülődött, hogy még napvilágnál bekötözgette magát, és utána már nem szállt le az ágyról, főleg ha a tyúkokat bezárta, s egyéb állatnak is enni adott.
Ez az Ovidiu meg csak állt a kapuban, és hallózott. A kutya is fújta a magáét, a láncot majdnem összetépte, úgy verte magát. A lány kifutott a tornácra, nem akarta, hogy az anyja jöjjön, de elkésett, mert az idős nő hálóingben, kibontott hajjal már ott volt a nyomában, és férjét szólongatta, mint kísértet éjnek idején az élőket.
A lány nem tudta pontosan, hogy mikor érkezik, ezért már két hete előkészítette a tisztaszobát. A szalmával tömött derékalj három napig szellőzött, utoljára az apja feküdt rajta, amikor virrasztottak felette. Nem kapott jobb minőségű szalmát, mint ami már benne volt, úgyhogy nem cserélte ki.
A lány először a lába köré tekert rongyokkal lépett ki a tornácra, és próbálta ennek az Ovidiunak megmagyarázni, hogy nincs szabadon a kutya, de sem az éktelen ugatás, sem a helyzet nem kedvezett neki. A rongyot meg egyenest szégyellte, a hálóköntöst szintén, ezért vissza is rohant a házba, és magára kapta a nagykendőt, úgy ment ki megint.
Akkor jött utána az anyja is. A rongyoktól nem vált meg, arra már igazán nem lett volna idő. A kutya láncát megakasztotta, bár eleget kellett kínlódjon vele, úgy húzta a kapu felé, mint egy ökör.
Most már nem éri el, próbálta túlkiabálni az anyját, na meg az állatot, és közben markolta a kutya nyakán a szőrt.
A tornácajtó tárva nyitva volt, nem úgy, mint napközben, amikor vagy kiakasztják, vagy becsukják, láthatta ez az Ovidiu, hogy miatta hagyta úgy a lány, és hogy most már bemehet végre, de ő csak állt, és csak nagy sokára vette rá magát, hogy közelebb merészkedjen, és akkor meg szembetalálkozott a miklósozó vénasszonnyal. Ez az egész história annyira nevetséges volt, mert a lány azt gondolta, a mérnökemberek, főleg, ha a hegyen túlról jönnek, bátor népek, és nem ilyen beszariak, mint ez itt ni. De mégsem kacagta el magát, mert az az átkozott dög úgy tajtékzott, hogy azt hitte, rögtön megőrül ő is. Amikor elindult végre a ház felé a mérnök, a tornác mellett osont, oda lapult egészen a tornác deszkafalához, hogy koszos lett a háta, hogy a lány másnap egész reggel azzal foglalatoskodott, hogy kitisztítsa a szőrkefével. Csomagja nem volt sok, csak egy kézitáska, meg egy nagyobb, amibe a ruháit meg a műszereit hozhatta, de aztán az akkora volt, hogy csak húzni tudta maga után, felemelni aligha.
Nem szoktam még hozzá a kutyákhoz, ne haragudjanak, szabadkozott, és ott toporogtak a konyhaszerű, nagy helyiségben, ahol a nők ágya melegen lüktetett. A lány az anyjára tekert egy kendőt, és próbálta az ágy felé irányítgatni. Később felcsavarta a petróleumégőt, és tányért, evőeszközt vett elő. A mérnök nem beszélt sokat, mindent megköszönt, és kimérten evett. Bor nem volt a háznál, de a mérnök elővett egy üveget, és mindenkit meg akart kínálni, végül ő itta meg az egészet. Később, ha tehette, minden este megivott egy üveggel, sokszor elszalasztotta a lányt a bodegáig sörért vagy borért. Azt mondta, körülbelül két hónapig marad, és hogy Ovidiunak hívják. Napközben nem fog itthon tartózkodni, járja a hegyeket. Érdeklődött, mi merre található.
-Kommandó, Zabola, Kézdi, mutogatott a lány a semmibe. Amarra a falu. Az erdőrészek rögtön hátul kezdődnek, a völgyön át feljuthat a hegyekig. Az anyámmal meg ne törődjön, beteg.
A két nő általában korán elment otthonról, hogy még a nagy hőség előtt felszedjék az éjszaka lepotyogott almát. A lány nem hagyhatta otthon az anyját, félt, hogy elkószálna valamerre, ezért mint egy gyermeket, húzta maga után. A mérnök csak estefelé ért haza, néha csak második nap, a felszerelését a hátán cipelte, és evés után rögtön kiült a tornácra a papírjaival, és két órán keresztül írt és térképeket jelölgetett.
A mérnök berendezkedett az első szobában, a tárgyait félszegen, a táska közelébe pakolgatta szét, mintha nem érezte volna otthonosnak a helyet. Bár magyarul meglehetősen jól beszélt, megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy a lány kiválóan tud románul. Éjszakára becsukta az ajtót, széket húzott a kilincs alá, úgy aludt. Bár sokat nem bírt aludni, inkább csak átfeküdte a sötétséget, a hajnal első jelére szenderedett el valamicskét. A pokoli sötétséget is meg kellett szoknia, mert Bukarestben mindig belevilágított valami az éjszakából. Meg aztán a neszek, azok is másak voltak itt kint, és idő kellett hozzá, hogy meg tudja különböztetni a lány meg az anyja lépteit, ahogy a túlsó szobában járkálnak, vagy az udvarra távoznak. A lány az udvaron könnyített kisdolgán, az anyja a szobában egy erre a célra szolgáló fazékba. A kutyát az első napokban rendszeresen szabadon engedték éjszakára, később megkérte a lányt, hogy inkább láncon tartsák, amibe könnyen bele is egyezett, úgy látszik, megnyugtatta, hogy férfi van a háznál. Persze, előfordult, hogy napokig nem aludt odahaza a mérnök, ilyenkor a kutyára is jobb világ köszöntött. De a jószág milyen, egy ízben, amikor a mérnök a tornácon olvasgatta papírjait, a kutya valahogy elszabadult, és a lába elé feküdt. Valahol hallotta, hogy a kutyák megadják magukat az idegen férfiaknak, ha az elég sokat tartózkodik a közelükben. Hogy az élet nem egyéb, mint behódolás, az a mérnök elveitől sem esett távol, és egy délután, amikor az almaszedésből hazaérkezett az anya meg a lánya, a mérnök látta, a fiatalabb nő úgy mosakszik a kútnál, mint aki közönség előtt. Pedig színházban sosem járt még az a lány, és ettől aztán hajnal felé sem tudott elaludni jó ideig.
Azt mondta, Ovidiunak hívják. Az eligazításon kellett nevet választania, Brassóban, vagyis Sztálinvárosban. Nem mondhatni, hogy túlságosan lekötötte az irodalom, a Metamorfózisról is inkább hallomásból tudott, de járt már Konstancán, ezért választotta az Ovidiu nevet. Bár éppenséggel apja könyvtárában kezébe foghatta volna az átváltozások gyűjteményét, de hát nem csak most, hanem már kamaszkorától igyekezett nem hozzáérni apja tárgyaihoz. Míg apja életben volt, addig még csak-csak, nem kizárólag azért, mert nehezen kerülhette ki, hanem azért is, mert nyomokban élt még benne a megfelelési vágy. Ám irtózó természete nem engedte meg, hogy a tárgyak megérintésén túl nyilvánvalóbban, láthatóbban fejezze ki összetartozását nemzőjével. Legszívesebben az apja érintését is kerülte volna. Hazaérkezéskor, távozáskor két méternyi távolságból köszönt, rövid, de kihagyhatatlan beszélgetéseik a nap történéseiről kellő távolságból zajlottak le. Az apa kérdezett, a fia válaszolt, és így volt ez akkor is, amikor az apja a pályaválasztásról tett fel kérdést, de nem az irány felől érdeklődve, hanem azzal kezdve, hogy mit szólnál ahhoz, hogy. A lényeg, a kérdező mód álcája alatt kijelentett óhaj, az irányítás megfellebezhetetlen ténye az Antim utcai szobában fogalmazódott meg, és a fiú engedelmesen igennel válaszolt.
Igen, katonai pályát választ, lehetőleg a belügyi kötelékben.
Ezzel egyidőben meg is értette, hogy valamikor, valahogy az apja is a tárgyak közé keveredett, és talán már soha nem fog onnan előkerülni. Ez egy ideig megnyugtatta, és szokatlan változáson vitte keresztül, például olyasmi történt vele, hogy az alvó apját tanulmányozta délutánonként, vagy a bádogmosdó szélén felejtett borotvát vizsgálgatta, aminek pengéjére egyre fehérebb szőrszálak tapadtak. Azonban ez az időszak is elpárolgott, és pontosan tudta, hogy Mária, a magyar cseléd miatt esett így, akiről szintén megvilágosodva állapította meg, hogy elkallódhatott apja tárgyainak halmazában. Holott csupán az történt, hogy a fiú tizenhatodik születésnapja után elküldték, bár úgy rémlett neki, hogy Mária sem akart már maradni, hiszen a háború alatt, de még korábban is az Antim utcai házban szolgált, a számára valamikori homályos időkben és óta.
Mária, a magyar cseléd, aki úgy könnyezett mindig, hogy azt csak a fiú tudta észrevenni.
Könnyezett, amikor a bomba-károsult szomszédok elvonultak. És korábban a vasgárdista lázadás idején, 1941-ben is szüntelenül sírt. Úgy félt, hogy még két héttel később, a veszély elmúltával sem mert lemenni az utcára, mert mindenhol masírozó legionáriusokat látott. Azután meg a borzalmas hírek tartották fogva, a jilavai erdőben, a b ă neasai erdőben történt mészárlások, a vágóhídon kampókra akasztott emberek, és a fiút is úgy óvta, hogy ott, akkor gondolta először életében komolyan, hogy ez a nő az anyja. Az illegalitás emberei néha valósággal megszállták az Antim utcai házat, és Mária ilyenkor bezárkózott a fiúval a cselédszobába. Sokszor tehetetlenül figyelt, mert az apa gyakran előparancsolta a társaságba bemutatni a fiát.
Aztán 1944-ben Mária egyszer csak eltűnt, ment a front után, vissza a medvék országába, ahonnét származott. Az eltűnt tárgyak listáját bővítette, amit már ha akart, sem tudott volna megérinteni.
Bizonyos változások álltak be a házirendben. Mivel az apja befejezettnek tekintette a nő általi nevelését, többé nem alkalmaztak cselédet, valaki szólt is, hogy a mai megváltozott körülmények közepette a cselédtartás nem kívánatos. A kezdetektől az értelmiségi vonallal tartották a kapcsolatot, így azután nem csoda, hogy 1951-ben a fiúnak megfeneklett a karrierje. Voltak előjelek, de ezt csak később ismerte fel, mert noha az apák halála a sors beteljesítése, mélyebb értelemben a vetélytárs eltűnése, ám mivel Alex sosem tapasztalta meg az anyai szeretetet, a sorsszerűséget is igyekezett távol tartani magától. Életében ritkán, azon a három napon, apja halálától a temetésig egyáltalán nem érintette meg a sápadt testet, a koporsó lezárását is a szomszéd szobából hallgatta. A jogi tanulmányait apja sírba tételével együtt vetkőzte le magáról, de a belügyi szolgálattól nem szándékozott megválni. Kényelemből sem, de élvezetből sem. A jog mellett végzett belbiztonsági gyorstalpalón éltanulónak számított, káderlapja tökéletes volt, és 1949 januárjában, a hivatalosan is létrejövő Szekuritáté nem csak hogy a kötelékeibe emelte, de a szekuritátés tiszteket képző oktatási intézményben is alkalmazta segédtanárként. Az Alexandru Sanielevici-ügy után, fején a sértett értelmiségiek haragjával úgy érkezett meg Brassóba, hogy lehetőleg irodai munkára osztatja be magát. Az igazgatóságon azonban már kész tervek fogadták: a zágoni erdő környékéről visszavonni készültek a milíciát és a szekuritáté egységeit, hogy a megtisztított zónát fedett ügynökök fésüljék át. Arra számítottak, hogy Lupsa és társai, akik néhány hete kisebb felkelést robbantottak ki Putna járásban, elővigyázatlanabbakká válnak a folytonos őrjáratok hiányában. A lázadást követő letartóztatási hullám rengeteg ellenőrizhetetlen információval látta el az osztályt, az emberek csalódottak és dühösek voltak, mert az Ezredes elárulta őket, jogosan gondolhatták így, mert miután a felkelést hosszú hónapok alapos szervezése előzte meg Lupsa Viktor részéről, a kérdéses napon és órában meggondolta magát, és társával együtt kámforrá vált. Csakhogy akkor már késő volt, néhány faluban az eredeti tervhez tartották magukat, és előszedték a padlásról a fegyvereket, és ártalmatlanná tették a helyi csendőröket. Csak másnap döbbentek rá, hogy Victor Lupsa, az Ezredes cserben hagyta őket. Akinek szerencséje volt, időben kereket oldhatott, de legtöbbjüket a bákói garnizon katonái összefogdosták, és azok után is hajtóvadászatot indítottak, akik a hegyekbe futottak. És lényegében senki sem úszta meg szárazon, egyedül Victor Lupsa, az Ezredes, aki azt terjeszti magáról, hogy a jugoszláv hadseregben képezték ki, és aki utálja a kommunistákat, a szovjeteket, és eltökélt célja, hogy a kollektivizálást, a román föld idegen kézbe jutattását, a haza elárulását fegyverrel gyengíti, míg a felszabadító amerikai csapatok meg nem érkeznek.
Micsoda kupleráj, foglalta össze Alex Perjovschi, mikor megérkezett.
Néhány nap felkészülés után felültették az Ocol teherautójára, és pár óra vontatott zötyögés után, naplementekor, ahogy az el volt tervezve, megérkezett szállásadójához egy istenháta mögötti hegyi faluba. Ovidiu Balogh, bányamérnök. Ha azt a könyvet valóban elolvassa, talán más keresztnevet választ, őt azonban kizárólag az átváltozás érdekelte, a bestiáriumok valósága csak nagyon későre érintette meg. Nem elsősorban az, hogyan lesz Alex Perjovschiból valaki mássá, hanem az, hogyan lesz valakiből erdőben bújkáló, fegyveres partizán, terrorista, akinek kedvesebb a háború előtti és alatti rend, mint a mostani.
Az egész talán már 1944-ben elkezdődött, a szovjet front mögé beékelődő, de inkább lemaradozó német és román egységekkel. Hiába nyíltak egyre másra az internáló táborok, ahová az ellenséges országok állampolgárait, elsősorban a németeket és a magyarokat zárták, hátramaradt vagy szökött katonák itt is, ott is bújkáltak. Szovjetellenes román alakulatok és magánzók, akikre a háború fináléjában az NKVD is vadászott. Aztán ahogy a front tovahaladt nyugat felé, a katonák eldugták a fegyvereket, lassan mindenki hazaszállingózott, családot alapított, ha pedig már családja volt, megpróbálta folytatni az életét a régi meder szerint. A legionáriusok tovább szervezkedtek, titokban fészekgyűléseket tartottak, új tagokat toboroztak, figyelték a politikai helyzet alakulását. A történelmi pártok igyekeztek lélegzethez jutni, a munkatáborok pedig szépen duzzadoztak. A politikai ellenfeleit lassan felmorzsoló, a szovjetek által támogatott Kommunista Párt nem csak a milíciát tartotta kézben, hanem a hadsereget is, a tisztogatások újabb és újabb hulláma tiszteket, magas rendfokozatú, a háborúban kitüntetéseket szerzett katonákat is kisöpört a hadsereg kötelékéből, némelyiküket háborús bűnökért a rendszer népbíróság elé állíttatta. 1948-ra, amikor törvény által is kimondatott a legionarista, vasgárdista mozgalomban való részvételért járó börtönbüntetés, meghatványozódott a hegyekben, erdőkben bujkáló emberek száma. Ki is cserélődött: az ellenséges országok katonáit összefogdosták, leöldösték, helyettük kulákok, a régi rendszer hivatalnokai és katonái, legionáriusok, a Maniu-párt hívei és a hatóságokkal így-úgy összetűzésbe keveredett vegyes társaság, egymástól elszigetelten, kisebb bandákba verődve, a front után hátrahagyott fegyverrel feleszerelkezve járta a hegyi ösvényeket. A nyugati Érc-hegységtől a Dobrudzsa öreg, szelektől koptatott hegyes-dombos vidékéig. Munkatáborokból meglógott fugárok, második háborús csaták helyszínéről fegyvert összeszedő vagányok. Mert azért volt különbség bujdosók között. Többségük nem csak fegyverrel, hanem kezdetben elképesztő naivitással felvértezve és a próféták ábrázatával járta titokban a falvakat, írta a röpcéduláit: Jönnek az amerikaiak! A légteret időről időre megsértő jugoszláv gépeket a felszabadító csapatok előhírnökeinek hitték, ledobott csomagok, röplapok, pénz és fegyverutánpótlás után kutattak. Nem csak a bujdosó, hanem a belügyes katona is, fáradhatatlanul. Sokan hitték, hogy létezik egy, közös hadtestparancsnokság, ami az egész ellenállási mozgalmat egyetlen bábként irányítja. Nem csak a bujdosó, hanem a belügyes tiszt, és a belügyes tiszt feljebbvalója is. Hitte, mert hinnie kellett. Életének és munkásságának csak így lehetett értelme. Sőt, a rendszernek, az osztályharcnak is kizárólag így lehetett értelme. És mivel a cél mindennél konkrétabban lebegett a rendszer szeme előtt, embert és pénzt nem sajnálva vetette bele magát egy képzelt háborúba, amely valós harcokat szült képzelt ellenségekkel, és amikor a képzelt ellenfelek nem akarták megadni magukat, akkor következtek a civilek, az ártatlanok, a bujdosók rokonai, segítői, ismerősei.
Valójában sosem irányította szervezett parancsokság az ellenállókat, bármennyire is szerette volna ezt hinni a résztvevők tábora, mint ahogyan az amerikaiak sem jöttek, utóbb sokan belátták. A Szekuritáté, szovjet tanácsra a feltételezett segítők révén próbálta kézre keríteni a bujdosót, a szökevényt vagy banditát, ahogy ők nevezték. Egyetlen ember elfogására több százat állítottak mozgásba, katonákat, aztán meg ügynököket, akik besúgó hálózatot próbáltak létrehozni. A legközelebbi hozzátartozókat hetenként behívatták a verőszobákba, a nőket megerőszakolták, a gyerekeket kihajtották az erdőre, hátha az ő sírásuk előcsalogatja a terrorista apát. Ha egy falunak volt szökevénye, akkor az egész falu szenvedett. Néhány helyen összefogdostak pár falustársat, akikről gyanították, hogy élelemmel látja el a szökevényt, majd az erdőszélen kivégezték őket, mondván, szökési kísérlet közben lőtték agyon. Felülről irányított parancsnokság helyett helyi szerveződésekről volt szó, amely nem nyúlt át három-négy falu határánál messzebb. A szökevények a hegyek oldalába vájt odúkban vészelték át a telet, nyáron pedig igyekeztek mozgásban lenni. Vadásztak, vagy élelemért jártak le a falvakba. Segítőikkel kifinomult jelrendszerrel kommunikáltak. Jeleket hagytak hátra, megbeszélt találkozókat rögzítettek hetekkel korábban, de mindig napokkal előbb érkeztek biztosítani a találka helyszínét. Magányosak és nyomorultak voltak, néhányuk többszörös gyilkos, pedig ha tehették, kerülték a harcot a folyton a nyomukban lihegő katonákkal. Mivel kevesen voltak, éveken át kijátszották a karhatalmat. Hogy végül majdnem mindegyiküket elfogták vagy megölték, az éhség, a nélkülözés, továbbá a Szekuritáté elképesztő lakosságra gyakorolt nyomásának számlájára írható.
Persze, Alex Perjovschi mindezt nem így látta elejétől fogva. Talán a végén, ha beszélhetünk befejezésről, sem egészen így. Természetesen látta a soha nem tapasztalt brutalitást, amivel a civilekre próbált hatni a belügy, hogy a hozzá nem értésüket leplezzék, de látta az elhullott, alig tizennyolc éves katonákat is, akiket egy-egy bevetés után hoztak a teherautók platóján pokrócba bugyolálva. Bizonyosra vette, hogy titoistákat dobnak le ejtőernyővel, hogy segítsék a hegyi bandákat. Biztosra vette, hogy a demokratikus rend felforgatását művelik és tervezik a hegyi terroristák, ami persze annyiban volt igaz, amennyiben a szovjet bábáskodással létrejött népköztársaságra igaz volt a demokratikus jelző. És azt is biztosra vette, hogy a honfitárs banditák kiiktatása szükséges rossz, de a káosz felszámolása után nyugodalmas béke köszönt az országra, ahol mindenki óriási barátságban élhet majd mindenkivel, és az egymás ellen elkövetett vétkek az örök feledés homályába merülnek. Amikor először kellett ezt önmagának kényszeresen elismételnie, nem ijedt meg, hanem hangosan fölkacagott. Életében először kísértette meg az a gondolat is, hogy talán megőrült, vagy hamarosan meg fog.
Akkor már éjszakák óta nem tudott szemlehunyásnyit sem aludni a kudarctól, mert nyomát sem lelte a hegyekben Victor Lupsának. Előírásszerűen, körkörösen, a kijelölt középpontok felé haladva fésülte át a hegyeket, és amikor elfogytak a térképszelvények, be kellett ismernie, hogy még egy árva, gyanús lábnyomot sem talált, nemhogy rejtekhelyeket. Ugyanakkor kétségek is gyötörték, mert hiába készítették föl, mire kell figyelnie, hogyan kell eljárnia, amikor a nyomokat keresi, be kellett látnia, néhány éve szerzett hegyvidéki tapasztalatait itt alig tudja hasznosítani. Nem csak, hogy más évszakban jártak, hanem a hegyek is egészen különböztek. Ilyen sűrű, járatlan és járhatatlan erdőkkel soha nem találkozott. Az érintetlen, ember nem ismerte vadonban napokig is elidőzött, és nemhogy embert, állatot sem látott. Lejjebb látta a hat éve átvonult front után gyorsan kinövő, áthatolhatatlan csalitosokat, az aknatölcséreket mohón benövő növényzetet, repülőgéproncsot, elhagyott géppuskafészkeket, folytonosságában felaprózott védelmi vonalat. De Victor Lupsát és társát, Szarvast sehol sem találta.
A nagyszabású terv kezdte értelmét veszíteni. Hiába vonták vissza az összes belügyi egységet, hiába számolták fel a hónapok óta kialakított őrhelyeket, a Lupsa-banda nem mutatkozott. Vagy átláttak a szitán, vagy rég odébb álltak. A mérnök meg járhatta a hegyeket mindhiába. Néhány nap hegyi kutakodás után az összekötők révén kialakított vallató házakban megkínzott nyomorultakat mutattak neki, akik váltig állították, hogy Lupsa ott van, ahol keresi őket. És Perjovschi hiába magyarázta a vallatást vezető tisztnek és társainak, hogy a szerencsétlen bármit bevallana, ha csak fél óráig nem vernék tovább, vagy ha egy pohár vizet adnának neki, hajthatatlanok maradtak. A hegyi kiszállásokat így váltotta a véres, cigarettaparázstól sebhelyes arcú tanúk látványa, a megnyugtató, de mégis komor, sötét erdők csendjét a kínzások zaja, a könyörgések szavai, nők sivalkodásai, a benzin fullasztó szaga, amivel leöntötték valamelyik szegény ördögöt, mert nem tudta megmondani, pontosan melyik egérlyukban rejtőzködik Victor Lupsa bandita. És Alex Perjovschi mindinkább meggyűlölte a magát ezredesnek nevező banditát, legszívesebben saját kezűleg fojtotta volna meg. Azt kívánta, bárcsak Lupsára is ugyanannyi szenvedést mérne a sors, mint amennyit az utána való kutatás. Mivel megakadályozni nem tudta a kínzásokat, és valahol, nem a szíve mélyén, hanem ott, ahol az ésszerűnek tűnő igazságtalanságok fészkelnek, helyeselte is őket, mint a rendszer működésének kellékeit, szilárd elhatározásává vált, hogy banditákat pusztítani humanizmusból szükséges leginkább.
Persze, azon sem csodálkozott volna, ha Lupsát rég megölte volna már valaki. Inkább rettegett ettől az eshetőségtől, mert megtalálni az Ezredest, élve vagy holtan, számukra ugyanazt jelentette. Csakhogy élők után nyomozni mindig is egyszerűbb.
*
Nem veszekedtek, nem is szóltak egymáshoz, de néha edényt, ajtót, amit csak értek, szótlanul csapkodtak. Az anya fakadt sírva hamarabb, négykézlábra ereszkedve szedett össze a döngölt földről evőeszközt, tányért, fazekat, utána felállt, és a lány hajfonatát tépte. A lány előregörnyedve nyüszített, a halántékát szorította, mintha ki akarná húzni a világból az anyját.
A mérnök sosem vette észre, mikor tör rá az idős nőre az igazi emlékezés kegyelmi negyedórája, amikor nem csak a jelent képes érzékelni, hanem a jelennel együtt az elmúlt időszak összes felgyülemlett baját is. Sokáig tudomására sem jutott, mi zajlik tőle egy ajtónyira. A lányt alkalomadtán elszalajtotta a bodegába sörért, máskor meg sem kellett kérnie, ahogy vette a csereüveget, a lány máris kikapta a kezéből, és futott, csak a vak nem látta az anyát, ahogy vádló szemekkel a mérnököt nézi.
Akkor vasárnap is, későn, az erdőmérnök a térképeivel bajlódott, és a kilincs alá rakott szék megmozdult, úgy kellett szólni neki, az ajtón át, hogy kinyissa végre. Az idős nő állt a mérnök előtt, fekete nagy lepedő kendőjébe nyakig beburkolózva, mintha a férfiember esetleges mezítelenségétől óvná magát, zavart tekintettel, háta mögött összes nyomorúságuk egyetlen szobája, ahol főznek, alszanak, és most segítségért fohászkodnak. Szokatlanul üresnek tetszett a mérnöknek is az ajtón túli helyiség, eddig föl sem tűnt neki a lány vasárnapi kimenője, kimaradozások napszaka, ahogy a templomos napon átvonul, megül a lány hiánya. Az anya a széket nézte a mérnök kezében, minden erejével azon volt, hogy a petróleumlámpa fényén túl fölismerje az ágyat, amin a férje feküdt kiterítve régen, és az ágyon egy fegyvert, egy pisztolyt, amiről igyekezett elkapni a tekintetét, de amikor megszólalt, akkor is egyfolytában azt nézte. Csak annyit kért a mérnöktől, hogy nézne ki az utca elejére, a sövénykerítésig, ahol a patakot megugorja a palló, mert onnan lelátni majdnem a bodegáig, és a milícia épületének a teteje is látszik, de ami fontosabb, az az út, hogy nem jön-e valaki haza a kitermelésből felfelé, vagy talán az ő lánya, esetleg leereszkedhetne mélyebbre, félútig a lejtős úton. Emlegette a gelencei erdőt is, ahol, Dóczi Kelementől tudják, megmocskolták a Papp Imréék két lányát, elhurcolták, átalmenőben kapták el, ki tudja, de a lényegen semmit nem változtat, ő azóta retteg, és a lánynak olyas alak udvarol, akitől ő nem csak hogy óvja, egyenesen tiltja, és a kutyát sem leli sehol, hogy hívná magával, ezért ő egyedül kiemrészkedni irtózik, és ha még a mérnök úr nem tervezte a lefekvést, akkor az isten megfizeti, ha kilépne az udvaron kívülre.
Az erdőmérnököt zavarba ejtették a nő szavai, úgy érezte, kivételesen mintha a jelenből beszélne a vénasszony, és a tekintete, az sem tűnt feltétlenül homályosnak. Így hát a mérnök felkapta a lámpást, és kilépett a szobából. Visszanézett, látta, hogy a térképeket meg a fegyvert nem rakta el, de azt gondolta, gyorsan végez. Behúzta maga után az ajtót, kilépett a csillagos éjszakába. A kutyát valóban nem látta sehol, a kapuhoz menet füttyentett neki, de csak nem jött elő. Végignézett az utcán. Látta a sötét torkolatot, ahol a sövény kezdődik, hallotta a patakot. Más neszt nemigen. Visszanézett az udvarra, az idős nő a tornácon állt, ködből kilépő kísértet. Eloltotta a lámpást, mert zavarta, a hold és a csillagok fényét elégségesnek találta. Az utca végén átment a pallón, lenézett a lejtős úton, de semmit sem látott. Megállt, hallgatózott, de csak néhány kutya csaholt a bodegán túl, más semmi. Vissza lépkedett a pallón, és a kapu felé haladva is ugyanaz a némaság fogadta, mint amit ott hagyott. Becsukta a kaput, felment a tornácon, és amikor belépett a konyhába, meglátta a férfit egy katonai fegyverrel.
Dehogynem volt otthon a lány, eddig talán a pajtában rejtőzött, vagy a hátsó udvaron, esetleg kint a kertben, valamerre kísértette magát a puskás férifval, és most bejöttek a házba, a vénasszony meg olyan sírógörcs gyötörte, hogy a lánynak kellett többször rászólnia, és csak sokadjára engedelmeskedett. A szoba ajtaja nyitva állt, nem úgy, ahogy hagyta, de a puska csövétől moccanni sem akart az erdőmérnök. A férfi fáradtnak tűnt, a ruhája koszos, katonai bakancsot viselt, posztókabátot, lapos sapkát. Orra alatt bajuszt, apró szemével mintha rosszul látott volna, hunyorgott, de lehet, a lyukas petróleumlámpa kicsapó gőze zavarta, fejét legalábbis minduntalan belekoccantotta a halántéka mellett, a mennyezet gerendájáról lógó lámpásba. Ahogy a férfi forogni kezdett körülötte, ő is mozdult, bár hátrálásnak tetszett, azért nem vette le a puskáról a szemét, és igyekezett se nem csökkenteni, se nem növelni közöttük a távolságot, ahogy tanulta. A lány így került a látószögébe, míg egy hosszú pillanatig arccal a kemence felé fordulva lépegetett, és a lány csomagolt, a ládából mindenféle holmit gyúrt egy tarisznyába, átalvetőbe, olyan mohó sietséggel, hogy néhány ruhadarab a döngölt padlóra hullott, és észre sem vette, hogy rajta tapos. Itt nem lesz okoskodás, mondta ekkor halkan a férfi, és tovább keringett a szobában, szinte egy helyben, a puska csövét néha egészen lefelé szegezte, neki a mérnök térdkalácsának, mintha elbóbiskolt volna, de aztán újra fölemelte, a mellkasának, vagy feljebb, az álláig, vagy a szeme közé. Sántított, vagy legalábbis egyik lábát húzta, és ezeknek az egyenetlen lépéseknek köszönhetően is valamiféle ritmus által a táncot idézte az egész forgás, ami csak nem akart szűnni, holott a mérnök érezte, halálosan szédül. Vagy megdöglesz, te rohadt kommunista, szólalt meg sok lélegzetnyi szünet után, mert ugyanott folytatta, ahol abbahagyta a mondanivalóját, és a tánc még mindig nem akart szünetelni, és amikor a mérnök megbotlott és elvágódott, a bicegő férfi a mellkasára térdelt, és a puska csövét egészen az arcába nyomta. Mehetünk, mondta ekkor a lány, és megállt a férfiak mellett, a mérnök közelebbről is szemügyre vehette végre kibomlott haját, rosszul eligazított fejkendőjét, ami lefogta ugyan a tincseket, de egyik oldalt mégis elszabadultan lógott a vállára, a hátára, és az egész sietős öltözete a mehetnékről tanúskodott, és nem nézett a mérnökre. A sánta fölemelkedett a mérnökről, nadrágja szára felcsúszott a bal lábán, a puska szíja összegyűrte a kabátja alól előcsücskösödő ingét a mellkasán, térképtáskát viselt, aminek keresztszíja a fegyveré alatt vágott bele felsőtestébe, és odébb a mérnök észrevette a piszkos hátizsákot is, az asztal lábának támasztva. A férfi büdös volt, nem csak a göncei, hanem a lehellete is, a keze pedig koszos, körmei feketék, egyszerre volt füst és föld szaga, mintha a föld mélyéről bukkant volna elő, tócsák állott levével és rothadó szerves anyagokkal átitatott élőlény, mert nem csak a ruha, hanem az egész ember bűzlött. Mégsem indultak, a sánta a padlón heverő férfit nézte, a lány hiába sürgette, a mérnök pedig úgy látta, a fegyveres férfi már egyáltalán nem akarja magával vinni a lányt, és amikor a sánta felszólította, hogy álljon föl, belekapaszkodott egy széklábba. A sánta ráncigálni kezdte, lábánál fogva húzta, az asztal felborult, a mérnökre dőlt, de a puskás akkor is húzta, és a mérnök teste rándult egyet, mintha bicskát kattintanának össze, és elkapta a görnyedő, erőlködő férfi lábát. A sánta rögtön elengedte a mérnököt, és a puskatussal teljes erejével oldalba vágta, és a mérnök a fájdalomtól a másik oldalára perdült, és úgy vonaglott, mint egy kettészelt sikló. A sánta nem hagyta abba, belerúgott a földön fetrengő férfibe, zihált és lihegett, hangosan szedte a levegőt, izzadt, és szüntelenül káromkodott, és újra azt követelte, hogy a férfi álljon föl, és induljanak, mire a lány dühbe gurult, és visított, sírt, és ha tehette volna, toporzékol is. A mérnök tudta, hogy a sánta szájon fogja verni, és amikor a lány vérző szájjal elvonult a kemence mögé, megint keresett valamit, amibe belekapaszkodhatna, de már semmit nem talált. Hallotta, ahogy a fegyvert kibiztosítja a sánta, és újra rászól, de arra nem számított, hogy most a hangja még eltökéltebb lesz, azt várta, hogy veszít határozottságából, hogy valamit tompul a parancs éle. De nem, ez a fegyveres, penész szagot árasztó ember nem verte ki a fejéből a tervét, és határozottabb volt, mint valaha, és a mérnök jól tudta, hogy ezt az ő ellenkezéséből meríti, és hogy hiba volt nem engedelmeskedni. Fel kellett készülnie, hogy a sánta ember döntése legalább reggelig szemernyit sem fog elvásódni, legalább reggelig egészen eltökélten ki fog tartani elhatározása mellett, és hogy csak másnap délben hagy alább az elszánása, és azon túl nem tudta, mi fog következni. Onnantól bármi lehet, jól tudta, de addig nem ellenkezhet tovább, győzte meg magát, és összesározott, megtépett ruhájában feltápászkodott végre a földről, a kezét összekulcsolta a tarkóján, és kiment a házból. A sánta egy lépéssel a sarkában követte, végigbaktattak az udvaron, majd a kertkapun át a völgy oldalán egy ösvényen a hegyek felé indultak.
A lány pedig otthon maradt, összekészített batyuját nem bontotta ki, ott hevert napokig a földön, ahová elejtette, a vérző száj tanújaként, és Brassóba sem vitte magával, pedig megmondta neki a belügyes tiszt, hogy két hétre való ruhát csomagoljon. Vagy nem hitte el, hogy két hétre elvihetik, vagy azt gondolta, annyi időre képtelenség az anyját egymagára hagynia. Pedig két hét lett belőle, és még egy fél nap. Sötétben érkezett haza, a falu szélén kilökték az autóból, ami odáig hozta. Ha keresett volna az útszélen egy támaszkodásra alkalmas ágat, könnyebben haladt volna, de nem foghatott a kezébe soha többé botot. A vallatótiszt a harmadik napon egy tüzelésre felvágott, száraz és szálkás faágat dugott a lába közé. Utána többé nem bántották, mert mindent aláírt. Csak éppen másfél hétig még nem eresztették haza.
III.
A HELYZETE MÁST DIKTÁLT
Gheorghe-Gheorghiu Dej, a Román Kommunista Párt első embere megtudta, hogy a Zsil-völgyében létesített munkaszolgálatos táborokban embertelen körülmények uralkodnak. Természetesen elvárta, hogy ez így is legyen, és máskor figyelembe sem vette volna az erről szóló jelentéseket, most azonban az esedékes novemberi nagybeszédére készült, és eltökélten hitte, hogy egy villám-terepszemle a bányavidék táboraiban nagyobb nyomatékot adna elhangzó szavainak, és segítené dűlőre vinni pár kényes kérdésben. Meg aztán régen járt büntetésvégrehajtó központban, és fűtötte a nosztalgia. Ezen felül, és ez volt a legnyomósabb érve elvtársai felé, a bányász szakszervezet is panaszkodott az elnyomó rendszer emlékeit idéző rendőri brutalitásra. Mivel nem szívesen indokolta volna Zsil-völgyi útját holmi éhező munkaszolgálatosok látogatásával, a bányászokkal való találkozást is felvette a programpontok közé. Fittyet hányva a magasrangú hivatalnokok fogadására és biztonságának szavatolására kidolgozott szabályzatnak, bejelentés nélkül érkezett a helyszínre néhány elvtárs és egy fotográfus kíséretében.
A sánta, penész szagú ember úgy beszélt, mintha mesét mondana, az sem érdekelte, hogy pontatlan, hogy hülyeségeket mond, hogy Dej látogatása alighanem az 1948-as választások előtt történhetett, és a magával hurcolt, immár szintén koszos és büdös mérnökféle még nem merészelte meg kijavítani, igazítani nem akart az elbeszélésen, mert a sánta a puskatussal hamar ütött, és a mérnök nyugodtan hallgatta, mert ő is egy-kettő orrba verte volna, csak éppen a helyzete mást diktált.
A petrozsényi laktanya csendőrfőnöke, akire leginkább panaszkodott mindenki, folytatta a sánta, kétségbeesetten próbálta megszervezni a fogadását, és mikor szóltak neki, hogy Dej elvtárs már jön felfelé a lépcsőn, megérezte, hogy karrierje végére érkezett. Dej elvtárs azonban nem váltotta le rögtön. Elszívtak néhány cigarettát, kávézgattak a térkép fölé hajolva, és déli tizenkettőkor beültek a rendőrfőnök autójába, és a petrozsényi munkatáborba hajtattak. Dej elvtársnak, amint meglátta a külső szögesdrótot, amivel a telepet körülvették, rögtön elszorult a szíve. Még emlékezett arra az éjszakára, amikor hűséges segítőjének köszönhetően a szögesdrót alatt átbújva megszökött a börtönből. Az elvtárs puszta kézzel tartotta a rozsdás, szúrós szögesdrótot, míg ő, tíz körömmel kaparva átbújt alatta. Az elvtárs azonban hiába emelte emberfeletti erővel a feszes és hegyes tüskékkel csipkézett drótot, a jobb vállán jelentős sebet szerzett. Persze, a cellákban maradt elvtársak szenvedéséhez képest semmiségnek számított, ám amint többé nem látta őket, és egyedül maradt fájdalmával a rá várakozó autó hátsó ülésén, úgy érezte, jobban megszervezhették volna a szökését. Többet is megtehettek volna. Ahhoz képest, amit ő ígért számukra, mindenképp. Ráadásul az érte küldött autó is lerobbant, többször igazoltatták őket, kész rémálom volt az út Bukarestig. A lényeg, hogy azóta sem bírta ép ésszel fölfogni, hogy okozhat ekkora fájdalmat egy vacak tüske. Most itt volt a jó alkalom, hogy közelebbről szemügyre vegyen újra egy szögesdrótot, és egy intéssel megállította az autót.
A sánta élvezettel beszélt, gyorsan, mintha attól félne, mintha biztosan tudná, hogy ez a másik jobban ismeri a történet részleteit, és attól félne, hogy elhappolja előle, és csak mondja, meg nem áll, letompított, sziszegő hangja pár méterre tőlük már nem is hallszik, a tűszőnyeg, a fiatal fenyők és a mohás kövek magukba szippantják a szavakat. Nézte erős bikanyakát, alamuszi, mokány fejét, és hallgatta a hangját, a szavak között keresgélve, megfeszülve, mert nem tudta, kicsoda és honnan jöhetett ez az ember, és nem tudta megmondani, nyilvántartják-e valamelyik dossziéban, van-e rajta elfogató a parancs, és miért vitte őt magával. Azon még inkább meglepődött, hogy magyar, mert még magyart sohasem kerestek, magyar még addig sohasem fogott fegyvert, úgy emlékezett, a magyarokkal nincs annyi baj, és hiába töprengett, nem tudta megfejteni a sánta, bajuszos és penész szagú ember történetét, pedig az úgy mesélt, mintha éppen valamiféle rejtélyről igyekezne lefejteni a leplet, és neki hallgatnia kellett, és hallgatta, mert ki akarta deríteni végre, miért kellett neki idáig jönnie.
Szeptember elején jártak, de Dej elvtárs szürke, hosszú és bélelt kabátját viselte, mert tartós esőzéseket és hideget jelentett a fogarasi meteorológiai központ, magyarázta a penész szagú ember a hegyen, a fenyő alatt. Gheorghiu Dej öles léptekkel a kerítésnél termett, nyomában a fotográfussal és a testőrével. Szétnézett, mint aki épp el akar tűnni egy függöny mögött, és lehajolt. Legnagyobb döbbenetére a legalsó huzal olyan lazán fityegett, hogy könnyedén, kisujjal fel tudta emelni derékmagasságig. Akkora rés keletkezett rögtön, hogy nemcsak ő, hanem egész kísérete átfért volna kényelmesen alatta. Ebben a pillanatban érkezett meg a kapuhoz a tábor igazgatója is, és sápadtan figyelte, ahogy Dej elvtárs a kerítés állagát ellenőrzi. Már-már felkészült, hogy szigorú megrovásban fogják részesíteni, de Dej elvtárs nem szólt egy szót sem. Szórakozottnak tűnt. Pedig hihetetlenül fontos problémákat forgatott a fejében, és közülük számos éppen akkor dőlt el véglegesen. Most már egészen bizonyos volt afelől, hogy nem kegyelmezhet politikai ellenfeleinek, főleg a vasgárdistáknak, és hogy beszédében külön hangsúlyozni fogja az ország megtisztítását a fasiszta elemektől, és az erre hozott két éves törvény betartását személyesen fogja számon kérni a titkosszolgálattól. Ha az ő legszigorúbb utasításai ellenére is ilyen rosszul megerősített munkatáborok működnek, ahonnan az elítéltek könnyedén kibújhatnak a kerítés alatt, akkor azon csak egyféleképp lehet segíteni: még több embert kell munkatáborokba küldeni. A szökevényeket pedig elfogni, újra és újra visszaküldeni, kétszer, háromszor annyi plusz letöltendő esztendőt csapni addigi büntetésükhöz. Nem mutatta ki, de roppant elégedett volt. Majdnem hogy megdicsérte a holtsápadt igazgatót. Ha kerítések közé zárunk embereket, akkor azok egy idő után szökni próbálnak, nem bírják elviselni a bezártságot, a közösség elkezd felbomlani, lassan szétaprózódik, és sebezhetővé válik. Hadd szökjenek. A jelenleg pocsékul teljesítő titkosszolgálat teret nyerhet, a résekbe beférkőzhet, még a végén a szakmaiság sem fog hiányozni munkájából. Ellenségre márpedig szükség van, ha pedig nincsen, ki kell találni őket, lendült bele az okoskodásba.
Mi lenne, ha a magyarokat is bekeríteném, futott át az agyán, mondjuk három megyényi területre, hogy először észre se vegyék, és elmosolyodott. Micsoda baráti gesztus lenne feléjük, ráadásul a szovjetek már pedzegetik egy ideje a dolgot. Rögtön meg is kérdezte az igazgatót, ahogy a tábor belseje felé tartottak, hogy van-e magyar fogoly. Örömmel nyugtázta, hogy a táborban lakók negyede magyar nemzetiségű. Van Jehova tanúja is meg kulák, de azok most nem érdekelték.
Az igazgató fülébe szerencsére hamar eljutott a hír, hogy Dej elvtárs meg kívánja tekinteni a tábort, ezért a foglyok aznap kivételesen nem ereszkedtek le a föld mélyére szenet bányászni, hanem a barakkok előtti területen négyszöget alkotva felsorakozva várták a Párt és az ország első emberét. Ahogy az autó leparkolt, rögtön elkezdett esni az eső, és a négyszög a sok egy helyben toporgó lábtól azonnal sártengerré dagasztódott. Duzzadt, duzzadt, mintha hullámokat vetett volna, és mikor Dej elvtárs kiszállt az autóból, ő is bokáig elmerült a sárban. Félcipőben jött, érezte, hogy a zoknija és a nadrágja szára a bőréig átázott, és a második lépésnél már szörtyögött a cipője. De nem adta föl, volt már ennél nehezebb helyzetben is, és határozott, cuppogó léptekkel megindult a foglyokból álló öt tagú delegáció felé, akik pár méterrel a tömeg előtt várakoztak. Dej elvtárs messze földről híres megnyerő, karizmatikus megjelenésű államférfi hírében állt. A kijelölt öt munkaszolgálatos mégsem mutatta semmi jelét annak, hogy lenyűgözte volna őket az ország első embere. A jobb szélen álló középkorú, kucsmát viselő férfi még csak-csak kihúzta magát, és magas, csapott homlokát hátraszegve várakozott. Kolozsvári. De például a mellette álldogáló, kabátját a vállára vetve viselő munkaszolgálatos úgy állt ott, mintha az utcán ácsorogna. Bákói. Vagy a bal oldali, aki egy dróttal kötötte össze magán nyomorúságos pokrócát, a mögötte felsorakozó társaival beszélgetett, állandóan hátrafordult és valamit folytottan magyarázott. Topánfalvi. Mellette egy morcos, Hitler-bajuszt viselő fiatalember állt, akinek társaival ellentétben nem bocskora vagy szétfoszlott, bőrdarabokból összeszíjazott megnevezhetetlen lábbelije volt, hanem fűzős bakancsa. Ozsdola. Középen egy vidám tekintetű, magas kucsmát viselő férfi állt, az egyetlen, aki a Párt első emberének kijáró tisztelettel fogadta Dej elvtársat. Balázsfalvi. Ő nyújtotta elsőként a kezét, és Dej elvtárs el is fogadta a köszöntést. Elhatározta, hogy mindegyikőjüktől megkérdezi, mit ettek utoljára, és ha további kérdések adódnak, akkor majd elbeszélgetnek, de kezdetnek ez tökéletesen megteszi. A vidám tekintetű ember azt felelte, hogy puliszkát, a vigyázban álló, hogy hagymát kenyérrel, az ácsorgó szintén puliszkát, a pokrócos pedig tejet ivott. A morcos tekintetűt hagyta legutoljára, és mikor feltette neki a kérdést, a fiatalember magyarul felelt. Dej elvtárs úgy tett, mintha nem értené, és lefordíttatta magának, és elismerően csettintett. A morcos ugyanis azt válaszolta, hogy füstölt kolbászt sajttal, hagymával és hónapos retekkel, két főtt tojással. Rögtön megértette, hogy a munkaszolgálatos gúnyolódik vele, de nem mutatta ki.
Perjovschi megpróbált a helységnevekbe kapaszkodni, és igyekezett száműzni a nevetséges mesét az agytekervényeiből, kiszűrni, különválogatni az értelmes információt, és valamiféle rendszert kitalálni, ami közelebb viheti a sántához, különben úgy érezte, meg fog bolondulni, és különösen a topánfalvi ember említése készítette ki, mert olyasmire emlékeztette, amire gondolni sem tudott volna, mert félt, hogy a gondolatai túl hangosak, és összeszorította a fogait, arcizmát megfeszítette, de nem, így is, ennek ellenére is eszébe jutott az az április eleji éjszaka, amikor a kolozsvári küldetésen részt vett a hivatalosan nem is létező kivégzéseken, amikor a Debija-féle banda börtönbüntetésre ítélt tagjait lelőtték egy erdőben. 1950 április elején behívatták az Igazgatóságra, és röviden összefoglalták a tényállást. Hivatalosan tapasztalatcserére küldték, a hosszú ideig hátul kullogó kolozsvári szekuritáté pár hónapja kiugróan teljesített, az Érc-hegységben felszámolta az ellenálló gócok jelentős részét. Perjovschi összecsomagolt, és felült egy Kolozsvárra tartó járatra, és este már a parancsnok asztala előtt állt. Körbevezették, kérdezte tőle, és Perjovschi megköszönte, és azt mondta, természetesen. A parancsnok nem sokáig kertelt, bár a likvidálás, kivégzés vagy ehhez hasonló szavakat nem ejtette ki a száján. Azt mondta, az akciót vezető tiszt mindent tud, és mindent időben közöl a beosztottakkal. Perjovschi előtt világos volt az ügy, igyekezett kemény maradni, és még ha kétségek is gyötörték, érezte, hogy nem maradhat ki, hogy ez előrelépésnek záloga. Egy tiszthelyettes átkísérte szállására, aki azt tanácsolta neki, pihenjen pár órát, pontban éjfélkor indulnak. De Perjovschi nem tudta lehunyni a szemét, és fáradtan ült fel a kísérő autóra. Előttük az udvari lámpák gyér fényében egy zárt teherautó motorháztetője reszketett a köhögő gépezetre csukódva. A vaskapu zajtalanul széttárult előttük, és kifordultak a néptelen utcára. Átvágtak a félig kivilágított városon, egy idő után letértek a foltozott műútról, fák között, erdőben zötyögtek. Aztán a teherautó megállt. Perjovschiék kiszálltak, a tiszthelyettes automata fegyvereket és lőszert osztott szét közöttük. A teherautó üresen állt, előre kerültek, a reflektorok fényében, néhány katona gyűrűjében négy alakot látott, fejükön zsák, kezük hátrakötve. Perjovschi észrevette, hogy az egyik fogoly női ruhát visel, és a társaira nézett, de azok rezzenéstelen arccal várták az utasítást. A katonák távolabbra vezették a foglyokat, épp a lámpa hatósugarának széléig, és a tiszt megparancsolta nekik, hogy vonuljanak hátrébb, a teherautó mögé. Csak Perjovschi, három társa és a tiszt maradt a helyszínen. A leállított motorok csendjében az erdő kihaltnak tűnt, a fák némán, részvétlenül állták körül a közelgő hajnal küszöbén az embereket és gépeket. A foglyok háttal álltak, a parancs szerint úgy kellett rájuk lőni, mintha menekülés közben érte volna őket találat. Láb és térdlövés kötelező, de a halálos seb is, lapockára vagy fejre, ha lehetséges. A tiszt rájuk nézett, majd a foglyokra, akik mozdulatlanul, előregörnyedve várakoztak tőlük húsz méternyire, hajdonfőtt, mert a zsákot időközben levették a fejükről, és összeborzolt hajuk által, ami torzítva, felnagyítva mutatta őket, inkább állatokhoz, mintsem az emberi nemhez tartozóknak tűntek. Felemelték a fegyvereket, a tiszt intett, és eldördültek a lövések.
Dej elvtárs hosszan elgondolkodott a pimasz munkaszolgálatos megbüntetésének lehetőségén, de arra jutott, nem lesz kicsinyes. Megnézte a siralmas állapotban lévő hálóbarakkokat, a mellékhelyiségeket és a konyhát, majd visszaült az autójába, és elviharzott. A rabokat még aznap délután levitték a bányába. Nem mindenkit a föld alá, mert a szenet a felszínre segítő gépezetekhez is kellettek emberek, a rakodáshoz úgyszintén, a járatokhoz szükséges építőanyagok utánpótlásáról nem is beszélve. A tábor igazgatója azonban, ellentétben Dej elvtárssal, úgy gondolta, mégsem helyes, hogy egy munkaszolgálatos szemtelenül viselkedjen. Megkérdezte a munkavezetőt, akit az év elején a foglyok közül emeltek ki, mi a neve a mogorva tekintetű fiatalembernek. Pusztai Ferenc, hangzott a válasz, és az igazgató megmondta a munkavezetőnek, hogy ezután keményebb munkára osszák be. A munkavezető tudta, hogyan lehet megkeseríteni a rabok életét, ismerte a járat-rendszert, és pontosan felmérte, melyik szárnyon a legveszélyesebb a munka. Másnap reggeltől a pimasz munkaszolgálatost áthelyezte a keleti szárnyra, ahol néhány napja kezdődött el egy frissen talált ér vájatosítása. Nem lehetett tudni, siker fogja-e övezni a megnyitást és a kitermelést, avagy korán, a járat kellő megerősítése előtt a vájárok fejére fog szakadni a szén.
A foglyok, emlékezett vissza Alex Perjovschi, olyan megadóan várakoztak a halálra, mint a vágóhídon a barmok. Miért nem menekültek el, miért nem próbálkoztak elfutni, ha már úgyis, hivatalosan is szökés közbeni halál várt rájuk? Perjovschi sokáig töprengett a kérdésen. Ami azt illeti, a kivégzett nő sem hagyta nyugodni, nem tudta felfogni, miként képes egy nő államellenes cselekményben részt venni, mi késztetheti arra, hogy a férfiak útját járja. De a bárgyú haláluk még jobban furdalta az oldalát. Felötlött a fejében, hogy talán azért nem futottak el, mert méltóságukon alulinak tartották, és mert nem akarták szökési kísérletükkel kivégzőjüket igazolni. Az eshetőséget Perjovschi nevetségesnek tartotta, de pár nap után csodálkozva vette észre, hogy szívósan, újra és újra az eszébe jut, és hogy lényegében semmi máson nem jár az esze. Megint megvizsgálta a lehetőséget, és már egy fokkal hihetőbbnek találta. Később ellenérvként felvetette, hogy a foglyok egyáltalán nem tudtak kísérőik tervéről, következésképp a megszökésre, illetve a nem megszökésre sem gondolhattak. Volt benne emberismeret, ezért ezt az érvet másnap elvetette. Nem maradt más, mint a kínos és kínzó felismerés, miszerint a kivégzett foglyok az ő és társai bűntudatára akartak hatni viselkedésükkel.
A szökési kísérlet nem Pusztai fejében merült föl először. A büntetőegység két nap alatt alig pár métert haladt előre. Rögtön az első nap elején kisebb omlás nehezítette a dolgukat, és miután a törmeléket eltakarították, kiderült, jobban meg kell erősíteniük a mennyezetet. Fél napig várták a gerendákat, de csak nem akart megérkezni. Végül nagyon rossz minőségű faanyagot kaptak, egy felszámolt, kimerült járatból szállították át. Pusztai barátja és falustársa, Dézsi már korábban bekerült a büntetőegységbe, és folyton azt hajtogatta, meg kell szökniük, és nem várhatnak, míg a bánya maga alá temeti őket. Pusztai halogatta a dolgot, nem tudott dűlőre jutni, és egyik nap megtörtént a baj, Dézsire szakadt a mennyezet. Épp a munkaidő lejárta előtt következett be, a korhadt gerendák nem bírták a terhelést, hiába erősítették meg kétszeresen, az egyik munkaszolgálatost egészen elnyelte a lezúduló fekete törmelék, Dézsit pedig derékig betemette. A többi járatokból már jószerivel fölmentek az emberek, a büntetőegység maradt minden nap utoljára, és fél órával többet is kellett dolgozniuk. Mire riasztották az éppen felszínre érkező munkásokat, eltelt bő negyven perc, a mentési munkálat addig az egységre hárult. A legtöbbjük azonban az omláskor hanyatt homlok biztonságosabb helyre menekült, és nem mertek visszamenni a keleti szárny ásító szájába. A sebtiben toborzott mentőcsapat először el is tévedt, a szárny bejárata után nem balra fordult, hanem egy jobb oldali ágon tört előre, és csak nagy sokára vették észre, hogy eltévedtek. Mire visszaértek az elágazáshoz, és benyomultak a beomlott vájatba, addigra Pusztai kiszabadította Dézsit. Úgy ítélték meg, hogy további mentésre nincs lehetőség, a mennyezetről folyamatosan pergett a kőtörmelék és a szénpor, recsegett ropogott az egész tákolmány. Dézsit félájultan vitték a felszínre, de az orvosi vizsgálat kimutatta, nincsen komolyabb baja, a lába sérült meg, de szerencsével határos módon nem tört el semmije, igaz, egy kis sokk érte, de alapvetően rendben van: három nap múlva dolgozhat is, mondta az orvos diadalittasan. Pusztai alig tudta türtőztetni magát, és elhatározta, amint barátja felgyógyul, megpróbálkoznak a szökéssel.
Perjovschi most már tudta a penész szagú ember nevét. A sötétben kibomló mondatok, amik nem értek túl a fák hegyén, hanem csak körülöttük sunnyogtak, mint a tűzből ide-oda kikapó lángok, végre kezdtek értelemmel telítődni. A lángoktól és füsttől a fejét az ember nem tudja rögtön elfordítani, a csípős füst másodpercekig a tűzhelyhez köti, és Perjovschi tudta, most a tűzhely korántsem meghittséget hordoz, hanem éppen ellenkezőleg, mérhetetlen bizonytalanságot. Pusztai könyökölve hevert féloldalán, és egyre csak beszélt, cigarettázás közben sem hagyta abba. Perjovschit elcsodálkoztatta a közlési vágy ilyen fokú igénye. Rájött, hogy nem lehet másképp: ez az ember akkor is beszél, ha nincs hallgatósága. Körülnézett, a fákon és a köveken kívül senki nem volt jelen, a csillagokat éppen felhő takarta. Nem csoda, hogy megtanult egyedül beszélni.