Szabó Marcell

A képek ellen
 
(Részletek)
 
 
A néma ernyő
 
 
Mire a gyáva hadvezérről
elnevezett térre végül kijutottunk,
én már csak hiúságból mozogtam.
A turizmus, mint a lét metaforája,
 
a nap nyugtával mutatta meg magát,
és vékony birkabél kabátját az izzadó
embertömeg hímtagjára húzta.
Az erkélyen álltam, a kezdődő vihar
 
nehéz páraköde már leszállt és újabb
hártyaként nehezült az alatta elterülő
térre. Az utcai lámpák fényében
a lovasszobor megnyúló árnyéka 
 
egyszerre volt torz háttér és valóságos
esemény egy olyan színjáték erejére,
amelynek közönsége egyszerű labda
a látvány remegő tenyerében.
 
Habár ez a látvány nem volt meghatároz-
ható, nem kötötte semmi az olasz kisváros
középkori teréhez. A közönség mégis
kiszolgáltaott volt. Szeme
 
és szája kétfelé szórva, akár a magvak,
de fülében sem volt más, mint ami
disznóknak osztatik a nagy tülekedésben.
A gyomrom görcsbe rándult, kimondtam
 
hangosan, hogy most eredt el az eső és,
mintegy harmadik, biztos jeleként a fizikai
világ nyelvi alapozottságának, fájdalmas
merevedés lett. A szobából egy opera
 
részletei szűrődtek ki. Engedtem
az övem szorításán és inkább segítve,
mintsem erőltetve a vér hirtelen bősége
megszabta mozgást, hűvös hasfalamhoz
 
szorítottam a farkam. Alig néhány percet
állhattam az erkélyen, emlékszem,
a szobából az olasz város nevét kiáltottad,
ahonnan az előadást a helyi tévé élőben
 
közvetítette. Dörgött az ég, a lován
szánalmasan gubbasztó emberalak
kontúrja uralni látszott a bomló anyag
egész enciklopédiáját. Szokatlanul
 
éles szögben emelte magasba a jobbját,
amellyel nehéz csatabárdot tartott.
A megformált mozdulat mégsem volt
buzdító, hazafias vagy bátor, inkább
 
figyelmeztetőnek és vészjóslónak mondtam
volna. Olyan gesztushoz hasonlatosnak,
mint amikor az elháríthatatlan eseménnyel
szemben nem áll rendelkezésre egyéb,
 
mint a görcsbe ránduló kar, láb vagy gyomor
tiltakozása. Akárha egy reggelen nem-érzékelni
támadna kedvünk, nem-tudni arról, mit hagyunk
el, hegyesen átvágva a lakóhelyünk uralta
 
ifjúsági parkon, a muszlim imaház mögött.
Sem a fény állaga, sem a lég mozgása,
sem más fontos adat nem kísérne ekkor.
Sem a könnyű levegő, sem a nehéz sugárzás
 
összevisszasága. Vagy, ha mégis, az a fény és
az az összevisszaság már rég másról beszélne,
nem valami tettetett bizonyosság szavaival.
Nem támadna kedvem semmire egyáltalán,
 
ha egy ilyen testtel az élőhelyemhez sem
fűzhet más, mint ismerős ernyedtség,
hűvös kiűzetés az érzékek rámeső teréből,
de nem a támadás militáris fordulata. Mondom,
 
legfeljebb fél órát állhattam odakint,
de amikor behúztam magam mögött
a spaletta nehéz szárnyait, te már mélyen
aludtál, csend volt odabenn. A sötét szobát
 
a lehalkított készülék villódzó kék és
zöld színbe vonta. Néztelek egy darabig.
Halkan nyöszörögtél, csikorgattad a fogad
álmodban, ahogy első veled töltött éjszakám
 
óta szüntelenül tetted. Néha aprókat
rúgott a lábad, kifordult a takaró alól, újból
megremegett, vele a vállad, a melled, végül
mozdulatlanul hevertél az ágyon. A fürdőbe
 
mentem, vizeltem és szokatlanul lassan
megmostam a fogam. Fájt az ínyem, ezért
mostam olyan lassan. Egyszerre voltam
hiú és fáradt, felajzott és ostoba a vágytól,
 
naív, kicsinyes és mindenre elszánt, ahogy
néztelek, miközben alszol. Tompa voltam
és sértett, végsőkig éber és gyanakvó
a figyelemtől, higgadt, számító és sóvár,
 
ahogy néztelek, miközben alszol.
Meg akarlak hágni, gondoltam, de rögtön
el is szégyelltem magam a megfogalmazás
hideg és alpári modorosságától. Mint egy
 
házaló, aki ajtót tévesztett és nehéz
böröndjével hosszan csenget a kilakoltatott
ház dupla ajtaján. A szomszédok nézik,
egy ideig zavartan mosolyognak, mígnem
 
dühükben krikettütőikkel esnek a nyomorult
idegennek. Vagy, ha úgy jobban tetszik,
valami ennél is visszataszítóbb voltam,
a hősiességnek még ennél is nagyszabásúbb
 
paródiája, amelyre ugyan még történettel
felel az ember, de abban már borzadva
ismer magára. Felülről ernyő ereszkedik
lassan fejére, alatta megnyílik a laminált
 
padló, tagjait puha vásznakba csavarják.
Szemét és száját, fülét és tapintását
egyszeriben elveszik tőle, mintha az idők
vége újra egyet jelentene a gyermekkor
 
tanyavilágával, ahol a délidő emberi távolsága
fantasztikus gyorsasággal mérgezte meg
a nyelvet. Semmi organikus nem tehetett jót
az ilyen gyarapodás bábeli akaratának.
 
Csak állni a veranda langyos kövén,
a bonyolult virágzásban, és ugyanilyen
mereven nézni a túlhevült Moszkvicsok
mögé, mint valami ritka egyszerűséggel
 
kibomló földtörténeti csodát, árnyékszék
és napóra egymásba forduló, végtelen
átalakulását. Ahogy a lakatlan házak
sorában csak a saját nézpontom telítődhet
 
valami embertelen rálátás tanulságaival.
Mint egy szokatlanul nagy szemgolyó,
olyan voltam. Álltam a sötét szobában,
személytelen példa, felhívás, de főképp
 
mint egy váratlan büntetés huszonöt évnyi
felelőtlen szemmozgásra. Egyre halványuló
értelemmel is tudtam, annál nincsen tovább,
hogy most bevallom, én magam vagyok
 
a tárgy, amelyet elveszítek. Megfosztás és
gyönge valóságelv között a halmazállapot
kritikája. Kontúr nélkül, hülyére cirógatva,
mint más boldogsága, mert nincsen belső
 
szoba, amit elhagyhatnék, és ami kívül
lehetne, már nincsen meg, ott már régóta
magam vagyok a nyál futása. Hallgattam,
ahogy csikorog a fogad. A néma képernyőn
 
a kétségbeesett Don Giovanni akkor vette
kezébe a Commendatore farkát. Álltam
az ágy mellett és tovább ismételtem
könnyű parancsszavait ennek a másik
 
valóságnak, amelyet hiába vet fel olykor
létezésed lassú reflexe, azért legtöbbször
nem is látszik. Nem lóg ki sehonnan,
mértéket nem ért, de mint egy szörnyű
 
teodicea, amelynek logikai sorát elvéti
az élő ember, és a bizonyítás magától
halad saját elhagyatottságának egyenlete
felé, végül már nem is fér el sehol sem.
 
 
 
 
 
 
A beteg idea
                       Krusovszky Dénesnek
 
A közösség ideája úgy lesz nevetség
tárgya, hogy már nem ragaszkodunk
egy egész ország nemi színpadához.
Hiába páratlan erejű a pásztor ábrázolása,
 
a németalföldi tájon néger királyok
és felnyergelt, hímoroszlánok vonulnak
fel és alá, amíg a szem el nem fárad.
A közösség ideájával fenyít az újszülött is
 
és az ember megvigasztalódik. A harmincas
évek derekán a tüchtig állami hivatalnok
kilép a nemzeti könyvtár díszes kapuján
és magához szorítja az emberiség
 
négy alapművét. Átvág a tőzsdepalota
előtti terén, és befordul az első mellék-
utcába. Erősen fúj a szél, mintha egyszerre
fújna a test minden nyílásából, és borzasztó
 
akarat kellene, hogy ne élvezze a nehéz
bőrtömlők hullámzását, az érzékeny szegélyt,
az emberi csipkét, amelyet a levegő egyre csak
remegtet. Az irodalom szélhámosság, mégis
 
őszintén szeretné, hogy a szavak zúzzák be
nyitva maradt száját, verjék ki fogait
maradéktalanul, és taszítsák szolgaságba,
aki a nemi örömben egyénített formák után
 
indul. Vagy az öröm nem az ő öröme, vagy
az eltorzult arc mindenkié. Ahogy sok-sok
évvel előtte a királynő kívánsága. Már végképp
hánytunk az összetartozás kettős szólamától,
 
igaz, hánytunk mi már mindentől akkor.
A huszonegy, irdatlan méretű tabló
a történelem célratartott folyásáról most
a királyi palota keleti szárnyában lóg.
 
Átsétálsz a termen, de a séta szomorú
tanulsága túlcsordul az emberi agy gyönge
karimáján és elönti az életedet. A festett
esperes elsírja magát a teremőr homloka
 
 
mögött és az ábrázolt szerelemfrigy hulláma
nem könyörül a nézőseregen. Mindazt,
ami nem színes, ember alkotta és indulatból
festett felváltja a fogalmak eddig ismeretlen
 
tékozlása. Egy eviselhetetlen beszéd. Hiába
vágy a másik vágya, ha semmi közöm
a nyugalomhoz, ami nagyra nő, átnyúl az alvók
felett és felkavarja a magáért való, tébolyult
 
bizakodást, hogy az idea beteg, nem mi
vagyunk rosszul. Pont olyan kételvű mozgás,
mint ami a felfordított vödör száját közelíti
a tengerfenékhez. Mivel egyensúlyozok benne?
 
Egy ellenerő felfelé vinne, a karomat tartva
meg enyészpontomul, miközben a mélység
alatta semmiként nyílik meg a szétrobbanó
vízoszlopnak. Foglalatosság-e ez egyáltalán?
 
És érthető-e még, hogy nem az? Mint a filozófus
kétféle végtelenje, a közösség a megcsonkított
test és egyetlen emberhez varrt végtelen számú
másik hústömege között úgy tesz, mintha lenne.
 
 
Nagycsütörtök, szabadkozás
 
Két vagy három éve jártam itt utoljára.
Ami ebbe belefér, egyetlen mozdulattal
férjen. Nyár volt, esett az eső,
a kertészek ugyanígy dolgoztak.
 
Abban a házban ültem, ami egy kisebbfajta
kertre néz. Ültem egész nap, aztán főleg este,
az erkélyen vagy a tévé előtt, odabenn.
De ha mégis kint, akkor hányféle kilátás
létezett, úgy értem akármire, nem emlékszem.
És ennek hány neve volt?
 
Egy felfoghatatlanul nagyból szakadnak le
kisebb darabok. Figyelem, ahogy mindez
visszafelé zajlik. Mintha felmászna egy levél
a fára. Ezt is el akartam mondani, az olvadást,
hogy az milyen. Egy film vége, a stáblista,
nincs is zene, de közben visszafelé zajlik.
 
Jégtáblákat nézek vagy jégtömböket, nem tudom
a helyes szót.
 
Templomkert, ahová valaki szökőkutat épített.
Ezt igazán szerettem nézni. Fentről a lovasszobor,
a padról a harmadik Szent, ha ideérünk,
ha ide ülünk. Az ötödik héten, izzadok,
egyetlen szín gurul a tetőkön végig,
és tényleg kisüt és akkor tényleg esni kezd,
ahogy egy programra beáll, vizet pumpál,
vagy csak úgy, beér, kardokkal
és dorongokkal felszerelve.
 
És itt, itt muszáj lesz kibeszélnem mégis.
Mint egy emberi szívnél nem sokkal
nagyobb szív, amin még átférhet valami
egészen más is. Ez a kisebb átbukik és vissza,
magának viccet mesél.
 
Nagyon sokan hallgattak beszélni egyetlen
egy embert. Nem ültünk le. Aztán bal oldalt,
a hátsó sarokban valaki köhögni kezdett,
folyamatosan köhögött vagy fél óráig.
Nem mertem odanézni. Jegyezzem meg,
hogy nem mertem. Mégis milyen ember
vagyok, hogy ideírom ezt.
 
Lehetett volna úgy is, hogy az utca közepén
bérelsz lakást. Tovább nem tudom, de lehetett
volna így is. Valamit nagyon kell sajnálnom,
hogy a megérkezés és a lábtörlés most ugyanazt
jelentse. Szép a félrészeg szomszéd lány, ahogy
bármit is csinál, azon az ajtón ma már nem jut át.
 
Kiállsz az erkélyre, cigarettázol. Nézlek.
Valami fontosat késhettünk le, erre gondolok.
Két szép rugaszkodással, tökéletesen lekéstük.
Meg kell szeretnem a két vagy három éves
képeket is rólad, különben nem tudom mi lesz,
utoljára még ezt bizonygatom. Aztán, ahogy ez
az egész, zavaros virágzás mindkettőnket,
végérvényesen félrevezet, még előremutatsz,
hogy az ott, alattunk, az ott egy bányató, igen,
most biztos vagy benne, annál semmiképp
se mélyebb.
 
 
 
Számításunk után
 
Amikor a mellszobor úgymond
elkészül a komódra rakja s nem
is nyúl hozza akkor hetekig. Nem
tapogatja csukott szemmel nem
vizsgálja a hajkorona szélét ahol
a nyakforma egyszer csak kezdetét
veszi s ugyanott az anyag szét is fut
a vállra. Napközben nedves rongyokba
csavarja de sötétedés után levegőzni
hagyja. Mindent előírás szerint. Aztán
megszokja az agyag szagát boltba
a tűzlétrán jár s a sikátorokban
ötcenteseket gyűjt. A biztos dolgok
ilyenek az estéről estére pontosult
tudás ami ott van a fejben végig. Ott
van a testtel ahogy emészt kebelez
a pórusokban az álom vájta barázdákban
is az arcon. A mázsa húsban ott van
a mind fölösebb vonások közt is azon
a másik arcon ott van ott van. De lesz
más. Valaki mindig kivár a szemöldök íve
kifeszül a homlokon. Szoktatja magát.
A röntgen figyelem ahogy egy szempár lát
sőt mustrál a sötét-nedves szövet mögül.
 
Három emelettel alább kezdődik a város.
Itt gyapjúkabátban járnak s ha valaki
az ünnepek előtt kávét iszik idelenn
dupla borravalót ad a pincérlánynak.
Kétszáz évig voltál eladó itt a tábla
után a második házban. Aztán évekig
a híd túloldalán jártál új fűszerek s
tejfehér asszonyok után. Akkor a
burgundi borra most az utcák halszagára
kéne szó meg a trappolásra az útvesztőre
a síkban s a napokra a pergő napokra külön.
A boulevardokon tömeg tolong szuszogásuk
e nehéz pára hideg ésszel kap méteres
ablakok után. Folytatni kéne végre
elkezdeni ezer évet csatakos felöltőben
pizsamában kiülni a határra benyúlni
a ruhák alá s közel a nyárhoz a hegygerincen
hasalni el. Megtartani magunknak az ébredés
utáni első mondatokat amelyekben az álom
csavarjaival együtt még ott a valódi nyelv.
De a tenger rejtőzködő a cirkusz halott.
A fényes iszapból torony épül a parton.
Itt.
 
 
A Paradicsom állatai
 
A lehetőség, hogy az állatról beszéljek,
saját lényegével áll a gondolat útjába.
Nyúlszájjal jön világra az emberre
vonatkozó egyetlen elképzelésem, hogy
 
rettenetes erőknek parancsol a fülledt
levegőjű melegház ura. Csak elképzelem
az erdei utat, amelyről letérve majd ijedten
állunk, kettőnk közül vajon melyik
 
természet int gyáván, ha egy elméretezett
élettér lantzenéjéért szégyellem magam.
Mint akinek nem is volt más tápláléka, mint
a tartózkodó beszéd, a higgadt szavajárás,
 
és most a megfélemlített fauna mozgásától
remél választ a vadász módszereire. El fogja
kaszálni gyenge mondatait ez a válasz. A távoli
kiállítótér üres szegletében. A fehér falra vetített
 
 
félperces filmen az újszülött malac egy emberi
emlőből szopja az anyatejet. Rózsaszín füle
félénken hátrafeszítve, apró koponyája előreszúrva,
akár máshol a villa értelmes kezekben,
 
és mindeközben erőlködésnek végig semmi
nyoma. Lehullik a ruha a női vállról, de hiába
az alkalom, a szinte tolakodó látvány, inkább
nézem epedve a félhomályban kibomló legcsúfabb
 
mellet, mint az élő anyag áramlását nőből
az állatba, ennek a forró és ritka folyadéknak
az útját. Elfordul velem a faj nehéz dobszitája,
meghűlve és kitakarva, egy részeg álomból
 
ébredve egyensúlyozok a mellékhelyiség felé.
Így vagyok idegen ebben a természetben. Állok
egy darabig, és percek múlva már erővel kényszerítem
magamra az álmot, pont úgy, akár a gyűlölt
 
sziesztán az éjféli misét megelőző délutánon.
De az álom, a szélesen elnyúló mező, a háttérben
tévelygő ijedt parasztok, a megbolydult marhacsapat
és a valami eszement akarat nyomán lebukó,
 
hatalmas napkorong, ez a vakító, szutykos ostya,
úgy kínál kiutat a borzalomból, hogy minden
lehetséges pillanatot egyszerre választ.
A beleiből kiforgatott vidéki iparváros
 
nehéz bazalttömbjein, az istálló egy árnyékos
és hűvös beugrójában, egy pubertáskor
előtti, megnyúlt gyerektestben, most addig
zokogok amíg a cigány lovászfiú
 
meg nem szán és, akár egy életem végéig
tartó kéj és felajzottság első, ártatlan mozdulata,
elém nem teríti fényes bőrszerszámait
egy már soha ki nem elégülő bűntudatnak.
 
 
Első stanza
 
Ne hagyd abba a sírást,
a zokogást, a lassú és
hangos befejezést ne
tekintsd témának, amit
később közösen
megvitatunk. Nem
fogunk beszélni róla.
 
 
Második stanza
 
Szomorú Magdolna-arc, ahol
a megbánás erőszakkal jár ki-be.
Mint a gyümölcsöskert kétféle
megtorlása a semmivel kofárkodó
erdőhatár és a rezzenetlen állatvilág
között. Rám sem egyedüllét, sem gyors
sokasodás nem vár. Bár így végezhetne
magával az elme, beosztva idejét
két tollbamondás között. Úgy múlna el,
mint a szemérmes hit, hogy a megismerés
kép és mi benne állunk. Még hallom
az elhízott testre mért pontos
ostorcsapásokat a szent aggastyánról
szóló olvasmányaink között, de már
nem tudom, kit büntetnék, ha megbékélnék
vele. Bár így végezhetne magával
az elme is. Kirakja ürgecsapdáját a fűbe és
a sötét nyílás fölé magasodva egy pillanatra
saját, megrekedt dialektikájára ismer.
 
 
A neurózis előtti
(részlet)
 
 
                                  Albertz, zo qu’eu vos dic vers es :
                                  donc dic eu qe om ve non-res,
                                  qar s’un flum d’un pont fort gardatz,
                                  l’ueil vos diran q’ades anatz,
                                  e l’aiga can cor s’i rete.
 
 
                                  N’Aimerics, non es mals ni bes,
                                  qizo de qe us es entremes,
                                  q’atrestam petit issegatz
                                  co l molinz q’a roda de latz
                                  qe s mou tot jorn e non vai re.
 
 
                                                        Aimeric de Peguilhan
 
A neurózis előtti utolsó délutánon a Monceau parkba
mentem. Június vége volt, de a Boulevard Malesherbes
felől hűvös szél járta be a kert északi oldalát. A környező
utcákból tömegesen özönlöttek a bankok és utazási irodák
alkalmazottai. Az ebéd idejének egyezményes joga olyan
mélyvilági követelés volt, amely nem a test, nem is a kába
elme felől érkezett. De hogy honnan, arról mélyen hallgatott
a kerület délután egy órakor. A metró kijáratánál a srilankai
árus egy bevásárlókocsin szótlanul pörkölte a gesztenyéket.
Lassú és ráérős voltam, mint a hirtelen kielégültek.
 
De a test megkönnyebbülése már jóval előttem célra
volt tartva. Akár magam is egy labdajáték lassan hanyatló
félköríve, ahol a feltörekvő lendület előre jelzi a majdani
zuhanást. A dús, zöld és nedves pázsitról pillantottam
később körbe, kezemben már ügyetlenül ásványvizes
palackot forgatva, két vállam között tornáztatva tompa
koponyámat. Vártam, hogy a Monceau park egyszeriben
értelemmel, parancsolóan lép fel, és jelentést ad a magát
üres tartályként felkínáló élővilágnak. Ami képes mindenre,
mert maga is egy mindenre elszánt élő és élettelen indulat,
egyetlen, mindent elborító növényi és állati habzás.
De ennek a másik jelentésnek a formájáról,
amelyre olyannyira vártam, fogalmam sem lehetett.
Ahogyan az odáig vezető eljárásról sem, de amelynek
egyetlen ismérve, tudtam, az lesz, hogy nem osztja meg és nem
formálja majd a szégyen, hogy emberek vagyunk.
 
A természet kemény burka, amit kocogtat, felborít,
de össze nem tör az ügyetlen körmenet.
A szemérmetlen araszolás asszonyokkal és gyermekekkel,
mások asszonyai és mások gyermekei között.
Miközben egymás kezébe adjuk a feszes hast,
a termékeny labdát, gyermekeket, akik meg sem
születtek még. De az ösztönös tombolásnál többre
egy légmentesen zárt gömb terében egyikük
sem lesz képes. A természet ezzel szemben csupán
nehezen meghatározható körvonalakkal szolgál.
A park bejáratától délre, örpercnyi séta után már
bizonyosságként gondolunk egy homályos,
de átlépett határra, holott megint csak fogalmunk
sem lehet, mibe tévedtünk, és mi tévedt belénk
ezzel egy időben. Kileng, magába zárul és gyors
egymásutánban megremeg. A fák törzse másfajta
törzsekbe vezet, a lombok mélyén egy lerajzolhatatlan
mozgás vesz erőt a nedveken. De a szimbiózis legrejtettebb
gondolatára ismét csak a szégyenérzét vesz erőt rajtam.
 
A természet kemény burka inkább az, ami nem
szétosztható tenyerek között. A többi csak szemérmetlen,
kimért dörgölődés, amit a látás próbájának hívunk,
de ami fel sem ismeri a szem valódi gyakorlatát. Hagyni,
hagy törjön ránk az álom, majd hirtelent merev
hímtagokkal állni a kéreg körül, ez a gondolat terrorja
a képzelten. És ettől kezdve egyaránt undorodtam
magamtól és az összes valaha elforduló szemgolyótól
ezen a földön. De ebben az undorban nem volt sem
érzelem, sem affekció, nem volt mérlegelés sem benne,
ahogy semmi úgymond szenzibilisnek a nyoma sem.
Szükséglet volt, amely egy követelés újtába áll, majd
lassan átveszi annak helyét és megvalósulásának többé
nem függvénye a kielégüléshez veztő út fényes
okoskodása. Csak egy zsákutca-esemény a testemet
illetően, amelynek pontos felmérése valamiféle feladat.
És a tarbes-i parkról szóló történet jutott eszembe.
 
Tarbes városában, hogy a park növényzetét óvják,
és egyben kijátszák a garázda polgárok kifogyhatatlan
ellenérveit, a bejárat fölé táblát akasztottak, rajta
a következő felirattal: Tilos virággal a parkba lépni.
 
A kicsavart, de biztos gondolat útja ellentétes volt
azzal a higgadt akarattal, amellyel felidéztem magamban
a szavak egyszerű ritmusát: Les fleurs de Tarbes.
Hirtelen fenyegetőnek tűnt fel ez a négy szó
és a hozzájuk kapcsolódó történet világos követelése.
Hogy, tudtam, banális, de ekképp talál magának
utat az emberi nyelv bármilyen akadályon
keresztül. Mihez kezdhetnék ennyi rátermettséggel,
higgadt számítással, a retorika és a képek
ilyen dermesztő harangnyelv-suhogásával?
Másodpercek alatt megtelt nyállal a szám.
 
Iszonyat és terror a betűk között.
A gyors, sebes biológia szemben valami
folyamatos és lassuló növényi alakulással,
aminek a végpontján a mértékét vesztett
szemlélő áll. Újból nyállal telt meg a szám,
de ezúttal ösztönösen nagyot nyeltem.
Oldalra hajtott fejjel a park bejáratára láttam.
A park, édes istenem, gondoltam,
aminek a neve fiatal park vagy fiatal párka.
 
Fiatal park vagy fiatal párka volt a neve,
amennyiben hasztalan erőltettem magamra
egy idegen nyelv még idegenebb kicsapongásait.
Egy nyelvét, amit embertelennek találtam.
 
És ebből, tovább merészkedve
a Monceau park embertömegeihez,
a park természetéből, az életemre nézve valami
még iszonyatosabb elgondolás adódott.
 
Amennyiben az írás maga a közlés ellenében létezik.
És a vers, ha vers, nem kíván közösséget,
amelyet megalkot, vagy megsemmisít
létrejötte. Egy embertelen érzékelés
tanulságaival kell élnie, olyasvalami közlésével,
amelyben senki nem ismerhet magára.
Nem volna szabad, hogy magamra ismerjek
más lelkületében, ahogyan az enyémben
sem volna szabad másnak.
 
Ekkor a gondolkodást váratlanul fizikai fájdalom
kísérte. Ahogy a tettetett bölcseleti futamok is
más fényben mutatkoztak ekkor, lelepleződtek,
és egy hibbanó agy még ép gyakorlatát
idézték ügyetlenül, amellyel keretet próbáltam adni
a bekeretezhetetlennek. 25 éves vagyok,
és nem jut eszembe más, csak egy szokatlanul
éles és rövid hang, mintha érmét dobtak volna
egy játékgépbe. Úgy kezdődött az egész.
 
Volt előtte és van utána, az esemény
számtalan apróbb,elméleti kihágást engedélyez,
de lényege szerint a gondolat
bénultsága egyetlen pillanatra összpontosul.
 
A neurózis utáni beszéd már a neurózisból beszél,
mert a neurózis utáni beszéd nem létezik,
az már mindig önmagából szól. Ellenben
a neurózis előtti beszéd önmagának mond ellent,
mert olyasmi állításával kérkedik szüntelenül,
amely gyenge hipotézise csak az elkövetkezőnek.
A neurózis utáni beszéd ennyiben a neurózis
előtti beszéd álma, ha álom alatt minden
lehetséges önkényes újraelrendezését értjük,
ahol a rettenet után rögtön, bénultan összecsukló
elme csupán vágyára emlékezik bűntetlenül.
 
A neurózis előtti beszéd vak magát illetőleg,
ahogyan a neurózis utáni beszéd cserébe hazug.
Olyan küszöb, ahol kénytelen hátrahagyni
mindent, ami saját eredetére emlékeztetheti.
A park határán meztelenre vetkőző elme
elmondhatatlanul boldog, hogy kizárták
minden kertészkedés lehetőségéből.
A tarbes-i park történetén keresztül
a nyelv húz magára csukját,
 
A park egyik nagyobb, Velasquez-ről elnevezett sétányáról
egy méretes tisztásra jutunk. A tisztás közepén tó van,
amelynek szélén a dekoráció félkörívben antik
oszlopsorokat mintáz. A vízben hattyúk úsznak.
Ilyen mondatokkal enyhítettem a darabjaira hullott
érzékelés nyomán megjelenő éles fájdalmat.
A hátamra feküdtem, igyekeztem szabályosan venni
a levegőt, nagyokat kortyoltam a magammal hozott
ásványvvizes palackból és próbáltam mederbe terelni,
amit szemérmesen a gondolat folyásának hívunk.
Az ostoba metafora mégis megnyugvással szolgált arra,
amit, még hazugabb tapintattal, magamban riadalomnak
és ijedtségnek hívtam. A neurózis előtti utolsó délután
azonban olyan volt, mint egy hosszú, véget nem érő,
és mégis pontszerű görcs, amely a képzelet szervét
bénítja meg, ami ettől sírni majd visítani kezd.
 
Ahogy a fából, a fa módszereivel nem vezethet kiút,
úgy az ember sem képes emberi eszközökkel kilépni magából.
A fának ellenben ott vannak az emberi és állati dolgok,
úgy az ember számára is legelőször a természet
kemény burka tűnik a legpuhábbnak.
 
A man and a woman are one. A man and a woman and a blackbird are  one.
Egy férfi és egy nő egyek. Egy férfi és egy nő és egy feketerigó egyek.
 
Egy film, ahol egy robotkarra szerelt hatalmas műpénisz
pumpálja a lelket a színésznő szemébe. Milyen megnyugvással
szolgálna a részletek felsorolása?
 
 
A délután
 
Délután volt és olyan csönd,
amire képtelenség volt a testi működések feletti
uralommal válaszolni. Mintha kerülgetnék valamit,
vagy ugyanabba botlanék folyton, néztem a tanyasort,
 
a poros bekötőutat, és az aszfaltút szürke egyenesét.
Csak azt tudtam nézni, amit egyszer már láttam, és
a látványnak csakis az a részlete volt érdektelen,
amelyet még soha nem nem hagytam magára.
 
Mintha váltóláz forgatott volna önnön látószervem
körül, hol kivetve magamból, hol egy láthatatlan
erőpont köré gyűjtve összes többi nyílásomat,
magába szívna.Itt van egy erő, de nincs hozzárendelve
 
semmilyen megismerésnek. A hatalmas vízimadár feje
irdatlan sebességgel zuhan a vízpart egy árnyékolt
szegletébe, máskor fenn nyugszik magasan a fűzfák
koronáján túl. A holtág rohadó vizének szaga olyan irány
 
nélküli sebesség, amely átjár, áthatol rajtam, mégsem
hívhatom erőszaknak a szemmel követhetetlen mozgást.
Minden érzékem közül a látás tartogat a legkevesebb könyörületet.
És ha könyörületes is volna, mondjuk úgy, megszánna, szánalma
 
még érzéketlenebbé tenne hiányára. Mert ez a látás csak
messziről rokona annak a másiknak, amit gyermekkoromtól
fogva fájdalmas igyekezetek során át próbáltam adottságnak,
 
a faj és gyengébb óráimon az evolúció ajándékaként felfogni.
Ez a délalföldi tanya ember számára valójában érzékelhetetlen
méretekkel bír. Napfény hatol át a poros ablaküvegen és látni
engedi az ablaküvegen túli tér porban fürdő rajzolatát,
 
a porban fürdő portán túl a szerszámoskamra kalapácsait
és életlen kaszáit, és 3 a szerszámoskamrán túl egy olyan
majorság zavarodott növény és állatvilágát, amelyet soha,
soha nem láthattam. Az idegen létezés leghalványabb jelére
 
két méretes kuvasz kezd el futni felém. Nézem a szelíden
kilengő egyensúlyú puszta elrendeződést, amelyen emberi
indulat kavar fel minden megsejthetőt.